No, végre sikerült kicsit haladnom az olvasmányaimmal és befejeztem az első könyvet a vállaltak közül. Ez pedig Margit Sandemo Az elfeledett királynő című regénye volt. Hát mit ne mondjak... Csalódás.
A karakterek egyébként borzalmasan szegényesek. A történetnek két főszereplője van. Az egyik ugye Yrsa, aki tulajdonképpen egy Mary Sue, kis cukika, mindenben tökéletes, minden pasi őt akarja magának, mindenki szereti, csuda szép és csuda okos, persze szegénykémmel minden rossz megtörténik, de ő mindig csak áldozat. Tulajdonképpen nincs jellemfejlődése, sőt kibontott jelleme sincs, csak lóg a levegőben, körül se tudom írni a személyiségét.
Az oldalt látható kép a Xéna, a harcos hercegnő című sorozatból van, amit több szempontból is idevalónak érzek. Egyrészt kb ugyanazt az értékrendet képviseli, másrészt sajnos ugyanazt a színvonalat is. Akármennyire is szerettem kiskölökként Xénát. Ráadásul Garbielle még úgy is néz ki, mint amilyennek Yrsát képzelem...
No, de kezdem a történetet az elején. Ez a könyv azért került fel a listámra, mert Margit Sandemo 13-14 éves koromban nagy kedvencem volt, akkor végig is olvastam a 47 kötetes Jéghegyek Népe sorozatot, amit a mai napig nem kis teljesítménynek tartok. Azóta többször eljátszottam a gondolattal, hogy talán elő kellene vennem valami mást a szerzőtől, hiszen a 47 könyvön kívül még kb 10 könyve van, amit nem ismerek. De ezt mindig csak halogattam, szóval ez a párbaj végre egy tök jó alkalom volt, hogy 10 év távlatában csináljak egy kis visszatekintést a régi ízlésemre.
Azt meg kell vallanom, hogy bizonyos szempontból értem, miért szerettem ezt akkor, most viszont, felnőtt fejjel, olyan oltári hibákat látok benne, hogy attól a falba tudnám verni a fejem. Kezdődik ott, hogy persze, nagyon jó volt 13 évesen a regény úgy egyben, de talán csak azért, mert akkor valahogy természetes volt, hogy a fordító se fogalmaz különben, mint én... Mert könyörgöm, ennek a regénynek a szövege valami borzalom. Sok helyen olyan magyartalan, együgyű, gyenge szókincsű, hogy ha én lettem volna a fordító felkötöttem volna magam, de lehet, hogy a szerkesztő helyében is. És egy dolog, hogy a fordítás borzalmasan gyenge minőség, de igazából itt is bizonyosodik, hogy szarból nem lehet várat építeni... Tudom, most nagyon keményen beszélek, de ez... Nagy hiba még ugyanis, hogy a sztoriban minden helynek, városnak és fontosabb embernek legalább 3-4-5 különböző neve is van, amit a szerző minden következetesség nélkül használ össze-vissza. Gyakorlatilag egy orosz drámában hamarabb megjegyzed mindenkinek az összes becenevét, mint itt és elég kiábrándító, amikor azon kapod magad, hogy már megint vissza kell lapoznod, hogy ráébredj, kiről is van szó. Erre jön még, hogy földrajzilag teljes káosz az egész. Ahhoz, hogy tudjam követni, ki merre halad és hova hajózik a térkép felett kéne görnyednem egy fél napot, mert csak dobálózik az észak-dél-kelet-nyugat kifejezésekkel, de nem tud átfogó képet adni a helyekről.
A családi kapcsolatokkal ugyanez a helyzet. Annyit magyaráz mindenkinek a rég halott felmenőiről, hogy a végén a jelenleg élő rokonokat se vagy képes átlátni, ráadásul ott még extra ködösítések is mennek. Kedvenc részem, amikor a könyv végén arról mesél, hogy Rolf kiházasította a két nővérét, akik a féltestvérei voltak. Hát könyörgöm, annak a srácnak egy féltestvére volt, egy srác!!! De visszalapoztam 100 oldalt és találtam utalást a két csajra, csak éppen kiderült, hogy nem az ő, hanem az apja féltestvérei. Akkor tulajdonképpen a végére oda jutottunk, hogy már a végére már a szerző és a fordító sem tudták, hogy ki kinek a kije?
A karakterek egyébként borzalmasan szegényesek. A történetnek két főszereplője van. Az egyik ugye Yrsa, aki tulajdonképpen egy Mary Sue, kis cukika, mindenben tökéletes, minden pasi őt akarja magának, mindenki szereti, csuda szép és csuda okos, persze szegénykémmel minden rossz megtörténik, de ő mindig csak áldozat. Tulajdonképpen nincs jellemfejlődése, sőt kibontott jelleme sincs, csak lóg a levegőben, körül se tudom írni a személyiségét.A testvére Eygló viszont a szükséges árnyék az ilyen karakterek mellett. Csúnyább, mint a testvére, nem is olyan okos, nem is olyan jó, de azért ott van benne a birka természet és a hű csatlósság, amivel rohan a kishúga után, hogy aztán mindentől megvédhesse. Ezt leszámítva róla még azt kell tudni, hogy egy idióta. Mutatom a "kedvenc" idézetem, ami tőle származik és szerintem tökéletesen leírja a karakterét:
"Jarvendel nem csókolt meg. Nem mondott szép szavakat. Csak használt. Nem jelentettem túl sokat neki. De jól érezte magát velem.
És ez nekem elég volt."
= "Lábtörlő vagyok, de úgy élvezem!" *-*
Eddig háromszor gondoltam végig, de igazából semmi pozitívat nem tudok felhozni a regény mellett. Nem volt izgalmas, nem volt fordulatos, sem vicces vagy szórakoztató. Tulajdonképpen egy poén volt az egészben, másolom:
"Kijelentette, hogy Siáland a környező szigetekkel együtt ezentúl svéd területnek számít. Alkirálynak egy ott talált kutyakölyköt tett meg, melyet Korcsnak nevezett el…"
Most, képzelhetitek, ezen mennyit röhögtem. (Nem sokat.) De ennek ellenére mégse tudom azt mondani, hogy fú, ez egy borzalmasan rossz könyv volt, mert ha az egészet összesítenem kell, akkor azt kell mondanom, hogy semmilyen volt. Én pl nagyon hiányoltam még belőle azt a hangulatot, ami a jó történelmi regényekben meg szokott lenni, amivel visszarepülsz kicsit egy másik világba. Sőt, sokszor úgy éreztem, hogy okoskodva hozza fel újra és újra a történelmi tényeket, igazából teljesen életidegen volt a dolog, természetellenes helyzetekben beszéltek úgy 300 éve halott emberekről, mintha valami műveltségi vetélkedő közepén ültek volna.
És igen, azért hozzá kell tenni, hogy van benne egy elég durva vérfertőző szál, ami engem kicsit kiakasztott így, ebben a formában.
Ezek után csak reménykedni tudok, hogy a következő könyvem némileg nagyobb élmény lesz majd.
Búcsúkép ha már Xénával nyitottunk. Kell magyarázni? ;D
