A kísértetek hegedűse, a kísértet hegedűje

Anne Rice réges régen nagy kedvencem volt és össze is gyűjtöttem egy csomó könyvét, aminek aztán csak töredékét sikerült végül elolvasnom. Szóval úgy gondoltam, hogy ha már ott áll ez a csomó csodaszép Anne Rice könyv a polcon, akkor kiválasztok egyet a Könyvmolypárbajra is. Így esett a választásom A hegedű című kötetre, főleg azért, mert ez egy önálló alkotás, tehát nem része az író Vámpírkrónikák sorozatának, amelyekből eddig olvasgattam.

A könyv egy Trianna nevű középkorú nőről szól, akinek a történet elején haldoklik, majd pár oldal után meg is hal a férje. Erre az eseményre ő a lehető legfurcsább módon reagál: nem szól senkinek és két napig egy fedél alatt él egy hullával, akit megmosdat, öltöztet, cseréli alatta a lepedőt és hasonlók. Persze, amikor a rokonság erre rájön, mindenki azt hiszi, hogy teljesen zakkant szerencsétlen, és valljuk be, mi olvasók se vagyunk nagyon más véleményen...

Ezután kezd fontos szereplővé válni a történetben Stefan, a furcsa ismeretlenül ismerős hegedűs. Elsőre utcazenésznek tűnik, aki Trianna háza előtt játszik a férje, Karl halála előtt és után, de egy idő után kezdünk ráébredni, hogy valójában valami furcsa megszállottság köti a nőhöz, ezért bukkan fel újra és újra a közelében. Egy kis idő után Trianna arra is rájön, hogy bár mindenki látja Stefant és hallja a játékát, ő mégsem húsvér ember, hanem egy kísértet, egy szellem.

Stefan elképesztően csodálatosan hegedül, ám az ereje, a játéka valahogy mások bánatából táplálkozik, céljai között pedig szerepel Trianna megőrjítése, és hát lássuk be, mind azt gondoljuk, hogy ebben azért nem lesz olyan nehéz dolga...

Aztán ahogy Stefan belekezd Trianna kínzásába, a nő pedig egy idő után visszatámad, mi úgy ismerhetjük meg lépésről lépésre és fokról fokra kettőjük múltját, ami egyébként iszonyatosan érdekes, ezek a részek a legjobbak a könyvben.

Trianna emlékein keresztül megtudhatjuk, hogy már mindkét szülőjét elveszítette, de amíg éltek, addig sem volt velük túl harmonikus a kapcsolata, az anyja például alkoholista volt. Itt egyébként komolyan elméláztam azon, hogy milyen is a szeretet. Tudom, hogy az alkohol szörnyű probléma, egy iszonyatos démon, amivel nem könnyű megküzdeni, és nem is gondolom úgy, hogy valakitől el kell fordulni azért, mert szenvedélybeteg. Ugyanakkor ha valakinek ez a betegsége odáig fajul, mint jelen esetben, hogy részegen bántalmazza a saját gyerekeit, akikkel egyébként nem igazán törődik, veszélyezteti a testi épségüket, terhesen piál és még sorolhatnám, mennyi szörnyűséget követett el ebben a történetben ez a nő, akkor azt nagyon nehéz kezelni. Főleg úgy nehéz, hogy Trianna még gyerek volt, ha jól vettem ki, akkor kb. 10 éves korától nevelte ő és a nővére a két pici húgát. És érdekes, hogy a történet elején mégis úgy beszél az anyjáról, mintha egy szent lett volna, annyira felmagasztalja.

Trianna első házasságából született egy kislánya, Lilly, aki aztán szörnyű betegségben hunyt el, amit a
házassága ki sem bírt. Így került Karl mellé, aki már akkor AIDS-es volt, amikor megismerték egymást, a betegség pedig lecsapott rá és elragadta. Trianna viszonya az élőkkel sem felhőtlen: a legkisebb húgáról például már évek óta nem hallott a család, mert lelécelt, a másik húga pedig folyton dühöng és szinte mindenkit utál maga körül. Az érdekes az, hogy Trianna mindezért valahol mélyen önmagát hibáztatja. Habár ő az, aki mindenkit ápolt a halálos ágyán, csak az apró hibákra emlékszik, amiket elkövetett és azokat felnagyítva úgy látja, hogy ő az okozója minden rossznak, ami a szeretteivel történt. Millió apró részletet ismerhetünk meg a nő múltjából, amin néha szörnyölködünk, néha pedig egészen mélyen belül fáj a lelkünk miatta.

Tulajdonképpen ha belegondolok, Trianna nem csak az anyját ábrázolja cukorhabosan csodaszépnek az elején, és tulajdonképpen végig úgy beszél róla, mint egy csodálatos nőről, még amikor a szörnyűségekre emlékszik vissza, akkor sem lesz egy pillanatra sem gyűlölködő a véleménye, hanem a testvérével is ugyanezt teszi, aki elhagyta a családját. A kicsi Faye, a drága Faye, az imádnivaló Faye. Trianna annyira gyűlöli saját magát és annyira haragszik saját magára, hogy mindenben saját magát tartja hibásnak és mindenki mást áldozatnak, cserbenhagyottnak és csodálatosnak ábrázol. 

Stefanról pedig megtudjuk, hogy gazdag család gyermeke volt évszázadokkal korábban, aki nagyon tehetséges volt és nagy mesterektől is tanulhatott. Ám a halál érte is eljött, és végül a hegedűjéért kellett meghalnia, az életét adta érte.

A zene úgy járja át ezt a történetet, ahogy nagyon kevés másikat. Két dologban nagyon jó az írónő, mégpedig a hangulatok megteremtésében és a barokk épületek leírásában. És bár ezeket régen nagyon szerettem benne, most valahogy nem tudott lekötni a leírásaival. Tulajdonképpen egy csomószor éreztem azt, hogy nem érdekel, hogyan hullámzik a brazil partoknál a tenger, meg milyen színű a márvány az operában és egyébként meg kivágnék a könyvből vagy 100 oldalt, mert totál felesleges rizsának érzem. A többi 150 oldalt viszont imádtam, imádnám így egymagában is. Ahogy fentebb már említettem, a visszaemlékezésekkel foglalkozó részek nagyon jók voltak, nagyon feszült volt a hangulatuk, nagyon gyors tempót diktáltak, csak úgy pörögtek a képek, ezeket a részeket úgy olvastam, mint egy megszállott, ki se lehetett volna tépni a kezemből a könyvet.

Hogy kinek ajánlom ezt a könyvet? Mindenkinek, aki szereti azt a stílust, amit Anne Rice képvisel, és jelen esetben nem a vámpíros dolgokra kell gondolni, hanem magára a misztikumra, a titokzatosságra, a lágy hegedű szóra és a hosszú leírásokra. Nekem egyszer megérte, de tény, hogy nem lett a kedvenc könyvem. Ugyanakkor azt hiszem, sokkal jobban kezdtem tőle értékelni a komolyzenét, mint korábban. Talán ha most nekiállnék Beethovent hallgatni, sokkal többet mondana nekem, mint amit valaha képes volt. Meg úgy egyébként feltámadt bennem a vágy arra, hogy valamilyen hangszeren játsszak. Maybe one day...

És végül egy hosszú elnyújtott sikítás: Ezennel befejezem a 2013-2014es könyvmolypárbajt, egy élmény volt srácok!