Ankara

Sok gondolkodás után úgy döntöttem, hogy írok egy blogbejegyzést az élményekről, így több emberhez tudom eljuttatni a beszámolót. Kérdezni lehet bátran!

Szóval január 22. és 27. között szakmai konferencián Ankarában tartózkodtam. Minden szempontból hihetetlen nagy élmény volt, és valamilyen szinten még most is az, hiszen a hazaérkezésem óta eltelt napok a többi előadóval való kapcsolatfelvételről, a beszámolók megírásáról, a képek rendszerezéséről, a csomagok és szuvenírek kipakolásáról szóltak. Az emlékek tehát elég lassan halványulnak...

Nézzük az utat először a szakmai oldaláról: A Bobcatsss könyvtáros szakmai konferenciát 1993 óta évente mindig más országban szervezik. Idén Törökországra, azon belül is a fővárosra, Ankarára került a sor. Ide azonban nem könnyű dolog eljutni, mi is átszállással érkeztünk, és alig volt valaki, aki ne kényszerült volna ugyanerre vagy Münchenben vagy Isztambulban. Valószínűleg ez is az egyik oka annak, hogy a rutinosabb résztvevők szemmértéke alapján jóval kevesebben voltunk, mint a korábbi években. De így is 29 országból érkeztek résztvevők, közöttük a kilenc fős magyar csapat. Az előadások színvonala pedig (szerintem) elég jónak volt mondható. Persze sok volt a diák, akik nem rutinosak az ilyesmiben (köztük én magam is), az előadások módján ez pedig nagyon meglátszott. Viszont a kutatási témák és kutatási módok sok esetben elgondolkodtattak és továbbgondolásra sarkalltak. Így a konferencia után négy előadóval is felvettem a kapcsolatot, hogy pontosabb információkat szerezzek tőlük a kutatásaikról. Tele a zsákom témákkal, már csak idő kellene, hogy mindent meg tudjak vizsgálni...

A saját előadásommal nem voltam kimondottan elégedett. Én sem vagyok rutinos előadó, ha idegen nyelven kell beszélni, ráadásul iszonyatosan izgultam. De úgy gondolom, hogy nem csak jobb, de rosszabb előadók is voltak nálam, szóval egy középmezőnyös kezdés után jövőre ez már sokkal jobban fog menni! Akkor Barcelonában rendezik a konferenciát. Hát ki lehet azt hagyni? Ugye, hogy nem.

Hat napot töltöttünk Ankarába, ebből az első és az utolsó nagyjából teljesen a pakolásra és az utazásra ment rá. A konferencia három napos volt, a várostól szinte teljesen elszeparált helyen, így mindössze egy napunk maradt arra, hogy körbenézzünk a városban. Mondjuk meglepő, de olyan sok látnivalót nem találhattunk volna, így a teljes város körbejárására is elég lett volna 2-3 nap. Két múzeumot néztünk ki magunknak, amiket meg akartunk nézni, ám ezek közül az egyik teljesen zárva volt, a másikban viszont az 5 részből csak 1 volt megtekinthető, ám ez is a teljes belépő áráért. A múzeumozás tehát kimaradt, ahogy minden szívfájdalmamra sajnos könyvtárat sem láttunk. Ennek ellenére azt hiszem, elég jól belekóstoltunk az ankarai életbe. A szombati nap egy nagy részét a vásárban töltöttünk, ahonnan rengeteg mütyürt hoztunk haza... Az ékszerektől a hűtőmágneseken és faliórákon át a poharakig mindent. A vásár közepén egyébként rátaláltunk a legcoolabb helyre Ankarában, ez a Gramofon kávézó, ahol sok ismerős arccal futottunk össze. Lásd a képen a Királyt. :)

Innen elég fáradtan botorkáltunk haza, kezdett már sötétedni is, de azért rászántuk magunkat, hogy elinduljunk megnézni a nagy mecsetet. És milyen jól tettük! Pedig azt hittük, hogy már nem is lesz nyitva, főleg amikor a török biztonsági őr megszólított minket és tengernyi török szöveget zúdított ránk. Ez mondjuk nagyon is jellemző a törökökre, ahogy tapasztaltam. Ha mondani akarnak valamit, hiába mondod, hogy nem beszélsz törökül, nem zavartatják magukat csak mondják tovább...
Szóval miközben a biztonsági őr nagyban magyarázott nekünk, odaszaladt hozzánk egy nő és angolul megkérdezte, segíthet-e nekünk. Oh, mennyire megörültünk! Ahogy tapasztaltuk, minden 25. török beszél angolul, még a vásárban is küszködnünk kellett, pedig azt hittük, legalább ott felkészülve lesznek a turistákra. Szóval a hölgy, aki egyébként középiskolai tanár és az egyetemen tanult angolul, bekísért minket a mecsetbe, egy csomó mindent elmagyarázott a vallásukról, megnézhettünk egy imát, aztán pedig a barátnőjével meghívtak minket vacsorára, ahol rengeteget beszélgettünk a hétköznapi török életről. Szóval török barátokat is szereztünk :)

A legbizarrabb élmény talán a közlekedésük volt. Ha egy kétsávos körforgalomban hárman állnak egymás mellett, az teljesen megszokott. A lámpák piros és zöld jelzése tulajdonképpen semmilyen jelentést nem birtokol. A dudálás viszont minden problémát megold...

Örülök, hogy nem hagytam ki! És köszönöm mindenkinek, akik ott voltak velem és színesítették ezt a hat napot! Illetve tartozom egy köszönettel a PTE FEEK-nek, a PTE FEEK HÖK-nek, illetve a Campus Hungarynek, akik ezt az egész utat anyagilag lehetővé tették!

The big hungarian team