Egy óceánnyi élet

"Mondok egy fontos dolgot. A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."

Ezért van, hogy Neil Gaiman még mindig el tud minket varázsolni a meséivel... Amikor először érkeztek hírek arról, hogy megjelenik ez a könyv angolul, én már akkor felfigyeltem rá és elkezdett iszonyatosan érdekelni, mert már maga a cím és a borító beszippant, de szerencsére aztán a tartalom is ezt teszi.

 "A dolgok peremén emlékek várakoztak, engem hívogattak."

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki egy temetés alkalmából visszatért a szülővárosába, ahol egyszer csak késztetést érzett, hogy meglátogassa az egyik régi szomszédját. Ott pedig valamiért úgy döntött, hogy leül a kis kacsaúsztató mellé és elmélázik a régi időkről. Azokról a régi időkről, amikre eddig nagyon másképpen emlékezett, mint most kezd el emlékezni...

"AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE"

Ez a felírat áll a borító hátulján és igen, talán ez a legtalálóbb kifejezés arra, hogy mi is történik itt. A főszereplő elkezd emlékezni a hét éves önmagára, arra az introvertált fiúra, aki nagyon szerette a könyveket és akivel furcsa és nagyon rémisztő dolgok történtek. Aki olyan dolgokat tapasztalt, amiket egy hétköznapi ember képtelen megérteni...

Gaiman a könyv mottójának ezért is választotta a következőt:

"Élénken emlékszem a gyerekkoromra… Rettenetes dolgokról volt tudomásom, de azzal is tisztában voltam, hogy a felnőttek nem tudhatják meg, hogy tudom. Csak megijednének."

Maurice Sendak beszélgetése Art Spiegelmannel (The New Yorker, 1993. szeptember 17.)

Minden az opálbányásszal kezdődött, aki a főszereplő (őszinte leszek, nem tudok visszaemlékezni arra, hogy volt-e neve és ha igen, akkor micsoda, de ezek szerint ez nem is fontos részlet) családjánál lakik albérletben a kis szobában. Szóval az opálbányász egy nap önkezével vet véget az életének, de utolsó gondolataival, érzéseivel még életre hív valami nagyon ősit. Az férfi oka a halálra ugyanis az, hogy egy csomó pénzt veszített szerencsejátékon, aminek egy része nem is az övé volt. Ezek után valami elkezd pénzt osztogatni az embereknek, de folyamatosan a legbizarabb és legkevésbé természetes módokat kiválasztva. Főszereplőnk például az éjszaka közepén arra ébred, hogy egy pénzérme akadt el a torkában.

"Kíváncsi lettem, ennyi év után is lakik-e még itt valaki, pontosabban, hogy a Hempstock család itt lakik-e még. Elég valószínűtlennek tűnt, de persze annak alapján, amire emlékszem róluk, ők maguk is elég valószínűtlen emberek voltak."

Itt lép be a történetbe egy különös család, Hempstockék (akiknek a kertjében a főszereplő az egész emlékezés során ücsörög), akik összesen hárman vannak: nagymama, anya, unoka, csak nők. És ahogy halad előre a történet egyre több és több információt tudunk meg róluk, bár mindig csak a felszínt kapargatjuk. Kicsit úgy tűnik, mind kórtalanok, főleg a nagymama él már nagyon régóta. Ami viszont biztos, hogy tudomásuk van olyan dolgokról, amikről a hétköznapi embereknek nincs. Ismernek dolgokat, lényeget, mágiát, sok mindent. Meg kell mondanom, ők tetszettek nekem a legjobban az egész történetben, annyira ötletesen és érdekesen, mégis titokzatosan kidolgozottak. Olvasnék még szívesen róluk és remélem, fogok is.

"– Hány évesnek tetszik lenni? 
– Elég öreg. Emlékszem még, amikor a hold készült."

A főszereplőnk a fiatal lánnyal, aki látszólag 12, de valószínűleg már jó régóta annyi, barátkozik össze. Lettie magával viszi, amikor elmegy megállítani azt a lényt, aki a pénzt ossza az embereknek. Ám a dolog rosszul sül el, és a lény a kissrácon keresztül kimenekül a béklyó alól, és egészen a fiú családjának házába jut, ott pedig házvezetőnőként illeszkedik be és szépen fokozatosan elkezdi manipulálni a család tagjait, amíg borzalmas dolgok nem történnek. Persze az igazi probléma csak később jön, amikor a titokzatos lény legyőzéséhez olyan segítséget hívnak, amely ellenséggé változik.

És miért az óceán? Letti a kis kacsaúsztató tavat végig az óceánnak nevezi, és végig azt az abszurd történetet meséli, hogy a családja azon keresztül érkezett az óhazából erre a földre. Egy idő után azonban rá kell jönnünk, hogy a kis kacsaúsztató jóval több, mint aminek látszik, ereje van, akarata, néha elfér egy vödörben is, de attól még óceán.

"Éghet a gyertya a víz alatt? Éghet hát. Tudtam ezt, amikor az óceánban voltam, és még azt is tudtam, hogyan. Ugyanúgy értettem, ahogy a Sötét Anyagot értettem, az univerzum anyagát, ami mindennek az alkotóeleme, mégsem találjuk. Az ötlött fel bennem, hogy egy óceán van az egész univerzum alatt, mint a sötét tengervíz, ami egy régi móló deszkái alatt csapdos: egy óceán, ami öröktől örökig nyúlik, és elég kicsi, hogy beleférjen egy vödörbe, már ha szépen kéred, és az idősebb Mrs. Hempstock segít beletenni."

A történet befejezése egyszerre jó és rossz. Van benne szomorúság és megrázó rész, de nekem nagyon tetszett. Mondom, én el tudnék képzelni egy folytatást ehhez. Azoknak ajánlom a könyvet mindenképpen, akiknek Gaimantől tetszett a Temető könyve, de még a Sosehol rajongóit is megfoghatja. Bár tény, hogy számomra az utóbbi könyv jóval összetettebbnek tűnt.

"Hogy lehetsz boldog ebben a világban? Lyukas a szíved. Kapu van benned az általad ismert világon túlra. Ahogy nősz, azok a helyek majd hívnak. Sosem felejtheted el őket, nem lesz olyan, hogy a szívedben ne keresnél valamit, amit nem kaphatsz meg, amit igazán el sem tudsz képzelni, aminek a hiánya tönkreteszi az éjszakáidat, a nappalaidat és az életedet, amíg utoljára le nem hunyod a szemed…"