A hely, amit Itt-nek hívnak

Sandy Shortt kényszerbeteg.

Ez az első mondat, amelyet Cecelia Ahern Talált tárgyak országa című könyvének (A place called Here) hátoldalán olvashatunk, és talán ez az a kulcsmondat, amit nem szabad elfelejtenünk, ha igazán meg akarjuk érteni ezt a regényt. Illetve a következő, melyet a fent említett elbeszélő, Sandy vall:

"Életem története hemzseg az iróniától."

Ez a könyv a második párbajos könyvem, amelyet Melinda ajánlására vettem fel az olvasandók listájára. Ő nagyon jó ajánlót írt róla, engem pedig komolyan elkezdett érdekelni, de ugyanakkor féltem is tőle kicsit. Az elmúlt időszakban kiderült, hogy nem feltétlenül van átfedésben kettőnk ízlése, sőt vannak dolgok, amik beesnek a kettő közé. Ő sokkal jobban szereti a romantikus (lányos) történeteket, és tini-irodalmat is többet olvas, mint én; én meg jobban szeretem az elvontabb dolgokat, mint ő. Szóval tartottam attól, hogy ez az én szürke irodalmam lesz, de aztán csak nem lett.

Maga az alapötlet valami elképesztően zseniális, ezt már akkor is tudtam, amikor elkezdtem olvasni. Sandy Shortt csak 10 éves volt, amikor a lány, aki vele szemben lakott, egyik napról a másikra eltűnt. Sandy-t nagyon megviselte ez a különös esemény, melynek hatására szépen lassan egy kényszerbetegség fejlődik ki benne, melynek lényege, hogy nem tudja elviselni a tárgyak eltűnését, minden elkallódott ingóság megtalálásába izzó szenvedéllyel veti bele magát. A dolog furcsasága, hogy a két kislány sosem volt barátnő, Jenny-May pedig sosem volt az az angyal, amilyennek a média az eltűnése után beállította, Sandy-nek pedig igazán sosem hiányozz a másik, mégis ő volt az, aki kiforgatta a sarkaiból az életét...

"– Hát, Jenny-May nem szeretett engem – kezdtem lassan. Hirtelen azon kaptam magam, hogy ideges vagyok. 

– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz – válaszolt kedvesen a rendőr. – Miért gondolod, hogy nem szeretett? 

– Langaléta ribancnak nevezett, és megdobált kővel. 

 – Vagy úgy."

Sandy élete ezután fokozatosan az eltűnt tárgyak és emberek köré szerveződik. Először a rendőrség kötelékén belül próbálja kiélni kényszerességét, majd mivel ott sem találja a helyét alapít egy saját ügynökséget, aminek feladata eltűnt emberek felkutatása. Csak aztán Sandy Shortt, a nő, akinek feladata - küldetése! -, hogy másokat megtaláljon, egyszer csak... eltűnik...

Egy reggeli kocogás során téved el az erdőben, majd egy addig ismeretlen világban találja magát. Abban a világban, ahová az eltűnt dolgok és emberek kerülnek. Sandy pedig, amíg korábban mindennél jobban meg akarta találni az eltűnt tárgyakat, most mindennél jobban vágyik arra, hogy valaki rátaláljon. De ki keres egy olyan nőt, aki képtelen mély emberi kapcsolatok kiépítésére? Akinek hobbijává vált az eltűnés és a szó nélküli lelépés? Kinek jut eszébe, hogy pont ma van az a nap, amikor szeretné, hogy megtalálják?

"Olyan emberekért éltem, akik nem is tudtak a létezésemről, míg azok létezéséről, akik értem éltek, nem vettem tudomást."

Az egész könyv Neil Gaiman Soseholjára emlékeztetett (amit egyébként imádok): egy párhuzamosan létező misztikus világ, a saját szabályaival, aminek maga a valóság, a mi valóságunk ad létjogosultságot! Hiszen ki az, aki közülünk még egyetlen apróságát/értékét/ékszerét/pénztárcáját/zokniját sem veszített el? Persze hatszáz másik ilyen párhuzamos világot fel lehetne sorolni, de engem a hangulata is a Soseholra emlékeztetett. No meg kicsit a humora is. Mármint annyiban, hogy mindenek ellenére - a komoly téma, az enyhe romantikus jelleg - van neki, méghozzá elég jó. Egy olyan enyhe humorról beszélek, ami kell ahhoz, hogy igazán tudjak élvezni egy könyvet, de amitől függetlenül még továbbra is komolyan tudom venni. És hát megható volt, nagyon. Voltak benne olyan részek, amik kifejezetten megráztak, és a vége mégsem lett túl idealisztikus. És mindezt nagyon jó stílusban alkotta meg az írónő!

Kellemes csalódást okozott, amit elolvasásra minden nőneműnek* ajánlok! Nekem bejött!

*És Bársony Dávidoknak!

Vidám kaspó

Sajnos mostanában a napjaim jelentős része az államvizsgára való készüléssel megy el, így nem igazán mondhatom, hogy tobzódok a blogolásra szánható időben, vagy éppen a sziporkázásra alkalmas jókedvben. Szóval most egy egyszerű minden Brigizmust nélkülöző bejegyzést fogtok kapni, mert azért valamit csak szeretnék írni ERRŐL, mielőtt elfelejtem!

Íme a nagy mű:

A pöttyös kaspó anyukám névnapjára készült, még hozzá egy elég egyszerű technikával.

Vettünk hozzá egy sima kaspót meg egy kis tálkát (Tesó áruházakban elég olcsón beszerezhető), meg egy adag temperát (600 szín volt az otthoni készletben, csak piros nem), és egy adag dekopázs (Ugye senki se gondolta, hogy ennek a szónak a francia alakját fogom használni?) ragasztót.

A pöttyös rész anyagmaradék, amit Szabina munkamaradmányai között találtunk, ezt simogattuk el szépen a kaspón, miközben szinkronban ecseteltük  ragasztóval mindkét felületet. Egy kis ragasztózás, egy kis simogatás. (Mint valami rossz hippi pornó.) Fontos, hogy bár nagyon vékony anyagot választottunk, így is nagyon megszívta magát ragasztóval, gyorsan is száradt, szóval az angol királynőt nem tudtuk vendégül látni közben egy teára sem.

A dekopázs ragasztó üvegén írták, hogy vízzel hígítva lakkrétegként funkcionálhat. Na, ezt is kipróbáltuk, nem jött be. Az anyag ezt a réteget is magába szívta, szóval lakkozva nem lett, de talán nem is probléma. A cserép felső része és a tálka piros temperával lett átfestve, ennek viszont gyenge pontja, hogy oltárian kell vigyázni a locsolásnál. Erre vajon van-e valami tipp így utólag valakitől? A festés olyan szempontból bizonyult jó választásnak, hogy láthatatlanná varázsolta az anyag illesztését. Viszont a tempera nem a legtutibb ötlet volt. Olvastunk még olyan ötletet is, hogy szalagot ragasztottak a vastag peremre. Ehhez viszont megfelelő méretű szalag kellett, plusz az is koszolódik az öntözésnél, kérdéses hogy lehet-e mosni, nem-e enged el a ragasztó, stb. Egy próbát mondjuk az is megérne.

Viszont van egy eszméletlen nagy ötletem az államvizsga utánra. Remélem, az be fog jönni! Csak origami nincs még mindig. De talán nem is baj :D