Elsődlegesen könyves blog, de van itt minden, ami Jávorkáék Brigitta nevű lányát érdekelheti...
2011. április 13., szerda
A borzalmak ura
Ma két bejegyzést írok, mert most sikerült befejeznem A Legyek Urát, és addig szeretek írni valamiről bejegyzést, amíg még kéznél van a könyv, holnap pedig vissza akarom vinni a könyvtárba. Talán csak meg akarok szabadulni tőle? Lehet.
Az alaptörténet a következő: Egy csapat angol kölyök (pontos számokat sosem tudunk meg) lezuhan egy repülővel és egy lakatlan szigeten köt ki. Tiszta LOST, nem? Eszembe is jutott, hogy talán innen jött az ötlet a sorozat készítőinek is... Szóval egyedül lesznek egy szigeten, felnőttek nélkül. Először megpróbálnak közös megegyezéssel szabályokat és törvényeket hozni. Szentként tisztelnek egy kagylót, mely tulajdonképpen a rendteremtés jelképévé válik számukra. Mindent megtesznek, hogy életben tartsák a jelzőtüzet, hogy aztán megmentsék őket, még akkor is, ha a cél elérésének ösvényén sikerült félig felgyújtaniuk a szigetet.
Szóval egy kis, újan alapult, csetlő-botló társadalomról beszélhetünk, ami egész jól működik, amíg végleg el nem romlik minden, ahogy az már csak lenni szokott.
Elég sok előítéletem és elvárásom volt ezzel a könyvvel szemben. Mindenki, akivel csak beszéltem róla azt mondta, hogy nagyon jó, mindenképpen megéri elolvasni, de készüljek fel rá, hogy megrázó lesz. Ezért sokáig vaciláltam, hogy érdemes-e most belekezdenem, főleg pár nappal zh és kiselőadás előtt, vagy hagyjam inkább a nyári szünetre. Az olvasás mellett döntöttem, amivel elképzelhető, hogy sikerült megkeserítenem a következő éjszakámat, de akkor is megérte elolvasni. De nem azért, mert olyan hihetetlen jó könyv...
Ez a sztori nekem egy nagy csalódás volt. És azt hiszem, ha még többet vártam volna az elolvasásával, még jobban rákészülök, akkor ez most még rosszabb lenne. Szóval igen, jó döntés volt...
Végig idegesen olvastam a könyvet, mert vártam, hogy mikor jönnek már olyan részek, amiktől majd kiakadok. Csak vártam és vártam... és aztán jöttek is, kb a 180. oldal környékén. Ami talán nem is lenne rossz, ha nem 230 oldalas lenne a könyv. Szóval elmondhatjuk, hogy mire elértünk egy olyan részhez, ami számomra izgalmas lehet, már átverekedtem magam a könyv négyötödén. Ami tele volt leírással... Nekem általában semmi bajom az ilyen részekkel, én Jókainál se éreztem zavarónak, de itt igen. Tulajdonképpen úgy éreztem, hogy a dzsungel minden levelét ismerni fogom lassan, holott egy pihepöttynyit se érdekel. Egyik este még el is aludtam az ilyen részeken, szóval...
Tehát elmondhatjuk, hogy az elejétől nem voltam elragadtatva, az utolsó ötven oldal pedig... Először csak azt éreztem, hogy talán most elkezd kibontakozni a történet és ez az érzés megvolt 20 oldalon keresztül... És amikor már éppen megfogalmaztam magamban, hogy ez a könyv nem is olyan rémes, nos akkor jött a katarzis és minden felborult. Az utolsó 20-30 oldal viszont túlságosan nyomasztó lett. Vagyis igen, elmondhatjuk, hogy 180-200 oldalt olvastam azért, hogy aztán 20 oldalon keresztül remegjek mint a kocsonya... A végén meg arcon csapjanak a befejezéssel, annyira a semmiből jön.
Szóval mit mondhatok még? Moly.hu-n 4-es értékelést kapott, mert vannak benne azért nem jó dolgok, és itt most jó alatt nem a klasszikus jó értelmezését értem, mert ennek a könyvnek a tartalma borzalom. Vagy van ennél jobb szó arra, ami az emberekből lesz/lehet?
Ugyanakkor egyetlen idézetet sem írtam ki belőle, mivel egyetlen szófordulatnál sem éreztem azt, hogy ez megfogott, hogy ez igaz, ezt meg kell jegyeznem, ezen mosolygok egy jót...
Nem, nem mondanám, hogy tetszett.
A költészet napja
Hétfőn volt a költészet napja, ezért kitűztem magam elé egy célt, miszerint el fogok olvasni 3 verseskötetet egy nap. Ez sajnos végül nem sikerült, mert persze megint utolsó pillanatra hagytam a hétfői zh-ra való tanulást. Így a háromból 2 és fél könyv sikerült. Ezért írok csak most, mert még befejeztem az utolsó kötetem.
Az első kötet, amit "kézbe vettem" Varró Dániel Akinek a lába hatos című kötete volt. Sajnos csak elektronikus verzióban jutottam hozzá, mivel egyik könyvtárban sem volt fellelhető. Az egyik helyen előttem vették ki, a másik helyen meg eltűnt a polcról... Murphy.
Ez a kötete is tetszett, mint az eddigiek, bár ez megint egy más korosztálynak szólt. Bár mondhatnánk, hogy ez babáknak szól, de kérdéses, hogy nem szórakoztatja-e jobban a szülőket inkább? Stílusban jelen van az a Varró Dani, akinek a neve miatt az ember a kezébe veszi ezt a kötetet, és a bookline kételkedő hangjaival sem értek egyet, akik liberális szemétnek titulálták és hasonló iskolázott véleményt nyilvánítottak. Ha lesz gyerekem (mivel ugye a facebook erősen kételkedik benne...), asszem ez a kötet is el fog jutni hozzá. Pár idézet:
Höcögtető 2#
Ezt a hazafias csecsemőknek kell mondogatni, akik az előző versen sírtak
Dugd a lábad kengyelbe,
ne hagyd csak úgy lógni,
nyereg alatt puhítsd a húst,
ez a magyar módi!
Ne sarkantyúzd lovadat,
magától is szálldos,
nem gebe az, hanem kérlek
tűzlegető táltos.
Hej, Miska, Varró Miska
paripádon, höc, höc –
huszár módra, magyar módra,
hősiesen röpködsz.
Popód alatt nyereg van,
lábad körül kengyel,
teringettét, magyar vagy te,
nem török vagy lengyel.
Az ördöggel megyünk mi
farkasszemet nézni,
pelenkát most ne csócsálgass,
legyél, fiam, férfi!
Hej, Miska, Varró Miska
paripádon, höc, höc –
huszár módra, magyar módra,
férfiasan köpködsz!
Fülhegyezgető
Ezt számítógép mellől kell mondogatni
Kipp-kopp, billentyű,
hangok jönnek innen, tyű!
Klikk-klikk, kisegér,
hangja ide is elér.
Apu a monitor előtt
annyi időt mért tölt?
Műfordít és bérkölt.
Kopog-e vagy klikkel,
onnan lehet tudni, hogy ez
pasziánsz vagy flipper.
Kipp-kopp, billentyűk,
onnan bűbáj, innen nyűg.
Csukolgató
csodálkozva csukló csecsemőknek mondjuk
Hukk! Hukk! Hukk!
Ez meg mi?
Hát mi késztet össze-össze
rezzenni?
Nagypapád, ki negyvenöttel
ment a megengedett felett,
épp ebben a pillanatban
a rendőrnek felemleget:
Eltűnődtem, mit csinálhat
most az én kis unokám,
azonkívül lassan menni
rettentően unok ám!
Nagymamád a bablevesbe
csülköt vesz a hentesnél,
közben rólad áradozik:
Képzelje csak, kedveském,
van nekem egy kisunokám,
ilyen cuki, olyan cuki –
fényképet is mutat rólad,
bólogat a pultos muki:
Tényleg cuki. Roppant cuki.
Gratulálok, nagymama.
Értékelném, hogyha kicsit
dolgozni is hagyna ma.
Emleget az egész család,
a képeket nézik épp,
miket rólad a facebookra
feltöltött a nénikéd.
Ezért kezdtél csukladozni,
hukk-hukk-hukk,
de ahogy jött, el is múlik
ukkmukkfukk.
Aztán Ady, a félbehagyott, de később befejezett.
Ez a kötet jó ideje áll a polcon, még anyukám kapta, amikor elballagott a 8. osztályból. Elég régóta szemeztünk már, ő meg én, de eddig még nem volt rá érkezésem, hogy el is olvassam. Hát most megtörtént.
Ez tulajdonképpen egy bonbonos doboz, melybe Ady életművéből szemezgettek verseket. Vannak Lédás és Csinszkás versek is, meg olyanok, amiknek semmi köze a szerelemhez. A legismertebb versei is megtalálhatóak itt, szóval azt hiszem, ezzel a kötettel kapcsolatban is elmondhatjuk, hogy az olvasó pontosan azt kapja, amire várt.
Bemásolom innen is a kedvenc versem :)
ŐRIZEM A SZEMED
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Viszont a két kötet között be kellett vonulnom a rímbörtönbe. :D
Tim Burton filmrendezőt szerintem a többségnek nem kell bemutatni. Olyan híres produkciókon dolgozott, mint a Sweeney Todd, vagy például az örök és nagy kedvencem a Karácsonyi lidércnyomás.
Nos, igen, ezek a filmek/rajzfilmek mind rendelkeznek egy sajátos hangulattal és képi világgal. Ezek az összetevők Burton verseskötetében is ugyanúgy jelen vannak.
Van egyfajta morbiditása a különböző verseknek, amik mind egy-egy furcsa gyerek történetét mesélik el. Ugyanakkor szerintem ötletes és humoros az egész. Másolok be ide is példákat:
Vudulány
Varrott gyolcs fehér bőre,
mi nem enged színéből.
Ezer szivárvány gombostű
áll ki tűpárna szívéből
Igéző nézését
egy fiú sem állja,
mert szép szemével őket
mind meghipnotizálja
Sok zombisrácot
transzba ejtett mélyen.
Kiélte szenvedélyét sok amcsin
és egy francia ex-személyen.
Se sajnos átok ül rajta.
Nem lehet szerelméhez hű.
Ha valaki túl közel kerül szívéhez,
mélyebbre döfődik ezernyi tű.
És a kedvencem, képekkel illusztrálva:
A Pálcikasrác és a Gyufalány szerelme
Pálcikasrác és Gyufalány;
a csávó imádta a bigét.
Hogy miért, nem talány,
hisz lángra lobbantotta a szívét.
De gyufa és pálcika közt
örökké tarthat e varázs?
Jaj, forrófejű a nő; és a srácból
nem marad, csak parázs.
A kötet illusztrációit egyébként mind maga a szerző készítette :)
Szóval azt hiszem, mindent összefoglalva annyit mondhatok, hogy ez egy nagyon érdekes költészet napja volt, amit valószínűleg jövőre is meg fogok ünnepelni :D Előre a versekért!
Az itt felsorolt köteteket pedig természetesen mindenkinek ajánlom :)
2011. április 7., csütörtök
Maktub
Egy percig se lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy megragadott ez a könyv. Semmi olyasmit nem éreztem ezzel, mint a Pop, csajok, satöbbivel vagy az Én, a robottal kapcsolatban. Nincs meg benne a félig olthatatlan vágy további Coelho kötetek olvasására... Persze, meg van tőle 3 könyv, amiket később el fogok olvasni, de maradjunk annyiban, hogy nem kapkodom majd el.
Ugyanakkor nem mondanám azt sem, hogy ez egy rossz könyv, mert nem az. A cselekmény ugyan elég lassan hömpölyög, sőt igazából kicsit egyszerűnek és szegényesnek is mondható, viszont nem is ez a lényeg benne. A kötet tele van olyan filozofikus gondolatokkal, amiket az ember a saját életére kivetítve tud értékelni. Ehhez persze kell egy bizonyos hangulat, amivel a lelkében leül olvasni. Senki se fogja ezt élvezni, aki totál felpörögve, akcióra éhesen csapja fel ezt a könyvet. Mondjuk úgy, le kell menni alfába...
A történet egy pásztor fiúról szól, aki kétszer egymás után ugyanazt az álmot látja, ami nem hagyja nyugodni. Ezért előbb elmegy egy jós cigány asszonyhoz, majd találkozik egy királlyal az utcán, akik útbaigazítják az álmával kapcsolatban. Így kezdődik meg egy hatalmas utazás, mely során a fiú célja, hogy Andalúziából eljusson a piramisokig, ahol az álom által ígért kincsét meglelheti. Az út során követnie kell a jeleket, melyek az irányt mutatják számára. A könyv tulajdonképpen az Életről szól. Arról, hogy mindannyian egy utat teszünk meg, ahol néha nagyon balszerencsésen járunk, néha mindenünket elveszítjük és a nulláról kell újrakezdenünk, viszont menni kell tovább. Meg persze az álmokról is szól, arról hogy sokan feladják őket és a könnyebbik utat választják akkor is, ha ez nem teszi őket igazán boldoggá. És szól a lehetőségekről is, arról hogy az életben mindent elérhetünk, csak igazán kell akarni, és a helyes döntéseket kell meghozni.
Ez persze a saját értelmezésem, ami merőben eltérhet mások gondolataitól. Hiszen erre a könyvre fokozottan igaz az, hogy mindenkinek mást jelenthet. Én magam tudtam is azonosulni vele, de mégsem. Sok olyasmi hangzott el benne, amiben hiszek, és ami belefér az én világszemléletembe. De volt egy erősen vallásos háttérfuvallata is, ami nekem annyira nem jött be. Néha hiszek egy felsőbb hatalom létezésében, néha nem, de nem nagyon hiszem azt, hogy ez a felsőbb hatalom Isten lenne. No, mindegy, nem bocsátkozom most a vallási nézeteim kifejtésébe (valszeg később se, de jobb, ha semmit se ígérek, még lehetek én is olyan, mint Zseni... könyörgöm, olvassátok el az Én, a robotot, hogy értsétek a vicceimet XD).
A vallásos vonulaton kívül nekem még két dolog nem tetszett:
Fentebb már említettem, hogy ehhez kell egy bizonyos hangulat. Nekem viszonylag lassan, kb 40-50 oldal után sikerült csak ráhangolódnom. Azután már semmi gond sem volt, tudtam élvezni a történetet. Egészen addig (és itt most rátérek a második zavaró pontra), amíg Coelho úgymond át nem esett a ló túloldalára. Voltak ugyanis olyan részletek, amire már azt mondtam, hogy "oké, nekem ez már sok". Kicsit túl giccsesnek, kicsit túl nyálasnak, kicsit túl filozofikusnak, kicsit túl mesésnek és a valóságtól elrugaszkodottnak tűntek.
Ami viszont nagyon komolyan megfogott és elkezdett érdekelni, az a sivatagi emberek kultúrája. Korábban még semmit sem olvastam róluk, így nem tudom, hogy Coelho mennyire reálisan írta le a világnézetüket. Mielőtt ezt a könyvet a kezembe vettem volna, sosem gondoltam úgy a sivatagra, mint most. Ha behunyom a szemem és rá gondolok, már egy forró, gőzölgő gyilkos tengert látok, hanem a végtelen nyugalom világát. Mondhatnám azt, hogy bárcsak én is oda, abba a világba születtem volna, viszont nem tartom magam olyan alkatnak, aki képes lenne elviselni az ottani megpróbáltatásokat, szóval én ide tartozom. Maktub*.
És akkor most jöjjenek a megszokott idézetek:
– Többet kapok, mint amennyit a szívességért érdemlek – jegyezte meg a szerzetes.
– Ilyet sose mondjon. Meghallja az élet, és legközelebb kevesebbet ad.
Kékbe öltözött lovasok voltak, turbánjukon fekete dísszel. Az arcuk is kék kendővel volt eltakarva, és csak a szemüket lehetett látni.
Ezekből a szemekből messze látszott a lélek ereje. És az, ami megszólalt belőlük, a halál volt.
…mindig a virradat előtti óra a legsötétebb.
Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra, de minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is!
A szem megmutatja a lélek erejét.
A szenvedéstől való félelem rosszabb, mint a szenvedés maga.
Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket.
Olyan vagyok, mint mindenki: úgy látom a dolgokat, ahogyan szeretném, hogy történjenek, nem úgy, ahogy valójában történnek.
Az emberek nem az ismeretlentől félnek, mert minden ember képes mindent elérni, amit akar és amire szüksége van. Attól félünk csak, hogy elveszítjük, amink van, legyen az az életünk vagy a földünk. De a félelmünk elmúlik, mihelyt megértjük, hogy a mi történetünket és a világ történetét ugyanaz a Kéz írta.
Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok.
A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban lévő két csepp olajról.
De ha előbb el kell indulnod, menj a történeted szerint. A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.
Ha majd harcolnom kell, lehet, meghalok egy napon, amelyik ugyanolyan jó lesz a halálra, mint bármelyik másik. Mert, én sem a múltamban, sem a jövőmben nem élek. Csak jelenem van, engem az érdekel. Ha mindig a jelenben tudsz maradni boldog leszel. Meglátod, hogy a sivatagban élet van, az égen csillagok, a harcosok pedig harcolnak, mivel ez az emberi nem alkotórésze.
Amikor a férfiak háborúznak, a Világlélek is megérzi a csatakiáltást. Senki nem menekülhet semmi olyasminek a következményei elől, ami ezen a földön történik.
Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani.
Hogy ajánlom-e ezt a könyvet? Nem tudom. Véleményem szerint egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, de nem hiszem, hogy én magam újra kézbe veszem majd. Annak, aki egy kis nyugalomra vágyik, talán jó lehet. Annak, viszont csalódás lesz, aki igazán kalandos sivatagi útra számít. Ez egy belső utazás, ami mindenkinek mást jelent.
*Maktub szó jelentése kb: meg van írva, előre elrendelt.