Kezdjük talán ott, hogy nagyon régóta szerettem volna olvasni valami Murakami Harukitól, hiszen kis hazánkban is elég nagy népszerűségnek örvend, elég sok könyve megjelent magyarul is. Ráadásul a címválasztásai és a borítói mindig nagyon figyelemfelkeltően hatottak rám. Igaz ez az adott könyvre is, amelynek a címének az első fele egyébként egy egy Nat King Cole szám címére utal. A dal Mexikóról szól, és a regény főszereplői fiatalkorukban sokat hallgatják, ám ekkor még nem értik a mondanivalóját (mivelhogy angolul van, ők meg japánok), így valami sokkal magasztosabbat képzelnek hozzá. Ezt felnőtt fejjel át is beszélik, ekkor, a régi álmodozásokra utalva kerül hozzá a cím második része. A borítóról pedig nem kell sok szót pazarolni, pontosan azt az elvarázsoltságot és titokzatosságot képviseli, amit a regény is, illetve amit a regénynek is képviselnie kellene.
No, de nézzük a cselekményt: a regény főszereplője Hadzsime, akinek életét egészen fiatal korától követhetjük végig. A srác valami furcsa módon megszállottja egykeségének, saját magát és másokat is az alapján ítél meg, hogy hány testvére van és ezt a véleményt kivetíti a környezetére is. Őszintén szólva nem úgy tűnik, mintha a környezetében bárki másnak olyan sarkalatos pont lenne ez a dolog, mint neki és mint ahogy ő beállítja mások véleményét. Hadzsime mégis azt gondolja, hogy a környezete ferde szemmel néz rá csak azért, mert egyke. Így kifejezetten boldoggá teszi, amikor megismerkedik és összebarátkozik az új lánnyal, Simamotoval, mivel hogy neki sincs testvére. Barátságuk (sőt, gyermeki, ártatlan szerelmük) az általános iskola végéig tart, ám akkor elszakadnak egymástól, Hadzsimét pedig pár évig nagyon leköti, hogy becsajozzon. Ami sikerül is neki, de új kedvese, Izumi még nem érzi magát késznek a szexuális életre, így a srác inkább lefekszik a csaj unokatesójával. Korrekt fiatalember.
"Akkor még sok mindent nem értettem. Például azt, hogy megbánthatok
valakit úgy, hogy az sosem fogja kiheverni. Hogy az ember néha a
létezésével sebzi meg a másikat egy életre szólóan."Akkor még sok mindent nem értettem, például azt sem, hogy ez lesz az egyetlen idézet, amely elgondolkodtatásra késztet a könyv olvasása közben... Izumival való szakítása után Hadzsime egyetemre megy, de innentől kezdve nem igazán találja önmagát, csak sodródik, nem szeret igazán senkit, és az egyetem befejezése után egy tankönyvkiadónál kezd dolgozni, ami a teljes szakmai csődöt jelenti számára. Ebben az időszakban történik, hogy egy nap meglát az utcán egy nőt, aki nagyon emlékezteti Simamotóra, és egyszerűen elkezdi követni. Nem szólítja le, nem próbál igazán kommunikálni vele, csak furcsa, megszállott módon figyeli. Persze, itt még rá lehet húzni, hogy csak félt odamenni, de Hadzsime és Simamoto kb. 12 éves koruktól kezdve egészen 37 éves korukig nem találkoznak. Viszont (állítólag) mindketten rendszeresen gondolnak a másikra, álmodoznak róla, egy 12 éves gyerek emlékéről, úgy hogy közben velük egykorú emberekbe szerelmesek. Nagyon bizarr és igazából hiteltelen, mert 18-23-29-akárhány évesen nem egy 12 éves gyerekkel akar kapcsolatot az ember, viszont mivel nem ismerik egymás idősebb énjét, így el sem tudják képzelni, hogy milyen a másik jelenleg. Egészen más helyzet lenne, ha fiatal felnőttekként váltak volna el, de így még csak gyerekekre tudnak visszaemlékezni.
Ennek a könyvnek az elolvasását azért is vártam nagyon, mert bár nem vagyok egy Japán-fanatikus, azért szívesen olvasok japán irodalmat. Az Egy gésa emlékiratait pl. nagyon szerettem egy bizonyos pontig, nagy kedvencem Banana Yoshimoto, és imádtam a Jakuzák holdját. És ezek mind olyan irodalmi alkotások, amik vagy a történetükben vagy a szellemiségükben, de olyan igazi japánok. Erről a könyvről viszont ezt sem tudom elmondani. Nem éreztem azt, hogy olyan értékeket vallana, olyan életritmust mutatna, amely ne jöhetne akár Amerikából vagy a világ bármelyik másik pontjáról. Különösen zavaróan éreztem ezt, amikor az elbeszélő mindenféle öltöny, nyakkendő és ing márkákról kezdett úgy beszélni, mintha ez tényleg releváns része lenne ennek a történetnek. Egyszerűen az az érzés kapott el, hogy egy tipikus gazdagok és szépek szappanoperát olvasok, amit csak erősített az, hogy nem találtam a regényben komolyabb erkölcsi vagy bármilyen más jellegű mondanivalót. Egészen konkrétan a 200 oldalas regény az első 150 oldalig semmiről sem szólt. Olyan mérhetetlenül unatkoztam, hogy arra nincsenek szavak.Szóval ezt a könyvet is sikerült kiszenvednek és remélem, a következő alkalommal majd egy jobb darabra nyúlok rá. Mármint a párbajon belül, mert abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy valaha fogok még Murakami Harukit olvasni.
Ne maaar, szerintem egy nagyon jo iro, es pont hogy japanos hangulata van. Mar amit eddig lattam Japanbol rovid nyaralasom es ismerosok, ott elo kulfoldi baratok, itt elo japanok, stb. alapjan. (Szemben Az egy gesa emlekirataival, ami inkabb egy amerikai regenyt idez imho.) Ezzel egyutt tudom, hogy megoszto szemelyiseg, vhogy professzorokkal is mindig szoba kerul, van, aki nagyon nem szereti, sokan meg igen, viszont azt, hogy rossz iro, meg senkitol nem hallottam. A sodrodo es "hiteltelen", ertelmetlen eletet elo, uresnek tuno karakterei pedig nagyon is japanok, akarcsak az a magany es befele fordulas, ami a legtobb foszereplojet jellemzi. Mondjuk pont ez a regenye engem sem hatott meg, szinte nem is emlekszem ra, de majdnem az osszes konyvet olvastam, hat annyiba belefer boven par kozepesebb darab. :) Alapbol vannak sztem az orultebb, magikus realistabb regenyei, meg a szomorkasabb, atmoszferikusabb regenyei, na ez is ilyen, es ezeket joval kevesbe szeretem. (Mondjuk A norveg erdo meg sokak kedvence, s az is ugyanez a szomorkas stilus, szal vegul is izles kerdese.) Ha egyszer megint adnal neki eselyt, a Kafka a tengerpartont javaslom inkabb, az jo elvont es filozofikus sztem, bar abban sem biztos, hogy talalhato egyertelmu erkolcsi mondanivalo. Mondjuk ez szamomra pozitivum. :) Illetve, van egy novellaskotete, ami zsenialis volt, no meg azok novellak, szoval ha nem tetszik, akkor is csak par perc volt. Ilyen igazi nyugtalanito, furcsa kis irasok, The Elephant Vanishes volt a kotet cime.
VálaszTörlésMindenesetre kar, hogy nem tetszett. :( Szerintem szerencsesebb konyvvalasztassal jobb is lehetett volna.
Azt hiszem, hogy pont a Kafka a tengerparton az, ami még megvan tőle valahol otthon elfekvőben, szóval azt még valamikor majd mindenképpen elolvasom, csak hagyok némi időt :)
TörlésOk, helyes! ;) Ha az sem tetszik, hat akkor vsz. tenyleg nem az eseted, de ennel csak jobb velemenyed lehet rola. :DDD
VálaszTörlésNem vagyok híve a netes a kommentelésnek, de ebben az esetben muszájnak éreztem, hogy írjak. A titokzatosság, amit említesz a könyvvel kapcsolatban szerintem abszolút megmutatkozik, csupán a tipikus Murakamis apróságokban. Az emberek nagy többsége különlegesnek gondolja magát valamilyen téren, és ezt általában az egyediségben leli meg, ami elválasztja őt másoktól, így ebben az esetben az egykeségben, amiről szeretik azt gondolni, hogy emiatt valóban különlegesek, még ha csak a saját szemszögükből is. Az Izumival való kapcsolatát könnyű elítélni, mert valóban nem korrekt, de nem éreztem, hogy tényleg azért lett volna benne a történetben ez a darab, csak hogy lehúzza a főszereplőt, a sztori a főszereplőről szól, önmagát írja le a tipikus Murakamis őszinteséggel, tehát inkább a megértésen lenne a hangsúly. hogy mi zajlott le az emberben, amikor kialakult, megtörtént, lezárult a dolog, mintsem a tényen magán, hogy mit követett el. Miután kiderül és megbeszéli Izumival, szörnyű lelkiismeret furdalása kéne, hogy legyen, de mégsem lesz, mert teljesen természetesnek, emberien ösztönösnek érezte, hogy lefeküdjenek a másik csajjal. Ez csúnya dolog, senki se szereti, ha megcsalják, társadalmilag elfogadott, hogy egy kapcsolatban hűségesnek kell lenni, stb. De mégis megtörténnek ezek a dolgok, velünk vagy másokkal, paff.
VálaszTörlésAzt nem tudom, hogy félt-e odamenni az utcán sétáló Simamotohoz, nem is emlékszem konkrétan, de inkább úgy gondolom, hogy ha oda is ment volna, akkor mi van?! Nem volt teljesen tisztában az érzéseivel, magányos volt, beforduló és depressziós is. Mit mondhatott volna neki, ha tényleg ő az? Igen, ez sem normális az átlagos normák szerint, de az dobja rá az első követ, aki még nem nézett meg nem járt utána valaki ismeretlennek úgy, hogy az nem tudott róla, vagy legalábbis a figyelő úgy vélte, hogy nem. tudja :)
Nem gondolom hiteltelennek azt, hogy a 12 éves lányra vagy fiúra gondoltak vissza, mert ahogy írtad is, tiszta, gyermeki szerelem volt, ami nem jutott el, legalábbis a fiú részéről a szexualitásig. És pont ez az, hogy a sivár, mocskos felnőttkorból nagyon sokan szomjazzák a régi, fiatalkori ártatlanságot vagy éppen az első szerelmet, amit még rózsaszínen, tisztán élnek meg az emberek. Úgy vélem, itt is ez a helyzet, mindkettejükkel, ami egymáshoz köti majd őket, mikor felnőttkorukban találkoznak. Nem a testiségre kell gondolni, itt nem a lolitai helyzet áll fent :)
Egy percig se éreztem, hogy valóban megváltoztatta volna a helyzetét a nő, akit feleségül vett. Anyagilag biztos, de ezek mind másodlagosak voltak, abból a szempontból, hogy igazán nem tudta a feleségét úgy szeretni, mint Simamotot. Nyilván, hiszen nem Simamoto volt. Megkapja ugyan az asszonytól a melegséget, az elfogadást és a szeretet, amit részben tud is viszonozni, de amíg Simamoto fel nem bukkan, addig nem tudja meg a férfi, hogy mennyire tudna igazán boldog lenni. És ez sem szép dolog, nem tud megnyílni Jukikonak, amiről nem tehet senki igazából, nem tud és kész.
Amikor Simamoto felbukkan, nem akarja feldúlni a férfi életét, csupán ő is ugyanarra a régi érintetlen, igaz viszonyra vágyik, amiből később a szerelme alakult ki. De mégis vannak titkai, amiket nem mond el Hadzsimének, hogy miért, azt nem tudjuk meg. Személyszerint úgy gondolom, hogy meg akarja védeni magától. És mivel nem tudjuk meg Simamoto titkait, felesleges találgatni, hogy mik azok... Ilyesmi is van az életben, hogy úgy döntenek az emberek, hogy nem osztják meg velünk a titkaikat, bármennyire is szeretnek minket vagy szeretjük őket. Meg tudna nyílni a nő és vágyik is rá, de mégis úgy dönt, hogy nem fog, aminek szintén nem tudjuk meg az okát. Számomra nem unszimpatikus és egyáltalán nem hiteltelen, ugyanaz az értelmes, intelligens lény, aki fiatal korában is volt, aki szereti a férfit. Megint csak megjegyezném, hogy nem tudjuk meg, miért cselekszik a nő, abból tudunk építkezni, amit kapunk. Szeretném azt gondolni, hogy valóban tisztán szereti a férfit, ahogy a szerelmi vallomásban szembesülünk is vele, és védeni próbálja a saját múltjától Hadzsimét azzal, hogy nem avatja be olyasmibe, amin lehet, hogy a férfi nem tudna segíteni, még nagyobb fájdalmat okozna neki, még jobban odaláncolná magához, miközben végig tudja Simamoto, hogy nem maradhatnak együtt azon okok miatt, amiket nem tudunk meg, és ezzel feláldozza a saját érzéseit és szerelmének beteljesülését azzal, hogy elfordul ilyen szemszögből a férfitől. Annyit megad neki, amennyit helyesnek gondol és érez, még ha Hadzsime szemszögéből nézve ez is irtóztatóan kevés. Ezért nem mondanám, hogy nem törődik a férfi érzéseivel. Simamoto elmondja a saját érzéseit, de többet nem akar, és ez a kulcsa ennek a szerelemi sztorinak szerintem. A nő olyannak mutatkozik, mint amilyen régen volt, amikor összebarátkoztak és egymásra találtak, és másról nem beszél, úgy vélem pont azért, mert ő is őrizte Hadzsime emlékét magában, mint valami ősforrás, amikor pl. mondja, hogy rágondolt, amikor más férfiakkal volt, hogy másba nem volt szerelmes(bár ebben nem vagyok biztos, így hirtelen). Más kérdés, hogy elhisszük-e ezt. És miért ne tennénk? Igazán hazugság vagy átverés az, hogy nem beszél magáról? Honnan tudhatnánk biztosan, hiszen nem mondja meg. Az élet nem ilyen egyszerű, és ilyen előfordul, legalábbis én állíthatom, hogy velem már előfordult. Mindenesetre a nő döntést hoz, ahogy a férfi is döntéseket hoz, és mivel a férfi szemszögéből látjuk, könnyű ebből a szemszögből ítélni. Bár nem gondolom szerencsésnek, hogy ítélkezzünk egy Murakami könyvön, mert inkább leír és elgondolkoztat, és ezáltal váltja ki az érzéseket az olvasóban, nem feltétlenül az érzések alapján a gondolatokat.
VálaszTörlésNem olvastam a könyvet, így a cselekményhez és a szereplők jelleméhez hozzászólni nem is akarnék, viszont amiért mégis úgy éreztem, hogy szeretnék reagálni erre a kommentre, az a titkolózás védelembe vétele volt. Elképesztően tud idegesíteni és határtalanul önzőnek tartom azt a szemléletet, miszerint "nem árulok el dolgokat, mert nem tudna vele mit kezdeni" vagy "nem avatom be, de az ő érdekében, mert meg akarom védeni". Elsőre nyilván hű de romantikusnak tűnik ez a feláldozom magam a másikért hozzáállás, valójában viszont egyrészt lenézi vele a másikat, másrészt olyan dolgokban hoz ítéletet, amikkel kapcsolatban neki nem lenne tisztje ítéletet hozni. Ha ezt velem csinálnák meg, elképesztően dühös és megbántott lennék, úgy vélem, teljesen jogosan. Hogy jön bárki ahhoz, hogy megítélje látatlanul, mit vagyok képes elviselni, feldolgozni, megoldani és mit nem? Ha állítólag szeret engem, miért nem engedi, hogy ezt viszonozzam azzal, hogy osztozom a terhein, és ha tenni nem is tudok a fájdalma ellen, legalább vigaszt nyújtok egy öleléssel és megértéssel? Milyen joga van ezeket a lehetőségeket elvenni tőlem valakinek, akinek állítólag én vagyok a legfontosabb? A kapcsolatok rendkívül nagy hányada azon bukik meg, hogy a felek nem hajlandóak őszintén, tabuk nélkül kommunikálni egymással, helyette titkolóznak, magukba fojtanak, elnyomnak érzéseket, és a párjuknak ezáltal nincs más lehetősége, mint sötétben tapogatózva találgatni, emészteni magukat, mert még azt se tudják, ők-e a probléma forrásai. És ezzel a katasztrofális viselkedéssel pontosan azt érik el, amit el akarnak kerülni vele: figyelmen kívül hagyják a párjuk érzéseit, megbántják, leépítik az önbecsülését, bizalmát, és szép lassan a szerelmét is. Ez márpedig önző, érzelmileg bántalmazó, és számomra igen is elítélendő dolog.
TörlésNem tudom pontosan, mivel vettem a védelmembe ezt a viselkedés/döntéstípust, hajlandó vagyok azonban ördög ügyvédjét játszani ilyen esetekben. Személyszerint én sem szeretem, ha ez megtörténik, de attól még megtörténik(het). A hozzáfűzéseimmel arra akartam utalni, hogy célszerűbb megérteni, mint elítélni a sztori szemszögéből nézve a szereplők jó és rossz döntéseit. Ezzel nem mondom azt, hogy ne ítélkezzünk, az mindenkinek a szíve joga. Ismétlem, én ebben a könyvben nem védek semmiféle döntést vagy ítéletet, inkább vagyok pártatlan, amit védek a könyvnek az irodalmi, az emberségességi értéke.
TörlésLanatie kommentjéhez fűzve: "olyan dolgokban hoz ítéletet, amikkel kapcsolatban neki nem lenne tisztje ítéletet hozni. No de ezzel te nem ugyanezt csinálod? A tettet ítéled el úgy, hogy nem tudod a mögöttes teljes szándékot. A teljes szándékot, amit sosem tudhatunk teljesen. A tudatalatti mozgató erőket, berögzüléseket, a számtalan olyan dolgot, amit legjobb esetben is csak magáról tudhat az ember így figyelmen kívül hagyva. Tudom, hogy dühítő, hogy ha valaki ilyen módon viselkedik, megesett már velem is, és talán igazságtalan is, de akkor mi van? Biztos eleget jelentünk ki azzal, hogy ha csak annyit mondunk a másikra, hogy önző, lenéző, bántó lesz ezzel. Ez használhat valamit? :D Ha nem teljesen idióta vagy vakon meggyőződéses az, aki ezt csinálja, akkor tisztában lesz vele, hogy így fogja érezni a másik magát, de akkor miért történik meg mégis, miért döntenek így? Úgy gondolom, részben azért mert a szerelem ebből a szempontból túl van dicsőítve. Meg vannak az adott kritériumok, fékek, határok, amik a közgondolkodásban a szerelmet jelentik, és amik mentén tudunk ítélni, hogy az adott szegmense, momentuma a szerelemnek jó vagy nem jó. Ami szükséges is, így működik a társadalom, közös fogalmak mentén, amik többé-kevésbé univerzálisak. De! A szerelem túlságosan szubjektív, senkinek sem jelenti igazán ugyanazt, és nem is jelentheti, mert változhat az ember, és szerintem változik is az idő elmúltával, és az is változik(hat), akit szeret. És már ezzel is megszabok valamiféle keretet a szerelemnek, ami szintén hiba, mivel hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam bárkinek, mi a szerelem vagy hogy mihez van joga vagy miben van tisztje ítélkezni. Az emberek folyton ezt csinálják, ítélkeznek, még ha nem is mondják ki, de attól még az ítélet ugyanúgy megszületik bennük, ami befolyásol. Ezzel azt akarom mondani, hogy a szerelem mindenkinek más, ami konkrétan lezajlik az egyénben. Attól még, hogy valakinek ilyen meg olyan elképzelései vannak, az még nem jelenti azt, hogy a másik egyet is ért vele, miközben valójában tényleg szerethetik egymást. De ez kommunikáció kérdése. Az ilyesmit rendesen meg kell beszélni, mielőtt megtörténne, bár a teljes őszinteség sem nyújt garanciákat.
A feltett kérdésekkel kapcsolatban. Minden joga meg van hozzá, hogy megítéljen a másik ember, és meg is fog. A rossz döntéseknek is van ugyanúgy oka: vagy gyengének tarthat, meg akarhat védeni, nem tarthat rá elég méltónak, ez is csak EGY része. És ha nem tudja, hogyan kéne így őszintének lennie? Mert a nagy többség nem tudja, szimplán azért, mert olyan dologról lehet szó, ami addig fel sem merült az életében, és ehhez nem kér segítséget, még talán akkor se, ha tudna kérni vagy tudna segíteni a másik. Ez pedig újabb gond, nem elég, hogy csórikám tudja, hogy nem talál megoldást, valaki nem is tud kérni egyáltalán... vagy nem úgy képzeli a dolgok megoldását, hogy segítséget kér. Annyi eshetőség van, amit nem lehet felsorolni, mivel eseti. Vannak olyan emberek, akiknek nem kell az, hogy osztozzanak a terhein, de ettől nem lesznek önzőek, inkább önfejűek. Vannak olyanok is, akiknek nem kell, hogy osztozzanak bizonyos terhein, mert az talán önmegcsalás lenne, vagy gyengének éreznék magukat tőle, hogy a másikra kell támaszkodniuk. És vannak olyanok, akiknek nem kell a vigasz általában vagy éppen akkor. Ez egyáltalán nem jó, az általános felfogás szerint, de attól még léteznek ilyen esetek is és azzal, hogy megbélyegezzük az embert akár egy ilyen eset után, azzal nem hinném, hogy segítünk neki. Megtehetjük és jogosnak is érezhetjük, talán jogos is, de akkor mi van? Ezzel nem lettünk közelebb a másik problémájának a megoldásához, csak még adtunk egy lapáttal rá azzal, hogy nem bírt megnyílni, titkolózik, úgy hogy a másik tudja, és még ráadásul olyan önző volt és érzelmileg bántó, hogy még ezért is elítéli az az ember, akit szeret. Amit leírok, az is csak idealizált dolog, még senkit se láttam, aki így viselkedett volna, magamat is beleértve, egy-két igazán önzetlen pillanatomat kivéve, de ez sem általános.
TörlésAz emberek nem őszinték, és nem véletlenül. Kell az önvédelem, ha nem kéne, akkor nem is lenne hazugság. Oka van annak is, hogy hazudik a másik, és legtöbbször nem az, hogy rosszindulatú. Oka van annak is, hogy tabuk léteznek, és nem mindenki tud/akar ezeknek a bűvköréből kilépni. Annak is oka van, hogy elnyomunk, elfojtunk érzéseket, ezt pedig kijelenthetem, hogy minden ember csinálja már egészen kicsi kortól. Ez a "katasztrofális" viselkedés teljesen emberi, mert az idealizált dolgok sokkal jobbak, ideálisabbak, mint ahogy a szó is jelenti, de nem feltétlenül emberiek, igazak. Megbántódhat, megsértődhet az ember úgy, hogy akár az emberiség jogosnak és igaznak venné a sérelmét, de attól még ott lehet az az egy ember, aki nem. Annak talán nincs igaza a saját szemszögéből? Egyetértek a véleményeddel, ezt utáltam, amikor velem történt meg, és meg is lett indokolva, hogy azért, mert félt a másik az adott igazságtól, amit elhallgatott, félt hogy túlságosan megbántódok, szóval tudom milyen. De a bizalom csakis belőlünk fakad, a személy dönti el, hogy mikortól nem bízik meg valakiben, ugyanúgy, hogy mennyire lesz megértő, toleráns, ha egyáltalán döntés ez, ugyanúgy ahogy a másik is dönt, hogy elmond valamit vagy nem, aminek ha tetszik, ha nem, az oka nem mindig tudatos. És bizony az élet és egy párkapcsolat nem ideális, soha semmilyen a fentebbiek közül nem volt az, nem is lehet az. A katasztrofálisnak vélt viselkedését a másiknak talán a mi katasztrofális viselkedésünk követi, amivel ugyanúgy részei leszünk az elhidegülésnek, ha nem tesszük túl magunkat a sérelmen vagy a hazugságon azzal, hogy lila fejjel toporzékolunk. Szimplábban kifejezve az élet lehet éppen szar és lesz is, ahogy az emberek is dönthetnek rosszul, és fognak is rosszul dönteni , talán tudatosan, talán nem. A megértés a kulcs, a nyitottság és a tolerancia, ha ezek meg vannak, jön magától az őszinteség is. Azzal, hogy elítél az ember valakit, valamit, nem feltétlenül segíti a probléma (ha ugyan az egyáltalán) megoldását, csupán a saját egoját erősíti. És ez a lényeg, az ember sosem lehet teljesen önzetlen, mert a legkisebb önzetlenségben is benne van az, hogy azért is csináljuk, mert nekünk is jól esik az, hogy tehetünk valamit másért. Legalábbis én így gondolom, az hogy innentől kezdve kinek mi az önzőség és önzetlenséget elválasztó pont, az már szubjektív. Azt akarom mondani, hogy mindenki önző valamennyire, és részben emiatt kialakult az énje olyanra, amilyen és hogy ezt fenttartsa, igazolja és táplálja magát azzal, hogy a saját érdekeit előbbre helyezi adott helyzetekben. Az, hogy ezt a másik éppen hogyan ítéli meg, már nem csak tőle függő dolog.
TörlésAz embert érheti olyan atrocitás, amikor már elege lesz a másikból, elveszíti a bizalmát vagy a szerelmét. De ha tényleg annyira fene őszinte és önzetlen lenne mindenki, aki ideálisan, őszintén és tabuk nélkül áll hozzá, akkor azoknak nem kéne, hogy egy rossz szavuk legyen, mivel annyira önfeladónak kéne lenniük, hogy nem sértődnének meg azon, ha az ember, akit szeretnek, magát választotta helyettük. Megsértődhetsz, de azt is ugyanúgy elítélheti valaki azzal, hogy hát a megsértődés nem vezet sehova, szerintem nem kellett volna megsértődnie ezen a kis piszlicsáré semmiségen, hogy nem mondtak el valamit. És akkor kinek van igaza? :D
Nagyon hosszan írtál, de felerészt sem arról, amiről viszont én. :D Nem is fogok mindenre reagálni, mert úgy érzem, újra csak elbeszélnénk egymás mellett, viszont egy dolgot kiemelnék: én magát a tettet ítéltem meg, nem az embert. Fontos különbség.
TörlésNem gondolom, hogy elbeszéltem volna a téma mellett, mert szerintem ez is hozzátartozik az egész problémakörhöz. És igen, van különbség, de ez nem teljesen disztingváló, van átfedés a kettő között, mert a tett az emberhez tartozik, és emberek hajtják végre a tettet. Ha egy tettet ítélsz meg azzal igen is megítéled azt is valamennyire, aki tette. Arra akartam célozni a hosszan tartó mellébeszélésemmel, hogy ez nem vezet sehova, pláne úgy, ha nem ismered azt, aki így titkolózott, nem tudod, mit titkolt és nem tudod, ki elől titkolta.
TörlésNem értelek. Mi az, hogy nem ismerem, aki titkolózik és azt, aki elől titkolta? Épp arról az esetről beszéltem, hogy ha az ÉN szerelmem ELŐLEM titkolja a fél életét, azt hogy ítélem meg. Azt meg hogy mit titkol nyilván nem ismerem, mert titkolja... :D És nem, nem ítélem meg az embert egyetlen tette, jelen esetben a titkolózás alapján. Elítélem, hogy titkolózik, mert bizonytalanságban tart vele engem, ami érzelmileg bántalmazó tevékenység, de ettől még nem tartom őt bántalmazó alaknak mindaddig, amíg ezt a jelzésem ellenére nem folytatja. Ha annak ellenére, hogy elmondtam neki, hogy ezzel engem bánt, továbbra is fenntartja ezt a viselkedést, azzal azt jelzi, hogy számára ez nem jelent gondot, vagyis onnantól fogom az ítéletet rá, mint emberre kiterjeszteni.
TörlésInkább általánosságban értettem, hogy mit gondolok az egészről. Egyértelműen a te dolgod, hogy mit hogy ítélsz meg, csak bátorkodtam feltételezni, hogy kievezhetek a személyesség kis folyamából az univerzalitás tengerére.
TörlésHát igen, nem tudhatod tőle, hogy mit titkol, amíg tart a titkolózás, engem az foglalkoztat, hogy miért titkolózhat x y elől, mi van x-ben, ami arra készteti, hogy pont y elől titkolózzon, stb, amiket leírtam eddig is...
De igazad van, ebből a szempontból tényleg elbeszéltünk egymás mellett, hogy ha te magadról beszéltél, én meg egyetemesen próbáltam megközelíteni (és nyilván a magam részéről is egy kicsit, amennyire el tudok rugaszkodni magamtól.)
Leírtuk a véleményünket... És most akkor mi van? Ennyi? :D
Nem értem igazából ezt az egészet, reagáltál valamit, írtál valamit, én is reagáltam a reakciódra, írtam valamit. Paff, Talán az a gond, hogy céltalannak érzem a személyeskedést a netes csatornákon, így nem is tudok megfelelően válaszolni, hogy ne érezzük azt, hogy elbeszélünk egymás mellett.
Igen, pontosan, most akkor ennyi. :D Általában a netes eszmecserék egyszer csak véget érnek, amikor mindkét fél már leírta az álláspontját, és nem tudnak többet hozzátenni a témához. :) Én nem tudok többet hozzátenni. :)
TörlésHát jó :D Csak ez az egész nekem túl sekélyes. Elég nyitott embernek gondolom magam, és szerencsére ezt is hallom vissza másoktól, de ez valahogy nem jön át... Mi értelme akkor? Ezek a dolgok elvesznek a végtelenségben, nem lehet mihez kötni, csak apró morzsák a másikból, amiket elvisz a szél... Mire jó ez, hogy az ember lepötyögi a személyes dolgait valamilyen teljesen ismeretlen közegnek ? :D Semmi személyes ellenségeskedés és nem akarok degradáló sem lenni tényleg, csak, csak nem értem... És idegesít. Te miért csinálod, ha lehetek indiszkrét?
TörlésMert szeretem megismerni mások véleményét és gondolkodásmódját a saját fejlődésem, a látóköröm szélesítése érdekében.
TörlésÉs honnan tudod, hogy tényleg úgy gondolják? Elég az egy emberrel kapcsolatban pl. hogy tudod valakiről, hogy elítéli a titkolózást a párkapcsolatban, és ennyi, semmi mást? Én is szeretek ismerkedni, de ez embertelenül kevésnek tűnik számomra.
TörlésNem rossz az, hogy ha valakivel elbeszélgetsz, elvitatkozgatsz értelmesen és élvezetesen, mégis arctalan és érzelemmentes az egész?
Nem ismerkedés céljából beszélgetek ilyen helyeken. Csak más nézőpontokat szeretnék megismerni, nem a nézőpont mögött ülő embert. És ilyen szempontból mindegy, hogy az illető tényleg úgy gondolja-e.
Törlés. Én hihetetlenül életszerűnek éreztem a könyvet, 2-3 óra alatt elolvasom, és nagyon megérintett, mert könnyű volt belehelyezkednem a főszereplő helyzetébe, mivel mindegyik leírt viszonyban volt már részem. Ilyen a szerelem, vannak Simamotok az életben, akiket megismerhetünk egy bizonyos szintig, és ha elérjük azt a szintet, onnan már nincs tovább út az emberbe, mint ahogy itt se volt, ilyen vagy olyan okok miatt. Számomra nem érthetetlen, hogy miért cselekszik úgy a férfi, ahogy. Boldog akar lenni, de ez nem jelenti azt, hogy lemond a büszkeségéről. Tényleg olyan rossz az, hogy egy régen őrzött szerelmet választ, ami nem lehet és nem is lesz ideális, beteljesült, nagy filmes romantikás szerelem, mint a filmeken, hanem a számára valaha létezett legjobb dolog, legigazibb, ami a legközelebbi élménye volt az önbeteljesüléshez? Azt hiszem, ezért megéri eldobni a büszkeségét, bár én nem nevezném ezt annak. Megcsalja a feleségét is, ahogy Izumival is tette, igaz, más megfontolásból, de a tény az, hogy megcsalja. De talán nem csalta volna meg önmagát azzal, hogy hagyja Simamotot elmenni vagy, hogy ha elfordult volna tőle? Ilyenkor mi a helyes? Erre nem kapunk választ Murakamitól, csak azt, hogy az adott szereplő, hogy döntött, amit el lehet ítélni, hiszen mindent el lehet, de még mindig azt állítom, hogy fölösleges az ítélkezés. Igen, önző döntés, hogy a feleségét és a gyerekeit elhagyja Simamoto kedvéért, ami minden, csak nem egyszerű döntés számára, és ahogy később majd komoly bűntudatot okoz neki, de az emberek önzőek, minden ember önző valamilyen fokon, és ez normális. Murakami az életről ír, reálisan, amiben benne foglaltatik a dolgok árnyoldala is. Hogy a gyarlóságok és erények, jó és rossz döntések közepette keresik a szereplők a boldogságot, aminek számtalan formája lehet, könyve válogatja.
VálaszTörlésA japános dologról nem tudok nyilatkozni, teljesen egyetértek abban, hogy jöhetett volna máshonnan is, de szerintem ez irreleváns, csupán csak egy helyszín, egy környezet, ahogy a ruhák, zeneszámok leírása is, amivel színesebb és megfogatóbb lesz a sztori. Nem gondolom szerencsésnek, hogy szilárd elvárásokkal kéne nekiugrani egy Murakami könyvnek, csak azért, mert japán a szerzője. Ahogy fentebb is említettem, úgy érzem, hogy inkább univerzálisabb, emberibb körökben mozog az író, az hogy japán, részletkérdés. Ugyanígy vélekedek a mondanivaló kapcsán is, élethelyzeteket ír le, a főszereplő szemszögéből, többnyire lényegre törően, hogy mit gondol az adott főszereplő, magában a helyzetről, hogyan éli meg a helyzetet, milyen érzések és gondolatok alakulnak ki közben és utána, illetve hogy mit gondol másokról, mit érez másokkal kapcsolatban, és hogy hogyan látja mások gondolatait és érzéseit. Számomra olyan olvasni Murakamit, mintha láthatnám, hogy egy ember hogyan lát a saját szemével az élet adott szakaszaiban, mintha egy nagy asztalnál egy beszélgető társaság egy teljes tagja lehetnék úgy, hogy nem vagyok ott.
Nos, úgy látom a megjegyzéseid tükrében, hogy hamar elítélted a szereplőket, illetve nem érezted sajátodnak a sztorit, és az elvárásaidban csalódva inkább negatívként ésvagy unalmasként jött le az egész. Természetesen nem mondom azt, hogy ez rossz, mert nem is az, csupán nem szerencsés. Lehetnek elvárásai az embernek, de nem feltétlenül a könyv hibája, ha azok nem teljesülnek be. Ha egy 200 oldalas könyv első 150 oldalát unod, akkor fölösleges erőltetni a maradék 50-et :D