Egy óceánnyi élet

"Mondok egy fontos dolgot. A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."

Ezért van, hogy Neil Gaiman még mindig el tud minket varázsolni a meséivel... Amikor először érkeztek hírek arról, hogy megjelenik ez a könyv angolul, én már akkor felfigyeltem rá és elkezdett iszonyatosan érdekelni, mert már maga a cím és a borító beszippant, de szerencsére aztán a tartalom is ezt teszi.

 "A dolgok peremén emlékek várakoztak, engem hívogattak."

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki egy temetés alkalmából visszatért a szülővárosába, ahol egyszer csak késztetést érzett, hogy meglátogassa az egyik régi szomszédját. Ott pedig valamiért úgy döntött, hogy leül a kis kacsaúsztató mellé és elmélázik a régi időkről. Azokról a régi időkről, amikre eddig nagyon másképpen emlékezett, mint most kezd el emlékezni...

"AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE"

Ez a felírat áll a borító hátulján és igen, talán ez a legtalálóbb kifejezés arra, hogy mi is történik itt. A főszereplő elkezd emlékezni a hét éves önmagára, arra az introvertált fiúra, aki nagyon szerette a könyveket és akivel furcsa és nagyon rémisztő dolgok történtek. Aki olyan dolgokat tapasztalt, amiket egy hétköznapi ember képtelen megérteni...

Gaiman a könyv mottójának ezért is választotta a következőt:

"Élénken emlékszem a gyerekkoromra… Rettenetes dolgokról volt tudomásom, de azzal is tisztában voltam, hogy a felnőttek nem tudhatják meg, hogy tudom. Csak megijednének."

Maurice Sendak beszélgetése Art Spiegelmannel (The New Yorker, 1993. szeptember 17.)

Minden az opálbányásszal kezdődött, aki a főszereplő (őszinte leszek, nem tudok visszaemlékezni arra, hogy volt-e neve és ha igen, akkor micsoda, de ezek szerint ez nem is fontos részlet) családjánál lakik albérletben a kis szobában. Szóval az opálbányász egy nap önkezével vet véget az életének, de utolsó gondolataival, érzéseivel még életre hív valami nagyon ősit. Az férfi oka a halálra ugyanis az, hogy egy csomó pénzt veszített szerencsejátékon, aminek egy része nem is az övé volt. Ezek után valami elkezd pénzt osztogatni az embereknek, de folyamatosan a legbizarabb és legkevésbé természetes módokat kiválasztva. Főszereplőnk például az éjszaka közepén arra ébred, hogy egy pénzérme akadt el a torkában.

"Kíváncsi lettem, ennyi év után is lakik-e még itt valaki, pontosabban, hogy a Hempstock család itt lakik-e még. Elég valószínűtlennek tűnt, de persze annak alapján, amire emlékszem róluk, ők maguk is elég valószínűtlen emberek voltak."

Itt lép be a történetbe egy különös család, Hempstockék (akiknek a kertjében a főszereplő az egész emlékezés során ücsörög), akik összesen hárman vannak: nagymama, anya, unoka, csak nők. És ahogy halad előre a történet egyre több és több információt tudunk meg róluk, bár mindig csak a felszínt kapargatjuk. Kicsit úgy tűnik, mind kórtalanok, főleg a nagymama él már nagyon régóta. Ami viszont biztos, hogy tudomásuk van olyan dolgokról, amikről a hétköznapi embereknek nincs. Ismernek dolgokat, lényeget, mágiát, sok mindent. Meg kell mondanom, ők tetszettek nekem a legjobban az egész történetben, annyira ötletesen és érdekesen, mégis titokzatosan kidolgozottak. Olvasnék még szívesen róluk és remélem, fogok is.

"– Hány évesnek tetszik lenni? 
– Elég öreg. Emlékszem még, amikor a hold készült."

A főszereplőnk a fiatal lánnyal, aki látszólag 12, de valószínűleg már jó régóta annyi, barátkozik össze. Lettie magával viszi, amikor elmegy megállítani azt a lényt, aki a pénzt ossza az embereknek. Ám a dolog rosszul sül el, és a lény a kissrácon keresztül kimenekül a béklyó alól, és egészen a fiú családjának házába jut, ott pedig házvezetőnőként illeszkedik be és szépen fokozatosan elkezdi manipulálni a család tagjait, amíg borzalmas dolgok nem történnek. Persze az igazi probléma csak később jön, amikor a titokzatos lény legyőzéséhez olyan segítséget hívnak, amely ellenséggé változik.

És miért az óceán? Letti a kis kacsaúsztató tavat végig az óceánnak nevezi, és végig azt az abszurd történetet meséli, hogy a családja azon keresztül érkezett az óhazából erre a földre. Egy idő után azonban rá kell jönnünk, hogy a kis kacsaúsztató jóval több, mint aminek látszik, ereje van, akarata, néha elfér egy vödörben is, de attól még óceán.

"Éghet a gyertya a víz alatt? Éghet hát. Tudtam ezt, amikor az óceánban voltam, és még azt is tudtam, hogyan. Ugyanúgy értettem, ahogy a Sötét Anyagot értettem, az univerzum anyagát, ami mindennek az alkotóeleme, mégsem találjuk. Az ötlött fel bennem, hogy egy óceán van az egész univerzum alatt, mint a sötét tengervíz, ami egy régi móló deszkái alatt csapdos: egy óceán, ami öröktől örökig nyúlik, és elég kicsi, hogy beleférjen egy vödörbe, már ha szépen kéred, és az idősebb Mrs. Hempstock segít beletenni."

A történet befejezése egyszerre jó és rossz. Van benne szomorúság és megrázó rész, de nekem nagyon tetszett. Mondom, én el tudnék képzelni egy folytatást ehhez. Azoknak ajánlom a könyvet mindenképpen, akiknek Gaimantől tetszett a Temető könyve, de még a Sosehol rajongóit is megfoghatja. Bár tény, hogy számomra az utóbbi könyv jóval összetettebbnek tűnt.

"Hogy lehetsz boldog ebben a világban? Lyukas a szíved. Kapu van benned az általad ismert világon túlra. Ahogy nősz, azok a helyek majd hívnak. Sosem felejtheted el őket, nem lesz olyan, hogy a szívedben ne keresnél valamit, amit nem kaphatsz meg, amit igazán el sem tudsz képzelni, aminek a hiánya tönkreteszi az éjszakáidat, a nappalaidat és az életedet, amíg utoljára le nem hunyod a szemed…"

Egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel

Sajtóközleményében Isten hangsúlyozta, az emberekből mostanra végképp elege lett. Bár elismerte, hogy az emberi faj egyedei mind egy szálig az ő teremtményei, de hozzátette, azt soha nem gondolta volna, hogy ezekből a lelkes kreatúrákból végül ennyire megátalkodott, gonosz, semmirekellő banda válik. Az Úr a Kossuth Rádió kérdésére válaszolva azt is elmondta, tervei szerint ezúttal minden teremtényét elpusztítja. Az összes sárkányfog-veteményét, kivétel nélkül. Nem kívánja újra elkövetni régi hibáját. Elemzők szerint Isten Noéra és családjára gondolt, mikor „régi hibáját” emlegette.

Így kezdődik ez a regény, egy hatalmas szemöldök emeléssel, és  mikor ráébredünk, hogy a fent leírt monológ csupán egy képzelgés, akkor kicsit tovább emelkedik a szemöldökünk.

– Elbasztam az életemet – vallottam be Kázmér szemei közé nézve. – Bár ezzel talán nem vagyok egyedül ezen az elátkozott bolygón. Ha csupán a jelenleg élő homo sapiensekre gondolunk, máris csak egy vagyok a több milliárd boldogtalan, elbaszott, kisiklott élet közül. Öreg, ez egy nagy csapat! Hatalmas család. Többen vagyunk, mint a legnagyobb világvallás. Többen, mint a Föld összes nyugdíjasa. Többen, mint a Barca-drukkerek.

Emlék Bundás (minő furcsa név!) kortárs magyar író, aki tulajdonképpen csak teng-leng az elcseszett életében. Igen, elcseszett, ezt nagyon fontos kiemelni, ahogy a regény is kiemeli többször. Az első 100 oldalon ezzel egyébként eléggé emlékeztetett hangulatában Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regényére, ami az egyik személyes kedvencem. Van is két idézet, ami meg is ragadott ezzel kapcsolatban, ami nagyon hozza azokat a hangulatokat, amiket Hornby is teremt az önsajnáltatás eposzában.

Az utolsó szó jogán pedig csupán ennyit mondott: „A boldogságot saját halottamnak tekintem, temetéséről később intézkedem.”

 Semmi problémám nem volt az életben, azt leszámítva, hogy a lelkem olyan üres és sötét volt, mint egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel.

Az utolsó hasonlattal, a halott város általános iskolájának tornatermével egyébként végig játszik: az emberek (különösen a nők) fel-le kapcsolgatják a villanyt, sőt néha még az előtérben is lekapcsolják, hogy tökéletes sötétség legyen. Elsőre is nagyon megfogott ez a szófordulat, de ahogy rendszeresen visszatért, egyszerűen zseniálisnak találtam.

No, de aztán jött egy váltás és Emlék Bundás, a mi drága írónk már nem csak egyik rossz kapcsolatból a másikba vetődött és tengette részeg napjait, hanem elkezdett egyre komolyabban foglalkozni azzal a regénnyel, amin éppen dolgozott. Ez különösen azért érdekes, mert a pasi igazából novellista, de a kiadója rábeszéli, hogy az eddigi előlegekért cserébe repüljön rá a feladatra, szóval ez tökre nem az, ami neki kézre állna, vagy éppen ami érdekelné. Cserna-Szabó pedig úgy alkotja meg ezt a könyvet, hogy hol a saját, Emlék Bundás féle vonalat követi, hol pedig Emlék western regényét olvashatjuk. Regény a regényben! Amiről meg kell vallanom, hogy az elején nagyon szánalmas próbálkozás, mert a western förtelmes és halál unalmas és rohadt erőltetett, de valahol mind tudjuk, hogy ez direkt ilyen, hogy mind érezzük, Emlék mennyire nem akarja ezt írni. Csak aztán valahogy ő is belelendül ennek a megírásába, meg valahogy mi is észrevesszük azokat az apró kis kapcsokat, amik összekötik a "valóságot" a fantáziával. Ha bonyolultabb akartam volna lenni, biztosan azt írtam volna, hogy a fantáziával és a fantázia teremtette fantáziával. Aztán a fantáziák elkezdenek összeolvasni és már maga Emlék sem tudja, hogy hol az igazság, ki támadja meg éppen vagy ki akarja megölni. Igazából egyszerűen zseniális ez a rész.

Ezen felül a regény tele van olyan elemekkel, amikkel személyesen megszólítottnak éreztem magam. Jó. Lássuk be, én már ezzel a Nick Hornby hangulattal meg lettem szólítva, bár tény, hogy ez talán csak az én fejemben létezik.

Ott van kezdetnek az a tény, hogy a regény helyszínei között két olyan város is nagy hangsúlyt kap, ami számomra nagyon fontos: Pécs és Budapest. Utóbbi a jelenlegi lakhelyem, előbbi pedig az a város, ahová 11 évig jártam, így rengeteg helyszín megvolt már alapból a fejemben. Egyszerűen láttam magam előtt a pécsi Széchényi teret és a Király utcát, de a Pécsen-Pécsett rejtett poént is iszonyatosan a magaménak éreztem.

– Léna jár a fejedben? – kérdezte Kázmér.
A kurva életbe, gondoltam, már a kacsák is belepofáznak mindenbe.
– Kussoljál, te ostoba állat! – ordítottam.
Nem volt rendben az idegrendszerem, és szomjas se voltam már. Kázmér azonban nem sértődött meg. A sors rendkívül jó természettel áldotta meg. Gonosz szavaim leperegtek róla, mint plasztikkacsáról a nyálpermet

A főszereplő egyetlen örök és hűséges társa egy sárga gumikacsa, Kázmér. Igen, így kiemelve, hogy gumikacsa, jelezve ezeknek az állatoknak a fontosságát. A kitalált kedvencemet Hápinak hívják.

Zárásként pedig hoznék még egy utolsó üzenetet, amiben a szerző James Bondból űz gúnyt. Én meg hát ugye picikét rajongok Bond úrárt. Visítottam a röhögéstől:

– Bájgúnár Bond – mondtam. – Mindannyian ismerjük, de egy szavát sem hisszük. Szerencsétlen idiótának senki nem szólt, hogy Anglia kiesett a nagypolitikai rájátszásból, a marhája csak száguldozik a luxusautóival, menti a világot, mintha köze lenne hozzá. Azt hazudja, hogy a nyolcadik vodka-martini után is feláll a farka. Szánalmas faszkalap. Celebkém.

Szóval összességében ez a könyv nálam 10/10-es, nekem nagyon tetszett és tudom ajánlani minden gringónak!
Találkozunk még, Cserna-Szabó! Legközelebb nem úszod meg ennyivel!