Kezdjük talán ott, hogy nagyon régóta szerettem volna olvasni valami Murakami Harukitól, hiszen kis hazánkban is elég nagy népszerűségnek örvend, elég sok könyve megjelent magyarul is. Ráadásul a címválasztásai és a borítói mindig nagyon figyelemfelkeltően hatottak rám. Igaz ez az adott könyvre is, amelynek a címének az első fele egyébként egy egy Nat King Cole szám címére utal. A dal Mexikóról szól, és a regény főszereplői fiatalkorukban sokat hallgatják, ám ekkor még nem értik a mondanivalóját (mivelhogy angolul van, ők meg japánok), így valami sokkal magasztosabbat képzelnek hozzá. Ezt felnőtt fejjel át is beszélik, ekkor, a régi álmodozásokra utalva kerül hozzá a cím második része. A borítóról pedig nem kell sok szót pazarolni, pontosan azt az elvarázsoltságot és titokzatosságot képviseli, amit a regény is, illetve amit a regénynek is képviselnie kellene.
No, de nézzük a cselekményt: a regény főszereplője Hadzsime, akinek életét egészen fiatal korától követhetjük végig. A srác valami furcsa módon megszállottja egykeségének, saját magát és másokat is az alapján ítél meg, hogy hány testvére van és ezt a véleményt kivetíti a környezetére is. Őszintén szólva nem úgy tűnik, mintha a környezetében bárki másnak olyan sarkalatos pont lenne ez a dolog, mint neki és mint ahogy ő beállítja mások véleményét. Hadzsime mégis azt gondolja, hogy a környezete ferde szemmel néz rá csak azért, mert egyke. Így kifejezetten boldoggá teszi, amikor megismerkedik és összebarátkozik az új lánnyal, Simamotoval, mivel hogy neki sincs testvére. Barátságuk (sőt, gyermeki, ártatlan szerelmük) az általános iskola végéig tart, ám akkor elszakadnak egymástól, Hadzsimét pedig pár évig nagyon leköti, hogy becsajozzon. Ami sikerül is neki, de új kedvese, Izumi még nem érzi magát késznek a szexuális életre, így a srác inkább lefekszik a csaj unokatesójával. Korrekt fiatalember.
"Akkor még sok mindent nem értettem. Például azt, hogy megbánthatok
valakit úgy, hogy az sosem fogja kiheverni. Hogy az ember néha a
létezésével sebzi meg a másikat egy életre szólóan."Akkor még sok mindent nem értettem, például azt sem, hogy ez lesz az egyetlen idézet, amely elgondolkodtatásra késztet a könyv olvasása közben... Izumival való szakítása után Hadzsime egyetemre megy, de innentől kezdve nem igazán találja önmagát, csak sodródik, nem szeret igazán senkit, és az egyetem befejezése után egy tankönyvkiadónál kezd dolgozni, ami a teljes szakmai csődöt jelenti számára. Ebben az időszakban történik, hogy egy nap meglát az utcán egy nőt, aki nagyon emlékezteti Simamotóra, és egyszerűen elkezdi követni. Nem szólítja le, nem próbál igazán kommunikálni vele, csak furcsa, megszállott módon figyeli. Persze, itt még rá lehet húzni, hogy csak félt odamenni, de Hadzsime és Simamoto kb. 12 éves koruktól kezdve egészen 37 éves korukig nem találkoznak. Viszont (állítólag) mindketten rendszeresen gondolnak a másikra, álmodoznak róla, egy 12 éves gyerek emlékéről, úgy hogy közben velük egykorú emberekbe szerelmesek. Nagyon bizarr és igazából hiteltelen, mert 18-23-29-akárhány évesen nem egy 12 éves gyerekkel akar kapcsolatot az ember, viszont mivel nem ismerik egymás idősebb énjét, így el sem tudják képzelni, hogy milyen a másik jelenleg. Egészen más helyzet lenne, ha fiatal felnőttekként váltak volna el, de így még csak gyerekekre tudnak visszaemlékezni.
Ennek a könyvnek az elolvasását azért is vártam nagyon, mert bár nem vagyok egy Japán-fanatikus, azért szívesen olvasok japán irodalmat. Az Egy gésa emlékiratait pl. nagyon szerettem egy bizonyos pontig, nagy kedvencem Banana Yoshimoto, és imádtam a Jakuzák holdját. És ezek mind olyan irodalmi alkotások, amik vagy a történetükben vagy a szellemiségükben, de olyan igazi japánok. Erről a könyvről viszont ezt sem tudom elmondani. Nem éreztem azt, hogy olyan értékeket vallana, olyan életritmust mutatna, amely ne jöhetne akár Amerikából vagy a világ bármelyik másik pontjáról. Különösen zavaróan éreztem ezt, amikor az elbeszélő mindenféle öltöny, nyakkendő és ing márkákról kezdett úgy beszélni, mintha ez tényleg releváns része lenne ennek a történetnek. Egyszerűen az az érzés kapott el, hogy egy tipikus gazdagok és szépek szappanoperát olvasok, amit csak erősített az, hogy nem találtam a regényben komolyabb erkölcsi vagy bármilyen más jellegű mondanivalót. Egészen konkrétan a 200 oldalas regény az első 150 oldalig semmiről sem szólt. Olyan mérhetetlenül unatkoztam, hogy arra nincsenek szavak.Szóval ezt a könyvet is sikerült kiszenvednek és remélem, a következő alkalommal majd egy jobb darabra nyúlok rá. Mármint a párbajon belül, mert abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy valaha fogok még Murakami Harukit olvasni.
