Pop, csajok, satöbbi

Egy könyv - egy drog.

Hogy szerettem-e ezt a könyvet?

Ittam minden szavát, nem tudtam letenni, tetszett minden szó, minden szófordulat, minden apró poén, minden keserű vagy ironikus kirohanás, elmerülten minden gondolatmenetében.

Emlékszem, utoljára gimis koromban olvastam olyan elánnal a könyveket, mint ezt a regényt. Akkoriban nagyon durván könyvmoly voltam (még órán a pad alatt is olvastam), de egy ideje már más szokásokat vettem fel, és kevés időm jutott az olvasásra. De ez most jó volt, megint visszahozta a régi időket. Még eszembe is jutott róla egy régi regény, ami hasonlóan szókimondó volt és ami szintén ennyire tetszett. Nem mondod a címe. Mondjuk, azt a könyvet szerintem újra fogom olvasni és valószínűleg nem fog annyira tetszeni, mint gimis koromban, de most már másik ember szemével nézem ugyebár... (Észrevette rajtam kívül valaki, hogy mindig telepakolom ilyen full felesleges infókkal a könyvajánlóimat?)

Szóval visszakanyarodva a könyvre fel kell tennem a legnagyobb kérdést ezzel kapcsolatban: Mi is az, amiről ez a regény szól? És mitől is olyan borzalmas a mondanivalója igazából? (Nem mintha ezt a kérdést bárki feltehetné nekem, mivel eddig semmi jelzést nem adtam, hogy ezt meg kéne kérdezni, de hát na...)

A válasz pedig egyszerűen egy szó: az Élet

Adott egy Rob nevű fickó, aki 35 éves és minden szinten a padlón van. A csaja kidobta, a munkáját valahol lélekben nagyon utálja, totálisan le van égve, a szülei csak csesztetni tudják, a barátai sorra tűnnek el, felszínes kapcsolatot folytat felszínes emberekkel, egy csomó komplexussal rendelkezik, képtelen megbocsátani a régi sérelmek miatt, és a legrosszabb talán az, amikor ráébred, hogy semmilyen szinten nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amiket a 35 éves önmagával szemben támasztott még kölyök korában. Szóval minden összefoglalva: Tele van a töke a világgal és ettől olyan düh és megkeseredettség keveredik benne, amit képtelen kezelni, ezért mindenkivel bunkó, folyton csak morog, sosem elégedett és sosem boldog...

És akkor most jöhetne a keserédes költői kérdés, hogy ez a könyv, ezzel a tartalommal már hogy a fenébe ne lenne 10 oldal után a kedvenc könyvem? Egy 22 éves idióta kiscsajnak, aki Rob minden félelmével és komplexusával rendelkezik, akinek tele van a töke a világgal és aki sosem elégedett és sosem boldog? Nocsak.

Amit még érdemes a regényről tudni, hogy Londonban játszódik és van az egészben valami nagyon angol. Amit nem is lehet megfogni másképpen, talán csak ha azt mondjuk rá, hogy nagyon nem amerikai... Hiányzik belőle a giccs és a csillogás (bezony, az az Edward Cullen féle pikkelyes csillogás verzió) és ez asszem a végén is meglátszik. Nem fogom persze lelőni a poént, de annyit elmondok, hogy nem az lett a vége, amit az első 10 oldalon, a könyv közepén, vagy 3 oldallal a befejezés előtt vártam. Néhol kicsit csalódtam Robban, néha kicsit a többiekben, néha meg mindenkiért rajongtam, de nem volt benne púder, amivel kiglancolták volna mindenki pofikáját. Életszagú volt.

Egyébként Robnak egy zeneboltja van, kazettákat és CD-ket árul, de nem nagyon tud belőle megélni. Viszont marha nagy zeneprofi és a könyv során az ember csak kapkodja a fejét a röpködő zenész nevek, album címek és dalok sora között. A fordító magyarosította ezeket is, mert a legtöbbnél fontos, hogy mindenki értse a címet, hogy miért is került oda a dal. Az elején kicsit zavart, de végül beletörődtem, és inkább keseregtem a hiányosságaimon, mint ezen. A felsoroltak között örülhetek, ha volt 6-7 olyan előadó, akiről már hallottam... De mondjuk poén, hogy az ismerős neveknek nem is, ellenben nagyon örültem annak a megjegyzésnek, amikor Rob arra emlékezett vissza, hogy volt olyan osztálytársa, aki Manchester Unitedes tetkót csináltatott magának... Nos, hát, fanatizmus.

És már csak az a kérdés, hogy kíváncsiak vagytok-e az 5 kedvenc idézetemre a könyvből?

(Hát jó, akkor megszámlálhatatlanul megy)

Csak bizonyos lelki alkatú emberek félhetnek attól huszonhat éves korukban, hogy egyedül maradnak életük hátralévő részére; nos mi ilyen lelki alkatú emberek voltunk.

Ha manapság akarok megcsókolni valakit úgy, vagyis nyelvvel meg minden, az azért van, mert mindenféle mást is akarok: szexet, mozit péntek esténként, társaságot, beszélgetőpartnert, a családi és baráti hálózatok fúzióját, hogy valaki az ágyba hozza a kamillateámat, mikor beteg vagyok, egy új pár fület a lemezeimnek és cd-imnek, és esetleg egy Jack nevű kissrácot meg egy Holly vagy Maisie nevű kiscsajt, ezt még nem döntöttem el.

Egy csomó ideig keresem az új névjegykártyáját, amit Raytől kaptunk, amikor elköltözött, de eltűnt, baljósan és jelentőségteljesen eltűnt – hacsak nem én magam dobtam ki, mely esetben a baljós jelentőségteljesség törlendő.

De mégis úgy érzem magam, mintha egyszer véletlenül vágtam volna egy grimaszt, s azóta megváltozott ugyan a szél, de nekem most már így kell végigmennem az életen, ezzel a borzalmas grimasszal a képemen.

– Minek beszéltetek neki a boltról? – kérdezem.
– Nem tudtam, hogy államtitok – feleli Barry. – Úgy értem, tudom, hogy nincsenek vásárlóink meg minden, de aszittem, ez rossz dolog. Azt nem gondoltam, hogy hozzátartozik az üzleti stratégiánkhoz.

Ennyi volt. Hogy hol hibáztam? Első este: park, bláz, smár. Második este: dettó. Harmadik este: dettó. Negyedik este: le vagyok passzolva. Jó, oké, tudom: látnom kellett volna a jeleket. Az is lehet, hogy én magam csesztem el az egészet. Most már értem. Nagyjából a második dettó táján észre kellett volna vennem, hogy kezd sablonossá válni a kapcsolatunk, és engedtem odáig fajulni a válságunkat, hogy Alison másvalakit szemeljen ki magának. De legalább megpróbálhatta volna elmondani! Legalább még két napot adhatott volna, hogy rendbe hozzam a dolgokat!

Ismered azt az érzést, amikor látsz egy halom pólót a boltban, szépen összehajtogatva, fölstószolva meg minden, és megveszed az egyiket? Otthon soha nem látod már ugyanolyannak. És akkor rájössz, hogy csak azért tűnt annyira klafának a boltban, mert ott volt a többi is. Szóval valami ilyesmiről volt szó. Azt reméltem, hogy ha járni kezdek Jackie-vel, akkor rám is átragad valami abból az átható fenségességéből, de persze Phil nélkül minden volt, csak nem fenséges. (Ha erre ácsingóztam, akkor talán úgy kellett volna intéznem, hogy egyszerre járhassak mindkettőjükkel, de hát az ilyesmit elég nehéz nyélbe ütni felnőtt fejjel is; tizenhét éves korában meg az embernek elhűl a vére, ha csak megfordul a fejében ilyen szörnyűséges gondolat.)

Gyakori jelenség, hogy azok az emberek, akik komolyan veszik a munkájukat, nevetnek a hülye vicceken; mintha alultápláltak lennének humorilag, és ennek következtében korai kacajömlésben szenvednek.

Barry le akarta lőni a Beatlest, de figyelmeztettem, hogy azt valaki már megtette.

Szeretem azokat is, akik egy dallamot keresnek, egy dallamot, amely nem hagyja őket nyugodni, amely elvonja a figyelmüket – ezt a dallamot hallják a zihálásukban, amikor futnak a busz után vagy az ablaktörlőjük ritmusában, amikor mennek haza munka után.

– És mióta jársz ezzel a J nevű pipivel?
[…]
– Elég régóta.
– És az mi a picsát jelent?
[…]
– Néhány hónapja.
– És feleségül akarod venni, mi? vagy talán felcsináltad?
– Nem. Egyik se.
– Szóval csak jártok? Semmi grimbusz?
– Ühüm.
– És hogy jöttél össze vele?
– Egyik haverommal járt.
– Nocsak. És mikor szakítottak?
– Szombaton.
– Szombaton! – Erre kiböffent belőle a röhögés. – Tudod, kinek kéne, hogy az anyukád itt rinyáljon nekem. Na, húzás, baszki!
Erre elhúztam, baszki.

És folyton mindenféle listákat kell írnunk neki: „Hé, skacok. Az öt legjobb Dustin Hoffman-film, oksi?” Vagy gitárszólók vagy vak zenészek által készített lemezek vagy Garry és Sylvia Anderson-showk ("Nem hiszem el, hogy a Scarlett-kapitány-t tetted az első helyre, Dick. Az a srác halhatatlan volt! Mi olyan mulatságos ezen?") vagy üveges kiszerelésű édességek ("Ha bármelyikőtök is berakja a rebarbarás cukrot az első ötbe, én azonnal kilépek.")

A zsenialításom, ha szabad ezt így mondanom, abban áll, hogy be tudom illeszteni ezt a sok átlagosságot egy szép keretbe. Mondhatnám, hogy olyanból, mint én, van még pár millió, de igazából nincsen: egy csomó faszinak van kifogástalan zenei ízlése, de nem olvas, egy csomó faszi olvas, de baromian elhízott, egy csomó faszi megértő a feminizmus iránt, de hülye szakállat visel, egy csomó faszinak van Woody Allenes humora, de ráadásul még úgy is néz ki, mint Woody Allen. Egy csomó faszi túl sokat iszik, egy csomó faszi kivetkőzik emberi mivoltából, amikor a volán mögött ül, egy csomó faszi hepciás és verekedős vagy szeret hencegni a pénzével vagy kábítószerezik. Én nem csinálom egyiket se ezek közül, úgyhogy komolyan mondom, ha jó vagyok a nőknél, akkor azt nem az erényeimnek köszönhetem, hanem azoknak a hibáknak, amelyek hiányoznak belőlem.

Asszem azt se bírom ki, hogy még öregebb legyek annál, mint amilyen öreg most vagyok…

Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?

Charlie olyan jelentőségre tett szert, hogy úgy érzem, mintha a Marson élne és minden próbálkozás, hogy kommunikáljak vele, sok millió fontba kerülne, és fényéveket kellene megtenni hozzá. Számomra ő egy földönkívüli, egy szellem, egy mítosz, nem pedig egy ember, akinek üzenetrögzítője van meg rozsdás serpenyője meg havibérlete.

… Az egész a férjemé.
– És jelen pillanatban nincsenek túl jóban, igaz?
– Spanyolországban van egy huszonhárom éves lánnyal. A lányom barátnőjével. És a mocskos gazembernek még volt pofája felhívni, hogy küldjek neki valamennyi pénzt kölcsönbe, ami eszem ágában se volt, erre megkért, hogy adjam el a kislemez-gyűjteményét és küldjem el neki csekken, amit kapok érte, leszámítva tíz százalékot a fáradozásomért. Erről jut eszembe… Tudna úgy fizetni, hogy legyen benne egy ötfontos? Be akarom keretezni és kirakni a falra.

Az ember megnézi azoknak a pompeji manusoknak a képeit, és arra gondol, milyen hátborzongató: egy gyors kockázás tea után, és püff neki, így dermedtél bele az időbe – néhány ezer éven át így fognak ismerni az emberek. És ha ekkor kockáztál először életedben? És ha különben is csak Augustus barátod kedvéért csináltad, hogy ne legyen egyedül? És ha épp akkor fejeztél be egy ragyogó költeményt vagy valamit? Nem lenne bosszantó, hogy kockajátékosként vagy megörökítve az időnek?

… a részvétkártyák az újságosnál borzalmasak voltak – az Addams család tagjai küldhetnek ilyeneket egymásnak a születésnapjukra.

Dick nem az a lelkizős fajta; ha valaha is bevallanék neki bármilyen akár csak távolról személyes jellegű dolgot – mondjuk, hogy van anyám és apám, vagy hogy fiatalabb koromban iskolába jártam –, alighanem elvörösödne, dadogna valamit, majd megkérdezné, hogy hallottam-e az új Lemonheads-albumot.

Mi rossz van abban, ha az ember szeretne otthon lenni, a lemezgyűjteménye társaságában? Ez nem olyan, mint bélyeget gyűjteni, vagy söralátéteket vagy antik gyűszűket. Egy egész világ van benne, egy szebb, piszkosabb, agresszívebb, békésebb, színesebb, erotikusabb, haragvóbb, szeretőbb világ, mint az, amelyikben élünk; van történelme, földrajza, költészete és még egy csomó mindene, amiről tanulnom kellett volna az iskolában, beleértve a zenét is.

És ha igaz is, hogy még nem feküdt le vele, határozottan fenyegetőzött vele. mert végül is mit jelent az, hogy „még”? mit jelent, ha azt mondom, hogy „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t”? nos? azt jelenti, hogy szándékomban áll megnézni, igaz?
– Barry, ha azt mondanám neked, hogy még nem láttam a Kutyaszorítóban-t, az szerinted mit jelentene?
Barry rám néz.
– Csak… úgy kapásból, mit jelentene szerinted? Mármint ez a mondat? „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t.”
– Nekem azt jelentené, hogy hazudsz. Vagy azt, hogy meghibbantál. Kétszer is láttad. Egyszer Laurával, egyszer velem meg Dickkel. Még beszélgettünk is róla, hogy ki ölte meg Mr. Pinket vagy milyen kibaszott szín volt a fickó neve.
– Jó, jó, tudom. de mondjuk, hogy mégse láttam, és azt mondom neked? „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t.” Mire gondolnál?
– Arra gondolnék, hogy beteg ember vagy. És sajnálnálak.
– Jó, de kizárólag ezt a mondatot te úgy értelmeznéd, hogy meg akarom nézni?
– Naná, nagyon remélném, mert különben azt kellene mondanom, hogy nem vagy a barátom.
– Nem, de…
– Sajnálom, Rob, de nekem ez lila. gőzöm sincs, miről beszélgetünk. Azt kérdezed, mit gondolnék, ha azt mondanád, hogy nem láttál egy olyan filmet, amit láttál. Mit kellene mondanom erre?
– Csak hallgass végig. ha azt mondanám neked…
– …hogy „még nem láttam a Kutyaszorítóban-t.”, oké ezt már tudom, gyerünk tovább.
– Az a… az a benyomás alakulna ki benned, hogy szeretném megnézni?
– Hát… azért nem olyan kurvára, különben már elmentél volna rá.
– Pontosan, mi első este elmentünk, igaz?
– De persze ott van benne, hogy "még"… öhö, végülis az lenne a benyomásom, hogy meg akarod nézni. Különben azt mondanád, hogy nem vagy rá különösebben kíváncsi.
– De szerinted biztos, hogy elmennék?
– Azt meg honnan tudjam? Elüthet egy busz, megvakulhatsz, vagy mit tudom én. Vagy meggondolod magad. vagy le vagy égve. Vagy eleged lesz belőle, hogy mindenki rá akar beszélni.

Lehet, hogy végül is nincs semmi összefüggés Ian és Laura lefekvése meg a Kutyaszorítóban között. Ianban nem játszik Harvey Keitel és Tim Roth. És Ian nem mulatságos. Se nem agresszív. És a hangeffektusai is pocsékok, abból ítélve, amit a plafonon keresztül hallottunk. Azt hiszem, ezzel a maximumot hoztam ki a szituációból.

Most már látom. Látok én mindent, amikor már megtörtént – a múlthoz, ahhoz baromian értek. De a jelent sehogy se bírom megérteni.

Asszem megint túlzásba vittem az idézeteket... Nodehátezvanbaszki...

Rajzolj nekem egy bárányt...

22 éves vagyok és eddig sosem olvastam A kis herceget. Ezért került fel az olvasási listámra, és nem azért, mert rövid és ha éppen nincs időm, akkor is elég jó, hanem mert most már kezdtem elég nagy hiányosságnak érezni.

Nem tudom, hogyan lehet, hogy engem gyerekként teljesen elkerült ez a könyv, hiszen azt se mondhatjuk, hogy nem tudok elég régóta a létezéséről, de tény, hogy valahogy sosem volt alkalmam elolvasni. Nem hiszem, hogy ha évekkel ezelőtt olvastam volna, akkor ugyanolyannak láttam volna, mint most. Nyilván "felnőtt" fejjel az ember nem izgul azon, hogy sikerül-e lerajzolni a bárányt, vagy rájön-e valaki, hogy a kalaprajz nem is kalap, hanem elefántot nyelt kígyó... Nekem sokkal többet jelentett ez a könyv, mert szerintem nagyon sok érdekes gondolat van benne, olyasmik amiket a fölnőtteknek se árt végiggondolni. Mit jelent például a barátság? Megéri-e megszelídíteni valakit, ha utána elveszíted? Jobb elhagyni valakit, akivel nehezen jössz ki vagy utána egész életedben bánni fogod, mert később jössz rá, hogy mennyire szeretted? Ráadásul azt sem árt végiggondolni, hogy a mogorva viselkedésünkkel kiket üldözünk el magunktól... Most ezt a részt nem mintha magamra vettem volna, vagy ilyesmi... No de hát na, megeshet, hogy mégis.

– Isten veled – mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
– Isten veled – ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
– Ostoba voltam – mondta végül a kis hercegnek. – Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
– Hát igen, szeretlek – mondta a virág. – Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
– De a szél…
– Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
– De az állatok…
– Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.
– Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan – tette hozzá. – Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.

A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.

– Megszelídíteni, azt jelenti: kapcsolatot teremteni.
– Kapcsolatot teremteni? – kérdezte a kis herceg.
– Úgy bizony – mondta a róka.
– Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel a számomra a világon. És én is egyetlen leszek a számodra.

Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

– Nálatok – mondta a kis herceg – az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
– Nem találják meg – mondtam.
– Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…
– Minden bizonnyal – feleltem.
– Csakhogy a szem vak – tette hozzá a kis herceg. – A szívünkkel kell keresni.

Hát akkor ítélkezzél saját magadon – mondta a király – Ez a legnehezebb.
Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.

– Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
– Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem.

Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

Szóval van benne sok értelmes gondolat, és azt hiszem, hogy ebből a könyvből a gyerekek nagyon sokat tanulhatnak akkor is, ha nem értik meg teljesen a lényegét. Bár azért ugye a lényeg is elég relatív fogalom...

Mostanában elég sok alkalmam (tanóra, különböző beszélgetések és olvasmányok, stb.) nyílt végiggondolni, hogy mi is jó a gyerekeknek, és azt hiszem, hogy erről végre nyugodtan mondhatom, hogy igen, ez az.

Többet nem is nagyon mondanék erről, mert úgy gondolom, hogy aki olvasta a könyvet, az ennyiből is érti, hogy mit gondolok. Aki viszont nem olvasta, az úgysem fogja megérteni. Erre a könyvre talán halmozottan igaz az, hogy nem beszélni kell róla, hanem olvasni.

WoLAND

Még mindig a párbajon kívülről... Történt ugyanis, hogy másfél héttel a párbaj kezdete előtt befejeztem a Sosehol című regényt, szóval választanom kellett valami könnyed olvasmányt, amit a kezdés előtt legyűrhetek. Éppen aznap reggel indultam egy kisebb Szegedi kiruccanásra, szóval felkaptam az első - nem túl vastagnak tűnő - könyvet az asztalról (ami már 2-3 éve olvasásra várva hevert ott), és meg se néztem, hány oldal, csak bedobtam a táskámba. Arra persze nem gondoltam, hogy olcsó diákkönyvtáros kiadásról beszélünk, aminek az 500 oldalas kötete olyan vastag, mint egy átlag 250-300 oldalas regénye... Éljen a minőségi papír, amin kb átlátunk. Ráadásul hozzá kell tenni, hogy ez a csodás kiadás a 3 hét alatt, amíg olvastam a könyvet teljesen szétesett... De olyan szinte, hogy a könyv belső része kijár a borítóból, holott én vagyok a kötet első olvasója... Akkor ezek után igazán nem tudom, volt-e értelme érte kifizetni azt a 850 forintot, amibe egy ilyen kerül.

No, de visszakanyarodva: elég sok időbe telt, mire átverekedtem magam ezen a köteten, köszönhetően a sulikezdésnek, a betegségemnek, a lustaságomnak és minden másnak... De kész vagyok vele, szóval ha megírtam ezt a beszámolót, akkor már neki is állhatok a párbajos könyveknek :D (zárójelben megjegyzem, a két hetes csúszásomat javítom a kezdő könyvvel, ami a nem túl hosszú Kis herceg lesz :$)

A következő információkkal indultam neki a sztorinak: Oroszokról szól. Ennél többet nem tudtam róla.

Az első fejezet után a következő információkkal rendelkeztem: Halálunalmas orosz hülyékről szól.

Aztán jött egy nagyon erős váltás. A második fejezettől mintha egy teljesen más sztoriba kerültem volna. Jó, mondjuk tény, hogy a második fejezet ténylegesen egy másik korban és helyszínen játszódik, mint az első, de utána visszatérünk az első fejezet világába, mégsem éreztem a könyv egyetlen részét sem olyan unalmasnak, mint az első fejezetet. Azon talán többször is elaludtam... Igazából az első fejezet elolvasása után nem is voltam benne biztos, hogy végig fogom szenvedni magam a könyvön... Egyébként is rendelkezem egy elég nagy előítélettel az orosz művekkel szemben, mivel eddig csak és kizárólag nagyon rossz tapasztalataim voltak. Ez a könyv azonban túllépett mindenféle előítéleten.

Nagyon nehéz úgy beszélni róla, hogy senki számára se lőjek le semmilyen poént, de azért igyekszem.

A főszereplőszerűség (azért csak szerűség, mert nehéz meghatározni, hogy ki is az pontosan) egy Woland nevű fickó. Elég rejtélyes személyiség és igazából egészen a sztori végéig nem is voltam benne biztos, hogy kicsoda pontosan. Mert persze nyilván egy ideig megy a ködösítés, hogy ki is lehet, aztán azért kiderül, de a karaktere továbbra is olyan rejtélyes marad, hogy az ember nem lepődne meg, ha még egy csavar lenne a sztoriban.

A fickó egyébként elég érdekes, mondhatni furcsa kinézetű. A kora meghatározhatatlan, utalásai szerint több ezer éves, amit mindenki elég nagy hitetlenkedéssel fogad, viszont van tehetsége a jövőbe látni és megjósolni eseményeket. A kenyerét illuzionista ként keresi, és nyilvánvalóan külföldi. Ennyit tudunk meg róla a történet elején, amikor is nagy zűrzavart kelt a színházban. A zűrzavar egyébként is általános a történetben, hiszen bárhol is tűnik fel Woland vagy annak 4 társa, ott bizonyosan káosz alakul ki.

Valahol a sztori közepén járhattunk, amikor meg kellett állapítanom, hogy lassan nem marad olyan szereplő, aki találkozott volna az érdekes ötössel, és ne került volna diliházba, ne tűnt volna el nyom nélkül, ne halt volna meg, vagy esetleg ne tartóztatták volna le... Persze a legvégén mindenkinek meg lett a maga helye, de egy idő után az ember kicsit beleszédült, és mindenkihez úgy állt, hogy: "Háháhá, ne menj oda, mert neked is véged!" (Persze mindig odamentek.)

A kedvenc szereplőm: Behemót a macska (A fenti kép a Kijevi szobrát ábrázolja), aki szintén Woland kíséretébe tartozik. Ennek a bejegyzésnek a végére majd rakok be pár idézetet, amiknek a nagyon nagy része róla fog szólni. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok nagy macskapárti, de ez a dög megfogott :D

Ami a címválasztást illeti.... elég fura. A sztori ugye két részre van szedve, de az első könyvben Margarita egyáltalán nem szerepel, a Mester is csak éppen feltűnik. A második könyv már sokkal inkább róluk szól, de véleményem szerint igazi középpontba nem kerültek. Nem volt annyi közük az egészhez, mint a cím sugallta.

A befejezéssel is elégedett voltam, bár nem ilyen lezárásra számítottam. Maga a vége szerintem nagyon látványosan lett kialakítva. Én szinte láttam magam előtt az eseményeket.

Összegzés: Mindenképpen érdemes elolvasni! :) Akkor is, ha sok időmet vette el, és ha az első fejezet borzalmas, mert a második fejezettől egy nagyon jó sztori! Nagyon jó stílussal, nagyon érdekes momentumokkal :)

------------------------------------------------

És akkor megint nem olvassa tovább, aki nem akarja lelőni magának a poént!

Most nem fogok semmiféle különös dolgot beírni, szerintem elég jól írtam a dolgokról eddig, szóval nincs nagyon mit hozzátennem, inkább csak idézeteket adok :)

Hát mit lát? A különös kandúr odalép a megállóban veszteglő „A” villamos motorkocsijához, pimaszul félrelódított egy sikoltozó nőt, megkapaszkodott a fogódzóban, sőt a hőség miatt leeresztett ablakon át megpróbálja odaadni a kalauznőnek a viteldíjat.
A kandúr viselkedése olyannyira megdöbbentette Ivant, hogy valósággal földbe gyökerezett a lába a sarki fűszerbolt előtt; és ekkor másodízben, de még sokkal jobban megdöbbentette a kalauznő viselkedése. A kalauznő ugyanis, mihelyt meglátta a villamosra erőszakkal felkapaszkodó kandúrt, dühében szinte reszketve kiabálni kezdett.
– Macskának nem szabad! Macskával nem szabad! Sicc! Pusztulj innét, mert rendőrt hívok!
Sem a kalauznőnek, sem az utasoknak nem tűnt fel a dolog lényege: nem is az a legfurcsább, hogy a macska fel akart szállni a villamosra, ez még hagyján; hanem hogy fizetni akar! A kandúr nem csak fizetőképes, hanem fegyelmezett állatnak is bizonyult.

Mikor csuromvizesen odatáncolt a gránitlépcsőkön ahhoz a helyhez, ahol ruházatát a szimpatikus szakáll őrizetében hagyta, kisült, hogy nemcsak az elsőt rabolták el időközben, hanem a másodikat is – azaz nemcsak a ruháját, hanem magát a szakállast is.

A kandúr leugrott a székről, hátsó lábára állt, mellső mancsát csípőre vágta, eltátotta pofáját, és megismételte:
– Igenis, én küldtem a sürgönyt. Mit óhajt?
Makszimilian Andrejeviccsel egyet fordult a világ, keze-lába elzsibbadt, elejtette kofferját, és lerogyott egy székre, szemközt a kandúrral.
– Azt hiszem, elég érthetően beszélek, nem? – förmedt rá a kandúr szigorúan. – Mit óhajt?
Poplavszkij azonban képtelen volt válaszolni.
– A személyi igazolványát! – rivallt rá a kandúr, és kinyújtotta párnás mancsát.

– Miért aranyoztad be a bajszodat? És mi az ördögnek a nyakkendő, ha nincs rajtad nadrág?
– Macska nem visel nadrágot – válaszolta a kandúr rendkívül méltóságteljesen. – Tán csak nem óhajtja, hogy csizmát is húzzak? A csizmás kandúr csak a mesében létezik, Messire. De látott-e már valaha valakit bálba menni nyakkendő nélkül? Nem vagyok hajlandó nevetségessé tenni magamat, hogy bárki a galléromnál fogva kipenderíthessen. Mindenki úgy cicomázza magát, ahogy tudja.

A kandúrnak ehhez is volt hozzáfűznivalója:
– De én igazán olyan vagyok, mint egy hallucináció. Nézze meg a profilomat holdfényben! – Azzal pózba vágta magát a holdfénypászmában, és folytatni akart mondókáját, de leintették, s erre csak annyi mondott: – Jó, jó, elhallgatok. Néma hallucináció leszek.

Nincs dokument, tehát ember sincs!

– A háztartási alkalmazott mindig mindent tud – jelentette ki a kandúr, mancsát a nagyobb nyomaték kedvéért fölemelve. – Nagy tévedés azt hinni, hogy vak!

Nyikolaj Ivanovics rémülten nézett körül, de amikor megszólalt, kérése erélyesen, nyomatékosan hangzott:
– Szíveskedjenek nekem igazolást adni arról, hogy hol töltöttem az éjszakát.
– Milyen célra? – kérdezte a kandúr szigorúan.
– Rendőrségnek és háztartásnak való bemutatás céljából – válaszolta keményen Nyikolaj Ivanovics.
– Igazolást általában nem szoktunk kiadni – mondta a kandúr szigorúan –, de az ön kedvéért ez egyszer kivételt teszünk.
És mire Nyikolaj Ivanovics kettőt pislogott, a pucér Hella már írógép előtt ült, és a kandúr már diktálta is a szöveget:
– Ezennel igazoljuk, hogy jelen írásunk bemutatója, Nyikolaj Ivanovics az éjszakát a sátán bálján töltötte szállítóeszköz minőségében… tegyél zárójelet, Hella, és a zárójelbe írd be, hogy „ártány”. Úgy, ni. Aláírás: Behemót.
– És a keltezés? – akadékoskodott Nyikolaj Ivanovics.
– Mi soha semmit sem keltezünk, a keltezéssel az igazolás érvényét veszti – jelentette ki a kandúr, elvette a papirost, aztán valahonnan bélyegzőt kerített, annak rendje-módja szerint rálehelt, rápecsételte a papirosra, hogy „megerősíttetik”, aztán átadta Nyikolaj Ivanovicsnak.

Lévi felfogta, és elcsendesült, de kijelentette, nem távozik, hanem jelen akar lenni a temetésnél. Azt mondta, akkor se megy el, ha megölik, sőt erre a célra felajánlotta a nála lévő kenyérvágó kést.

És végül a kedvenc részem :D

… a szalonban pedig a kandallópárkányon, egy csiszolt kristályváza szomszédságában, hatalmas fekete kandúr üldögélt, mellső mancsai közt gyorsforralót fogva.
A szalonba némán behatoló férfiak megálltak, és jó hosszú ideig behatóan szemlélték a kandúrt.
– Ejha… ez aztán a jól megtermett állat! – jegyezte meg az egyik súgva.
– Nem rosszalkodom, nem bántok senkit, a benzinfőzőt javítom – közölte a kandúr, barátságtalanul meresztve szemét a betolakodókra. – Kötelességemnek tartom továbbá, hogy figyelmeztessem önöket: a macska ősidőktől fogva szent és sérthetetlen állat.
[…]
Azzal letette a forralót, és revolvert kapott elő a háta mögül. Rászegezte a hozzá legközelebb állóra, de még mielőtt ráért volna elsütni, a férfi kezében valami villant, és a kandúr – szinte a dörrenéssel egy időben – fejest lezuhant a kandalló párkányáról a padlóra, kiejtve mancsából a revolvert, és magával sodorva a gyorsforralót.
– Végem van – nyöszörgött a kandúr, és elnyúlt az egyre terjedő vértócsában. – Álljatok félre, hadd búcsúzzam el a földtől. Ó, hol vagy, Azazello barátom? – nyögte elvérezve, s kihunyó szemét az ebédlőajtóra vetette. – Nem jöttél segítségemre az egyenlőtlen küzdelemben, elhagytad a szegény Behemótot, elárultad egy pohár, igaz, elsőrangú konyakért! Nem bánom, halálom ám terhelje lelkiismeretedet, rád hagyom a revolveremet…

Remélem, másoknak is vannak pozitív élményei a könyvről :)

Csak egy idézet

Éppen az asztalomat takarítottam, amikor rábukkantam egy kis jegyzettömbös dokumentumra, ami félig már elfeledett, de mégsem akaródzik törölni... Úgy döntöttem, hogy az idézetnek, ami benne van, jobb helye lesz itt. :)

"Mi az, mi emberré teszi az embert, talán a származása, hogy hova születik?

Én nem hinném. A döntései teszik emberré. Nem az számít,

hogyan kezdi az életet, hanem az, milyen befejezést választ!"

(Pokolfajzat)

A posztmodern punk tündérmese

Hm... Korábban nagyon sokat gondolkoztam arról, hogy mit is írjak erről a könyvről, vagy írjak-e egyáltalán. Aztán azt gondoltam, hogy kell egy kis bemelegítés a nagy megmérettetés előtt :)

Neil Gaiman - Sosehol

Gaimantől korábban két könyvet olvastam, talán a két legismertebb könyvét, melyeket az ismerőseim főleg a belőlük készült filmek alapján tudnak beazonosítani, ezt könnyen le is tudtam mérni az utóbbi időben, hiszen egyre fogynak az olyan emberek, akik nem látták vagy a Coraline című rajzfilmet vagy a Csillagpor című filmet.

A Csillagpor nem lett a szívem csücske. Bár egyértelműen le lehet szűrni belőle, hogy Gaiman elképesztően tehetséges, ennek ellenére ezzel a könyvvel valamit nagyon elhibázott. Nagyon klassz alapötlet, nagyon klassz szereplők, ötletes történet, minden klassz, aztán a végére mintha elfáradt volna... Az utolsó oldalakon úgy éreztem, mintha Neilnél ketyegett volna az óra és a végét már sebtiben dobta volna össze, nehogy lemaradjon a saját temetéséről, vagy nem is tudom...

Ezt a kapkodást kicsit egyébként a Soseholban is éreztem. Amikor Vadász Varney ellen harcol... Komolyan az jutott eszembe, hogy Neil bent felejtette az eredeti jegyzeteit és elfelejtette ezt a részt rendesen kidolgozni. Ami egyébként azért poén, mert az utószóban leírtak alapján ezt a könyvet egy csomószor átdolgozta... Talán nem akart szót fecsérelni erre a harcra, nem tudom. Valószínűleg mást ez nem is zavart, talán nekem is csak azért tűnt fel, mert amikor ehhez a részhez értem, pont az jutott eszembe, hogy remélem ennek nem lesz olyan összecsapott a vége, mint a Csillagpornak... Erre fel észrevettem, hogy a közepe összecsapott...

No, de kanyarodjunk vissza a Neil Gaimanes előtörténetemre. Szóval a Csillagpor vége csalódás volt, kicsit ki is ábrándultam miatt az a egész könyvből. Ami persze hülyeség volt, mert a végét leszámítva a Csillagpor egy nagyon jó könyv. Sőt, meglepő módon a film is nagyon jó, még a könyv elolvasása után is tetszett.

Ezután elolvastam a Coraline című könyvet. A filmet sajnos még nem láttam (nem mintha nem lenne már ezer éve letöltve...), de már elég határozott tervben van a megnézése. A könyv viszont iszonyatosan jó volt, rögtön kedvenc is lett belőle. Annak ellenére, hogy ugye egy gyerekkönyvről beszélünk... De legyünk már őszinték: Ki a fene ad egy ilyen könyvet a gyereke kezébe? Oké, hogy nagyon jó az alapsztori, de ezért ez egy gyereknek túl beteg és túl rémisztő... Szerintem.

No, de akkor Sosehol... Szóval még decemberben elkezdtem olvasni. A sztori a következővel indul:

"Pedig az este még igencsak élvezetesen indult: élvezettel olvasta a búcsúkártyákat, és élvezte az öleléseket a nem minden báj nélküli ismerős hölgyektől; élvezettel hallgatta, ahogy óva intik London veszélyeitől és bűneitől, és élvezettel fogta az ajándék fehér esernyőt, amibe minden barátja beszállt pár shillinggel, és amire a londoni földalatti térképét nyomtatták; élvezte az első pár korsó sört is, ám aztán minden következő korsó jelentősen csökkentett az élvezeten, most pedig dideregve gubbasztott a járdán, egy pub előtt, egy kis skót városkában, a hányás-nemhányás előnyeit-hátrányait latolgatta, és nem, cseppet sem élvezte a helyzetet."

És akkor azt mondtam, hogy oké, ez a sztori érdekel. Persze, hogy megfog egy olyan embert ez a bekezdés, aki a gyomoridegének hála többször közölhette már, hogy semmi személyes problémája nincs a gyomorsavával, csak szeretné kicsit kevesebbet látni...

Aztán ez lett a vizsgaidőszakom túlélőfelszerelése (a több üveg kóla [nem koala, mert az nem iszik] mellett természetesen). Minden este a több órás tanulás után olvastam belőle. Nem sokat, mindig csak egy kicsit, egy 10-15 oldalt, ami bőven elég volt, hogy helyretegye az agyamat. Lassan haladtam vele, és nem mondhatom, hogy olyan könyv volt, amit nem tudtam letenni se (nincs olyan könyv, amit nem lehetne letenni, ha az ember már olyan fáradt, hogy elalszik bármi felett... kivéve persze, ha másnap reggel vizsgázik az adott könyv tartalmából...), mégis mondhatom, hogy elvarázsolt. Nem emlékszem, hogy mikor olvastam utoljára olyan sztorit, ami ennyire tetszett volna. Mert ez a sztori nagyon más volt, mint bármi, amit eddig olvastam...

A két legnagyobb újdonság közül az egyik az volt, hogy egyik karakterrel sem éreztem semmiféle azonosulást. Ez nagyon furcsa, mert a jó könyveknél általában mindig találok magamnak valakit, akinek a helyzetébe bele tudom képzelni magam, de ez itt nem volt meg. Ugyanakkor hiányzott a "fannolnivaló" pasi is... Chhh... És mégse hiányoltam igazán egyiket se, csak utólag végiggondolva tudatosult bennem. Ugyanakkor igazából olyan szereplő sem volt, akit utáltam volna, a legnegatívabb karakternek Jessicát találtam, de ő pontosan az a típus, akit valószínűleg az életben is utálnék. Még Mr. Vandemart és Mr. Croupot is zseniálisnak találtam. Mondjuk ez talán a tökéletesen kidolgozott, de éppen csak meglibbentett múltjuknak tudható be. Mert azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a sztori háttérvilága és a szereplők múltja tökéletesen kidolgozott. Gaiman egy számára kényelmes világban mozog és az olvasó az utószó elolvasása során nagy kedvet érez, hogy még többet kapjon ebből a világból, és ha lehet, akkor megnézhesse a tévésorozatot.

Visszatérve talán a márki lett a kedvencem, bár rá se mondanám azt, hogy magamra tetováltatom a nevét, de a kabátja abszolút 10/10es.

A Főgonosszal kapcsolatban pedig annyit mondanék, hogy igen meglepőnek találtam a kilétét. Amíg Neil nem akarta, hogy tudjam, ki az, addig eszembe se jutott, hogy ő lehet. De a történet többi fordulatára is igaz ez.

A másik megdöbbentő dolog... Nos, ilyen könyvvel talán még nem is találkoztam, szóval történelmi pillanat... Megtörtént, hogy életemben először olvastam egy könyvet (méghozzá jó könyvet) úgy, hogy egyetlen percig sem tudtam, hogy én hogyan fejezném be a sztorit. A többség ezt nyilván nem érti, aki meg igen, annak jó. [Pff... Dehogy jó. Átok.]

Tömtötömtömtöm... Nem emlékszem, mit akartam még írni... Öhm, a kedvenc idézetem még be akartam rakni:

"Amikor elérte az ételrészleg ajtaját, visszakiáltott: – Halott vagy! Kibaszottul halott! – de olyan hangon, mintha mindjárt sírva fakadna, majd kirohant a teremből.
– Amatőrök – sóhajtott Vadász."

~ Vagy ezt Vonák Barbara mondta...?

Ja és amit még tudni kell, hogy ezt a könyvet úgy tettem le, hogy a végével is tökéletesen elégedett voltam. Szóval mondhatjuk, hogy ez a könyv abszolút kedvenc lett :) 10/10 :)

-------------------------------------------------

Figyelem! Innen már csak az olvassa tovább, aki olvasta a könyvet vagy nem zavarja, hogy esetleges cselekményleírást és spoilert tartalmazó részleteket árulok el neki!!!

Igen, ahogy fentebb is írtam, nagyon tetszett a könyv vége is, bár meg kell mondani, hogy Fruzsi rendesen beijesztett, mert még az elején jártam, amikor egyszer a Csillagpor apropóján megjegyezte, hogy majd kíváncsi lesz, ennek a végéhez mit fogok szólni... Szóval tulajdonképpen az utolsó 10 oldalon attól rettegtem, hogy Richard öngyilkos lesz. Ezért még jövök egy-két kellemes perccel Fruzsinak :) <3

A feltámadós dolognak meg eléggé Kikyou feelingje volt... A halál se végleges... De ennek ellenére az is nagyon bejött. Uhh, igazából minden bejött ebben a könyvben. XD

És akkor még pár idézet, amiket nem akartam feljebb rakni, mert azt hiszem, ezeket a sajt szövegkörnyezetükben élmény igazán először olvasni :)

"Kissé zsíros, kissé rojtos fekete öltönyt viseltek, és a zakójuk szabását még Richard is furcsának tartotta, aki pedig a szabászatilag diszlexiások közé számította magát."

"– Elhagysz? Csak így?
A márki humortalanul elmosolyodott.

– Még ennél is ígyebben. Én egy igen elfoglalt ember vagyok. Sok-sok elintézni való dolog. Meg ember."

"Kívánhatnék sok szerencsét a karrieredhez, de őszintén kétlem, hogy élsz addig, amíg találsz egyet."

"Nevesincs Gingerli egy kora tizennyolcadik századi korhelyre emlékeztetett, aki nem talált igazi korhelyruhát, és be kellett érnie üdvhadseregi holmikkal. Arcát fehérre púderezte, ajkát vörösre festette. Ruislip, az ellenfél egy olyan rossz álomra hasonlított, amit szumóbirkózás után lát az ember, ami közben végig Bob Marley szól a háttérben. Böszme nagy raszta volt, aki leginkább egy falánk, irdatlan csecsemőt formázott."

"– Ezek a rohadt járatok tök egyformák – jegyezte meg Richard, egy pillanatra felfüggesztve a képzeletbeli naplóírást. – Hogyan tudod megmondani, merre menjünk?

– Sehogy – felelte a márki szomorúan. – Reménytelenül eltévedtünk. Sosem kerülünk elő. Pár napon belül egymást faljuk fel.
– Tényleg? – kérdezte Richard, és már ahogy kimondta, rühellte magát, amiért lépre ment.
– Nem."

"– Megijeszteni? Gyilkosok vagyunk, nem madárijesztők.

[…]
– Ki volt az? – érdeklődött Mr. Vandemar.
– Ki a hóhér macskája lett volna?
Mr. Vandemar elgondolkodva rágott, rágott, majd beszívta az egész csigát a szájába, akár egy vastag, nyálkás, fekete-narancssárga spagettit:
– Egy madárijesztő-bérlő?
– A munkaadónk.
– Az lett volna a következő tippem."

"– Ne gyilkosnak és marconának tekintsen bennünket a kisasszony – csevegett Mr. Croup. – Inkább kísérőknek, akik mindenben állnak a szolgálatára.
– No, azért nem mindenben – kotyogott közbe némileg szégyenlősen Mr. Vandemar.
– Nem is úgy gondoltam, mister Vandemar – nézett rá Mr. Croup. – Gondoskodunk róla, hogy a szép hölgy biztonságban eljusson oda, ahová igyekszik. Nem úgy értettem, hogy udvarhölgyek lennénk, és nem is közönséges éjszakai pillangók.
– Kísérőt mondott – durcáskodott Mr. Vandemar. – Tudom én, mi az a kísérő manapság.
– Töröljük a táblát, mister Vandemar."

"– És milyen? – kérdezte kíváncsian Old Bailey. – Milyen a halál?

A márki sóhajtott, majd ajkait mosolyra erőltette; régi énje csillant meg egy pillanatra. – Élj sokáig, Old Bailey, és tapasztald meg magad.
Az öreg csalódott képet vágott.
– Szemét. Ez a hála, hogy visszahoztalak a halálbó', ahonnét nincs visszatérés. Mármint általába'."

"– Megölhetnéd.
– Ha nem lesz más lehetőség, meg is fogom, de nem szívesen ejtek ki egy lehetőséget addig, amíg nem muszáj. Különben is a halál olyan végleges, nem?
– Az?
– Előfordul."

Ennyi lettem volna =)