A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nick Hornby. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nick Hornby. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. október 28., szerda

Könyvmoly Párbaj 2015/2016

Hát megint nem sikerült befejezni a Könyvmoly Párbajt... De nem gond, mert már itt is a lehetőség, hogy egy újabb fordulóba vessem bele magam. Erős, önálló, független nőként pedig üzenem a világnak, hogy:
 
 
Idén azonban a lista kicsit speciálisabb, mint a korábbi években volt, ugyanis különböző szempontok szerint válogattam a könyveket. A szempontokat a szervezők adták meg, mi pedig két lehetséges verzió közül választhattunk, illetve a régi, jól bevált, old school módszer is adott volt, amikor nem voltak szempontok. B lista készítése idén sem maradt el.
 
Lássuk hát a választásaimat:
 
1. Olvass egy könyvet olyan szerzőtől, akinek ugyanazzal a betűvel kezdődik a keresztneve, mint neked!
A lista: Bill Bryson: Jegyzetek egy kis szigetről
B lista: Bud Spencer: 80 év alatt a Föld körül
 
2. Olvasd el a legutolsó könyvet, amit megvettél/ ajándékba kaptál!
A lista: Neil Gordon: A hallgatás szabálya
B lista: Lauren Beukes: Moxyland
 
3. Olvass el egy klasszikust!
A lista: Jókai Mór: Egy magyar nábob
B lista: Alexandre Dumas: A három testőr
 
4. Olvass el egy könyvet, amit kölcsön kaptál!
A lista: J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
B lista: Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?
 
5. Olvass könyvet az egyik kedvenc szerződtől!
A lista: Nick Hornby: Hogyan legyünk jók?
B lista: Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió
 
6. Olvasd el egy sorozat második kötetét!
A lista: James Dashner: Tűzpróba
B lista: Marissa Meyer: Scarlet
 
7. Olvass el egy olyan könyvet, aminek nem angol az eredeti nyelve!
A lista: Cserna-Szabó András: Puszibolt
B lista: Bíró Szabolcs: Ragnarök

Ahogy láthatjátok, idén csak a 7 könyves verzióra vállalkoztam. Gondoltam, így talán könnyebben fog menni és ismét sikerül a befejezés :)

2015. augusztus 21., péntek

Öngyilkosok klubja

– Mi is az a szó? A brokis. Bocsánat, Maureen.
– Metaforikusan – mondtam. Amikor valaki a „brokis” szót használja, és te azonnal tudod, hogy ez a „metaforikusan” szinonimája, akkor jogodban áll elgondolkozni azon, hogy nem ismered-e már a kelleténél is jobban az illetőt. És még azon is jogodban áll elgondolkodni, hogy ismerned kellene-e egyáltalán.

Nick Hornby írta az egyik abszolút kedvenc könyvemet, a Pop, csajok, stb.-t. Hosszú kihagyás után tavaly elolvastam tőle a 31 dalt, ami nem igazán regény, így ez a könyv volt az igazi "visszatérésem" hozzá. A Hosszú út lefelé pedig abszolút megérte!

A sztori alapötlete nem éppen a vidám kategória: négy ember egy toronyház tetején találkozik, szilveszter éjszaka van és mindannyian meg akarják ölni magukat. De aztán valami furcsa kötődés alakul ki közöttük. Már ott a tetőn, hiszen onnantól kezdve nincs a világon senkijük, aki egy kicsit is megértené azt, amin keresztül mentek. Először nem azért kezdenek együtt lógni, mert meg akarnak menteni bárkit is, még magukat sem, de valahogy mégis egyre inkább úgy alakul, hogy igazi barátok lesznek, és mindent megtesznek, hogy segítsenek egymásnak. Néha a maguk fura és beteges módján. Az elején azonban ők négy nagyon különböző ember, akikben semmi közös nincs, még csak nem is kedvelik egymást.

Először is ott van Martin, aki viszonylag híres, csak hát nem éppen közkedvelt. Egy reggeli beszélgetés műsort vezetett a TV-ben, boldogan élt a feleségével és a két kislányával, amíg egy nap elkövette azt a hibát, hogy úgy lépett félre, hogy nem kérte el a partnere személyigazolványát, a lányról pedig kiderült, hogy korábbi állítása ellenére kiskorú. Martint ezután kirúgták az állásából, elhagyta a felesége, nem láthatja a lányait, és természetesen egy rövid ideig börtönben is ült. Most pedig hiába szív újra szabad levegőt, semmi sincs rendben az életében, és nem is érzi úgy, hogy meg tudná javítani.

Aztán ott van a vallásos Maureen, aki a tolószékhez kötött fogyatékos fiát neveli immáron 18 éve főállásban. Alig jár el, nincs saját élete és elfoglaltsága, csak a fia van. És ez az, ami igazán kikészíti: egy ideje nincs jelene és nincs múltja, nincsenek céljai. Nem zavarja, hogy ápolnia kell a fiát, aki teljesen magatehetetlen; azzal van problémája, hogy úgy érzi, neki az élettől nem jutott más. Maureen utálja, ha káromkodnak, aminek hála a könyv nagy részében mindenki mást sem csinál, csak tőle kér bocsánatot a szóhasználatáért.

JJ Amerikából költözött a történet színhelyét adó Londonba. Közepesen sikeres bandája volt, akikkel sosem érték át azt a bizonyos falat, de viszonylag sok koncertet adtak és jól is csinálták a dolgot. JJ-nek a zene az élete, de amióta feloszlott a bandája, csak a pizzafutárkodás jutott osztályrészéül. Még a barátnője is szakított vele, pedig miatta jött az országba, így nem maradt az egész rohadt városban senki, amit ismerne, és akivel szívesen töltené a idejét. Ez azonban olyan banálisnak tűnik számára, mint öngyilkossági indok, hogy első körben kitalál magának egy halálos betegséget, hogy a többiek ne nézzék idiótának.

Jess a legfiatalabb a társaságban, aki látszólag azért került a tetőre, mert a pasija dobta (akit egyébként elég komoly zaklatás áldozatává tett ezek után...), és igazából teljesen flúgosnak tűnik. De ahogy szépen halad előre a történet, lassan derülnek ki dolgok, amik jobban megviselték Jesst.

– Ide figyelj. Ha bejössz és dumálsz vele egy kicsit, mi a legrosszabb, ami történhet?
– Kétszer megpróbált ölni, és egyszer letartóztattak miatta. Plusz ki vagyok tiltva három kocsmából, kép képtárból és egy moziból. Plusz hivatalosan figyelmeztettek a…
– Oké, oké.

A fülszövegből és a rövid leírásokból arra következtethetünk, hogy a történet a tetőn indul és ott is ér véget és egy percre sem jön le onnan, pedig ez egyáltalán nem igaz. Nagyon hamar lejön onnan, ugyanis a szereplők először arról győzik meg egymást, hogy várjanak 20 percet az ugrással, majd azzal, hogy segítsenek Jess-nek megkeresni az exét, Chast. A srác pedig pontosan az a fajta szemétláda, aki egy kis pénz reményében a saját anyját is eladná, ha jó sztorit látna benne. Martin közelében pedig egyáltalán nem kell az embernek messzire dobnia egy követ, hogy eltaláljon vele egy újságírót...

Szóval a kis csapat hamar a média kereszttüzébe kerül, miközben egy olyan egyezséget kötnek egymással, hogy Valentin napig mindannyian várnak az újabb öngyilkossági kísérlettel. Valentin napon azonban súlyos tragédia történik a toronyház tetején...

Hát, nagyjából ennyit az alaptörténetről, hogy azért ne nagyon spoilerezzek tovább. Azt mindenesetre el kell mondanom, hogy ebben a sztoriban sokkal több van, és sokkal többször képes megújulni, mint ahogy vártam tőle. Nagyon elgondolkodtató és mély érzelmek jelennek meg benne néha. És mindezt úgy csinálja, hogy mellette borzalmasan szórakoztató. egy nagy részét egy Budapest-Pécs vonatúton olvastam, ahol néha nagyon diszkréten kellett röhögnöm, hogy ne nézzen mindenki hülyének. Ugyanakkor még valamit tudni kell a könyvről, és talán kicsit Nick Hornbyról is: ennek az egésznek nem a történet az igazi erőssége, hanem az a hangulat, amit képes megteremteni. Olyan egyedi és olyan jó elveszni benne...

Közvetlenül a könyv befejezése után megnéztem a belőle készült filmet is. Amire először azt gondoltam, hogy hatalmas hülyeség volt részemről... Mert hát lássuk be, nagyon idegesített, hogy mennyi mindent megváltoztattak: először is, hogy a filmben minden jó ötletet Martin vet fel, pedig ez a könyvben nagyon nem így van. De aztán rájöttem, hogy Martint magát teljesen eltüntették, és ha nem dobná fel az ötleteket, akkor teljesen jelentéktelenné válna a sztoriban. És így volt ez végig, hogy csak kerestem és kerestem a különbségeket, amik egyre jobban zavartak. Csak aztán rájöttem, hogy ezeknek a különbségeknek van egy nagyon érdekes hatása: ezek miatt a film teljesen más érzelmeket, érzéseket mutat meg és közvetít felénk. Ez a film félig adaptáció, mégis rengeteg egyediség van benne. És a végére jó volt megnézni. Nem azt adta, amit a könyv, hanem valami nagyon mást, ami értékét tekintve nem volt kevesebb.

Végezetül pedig álljon itt a kedvenc idézetem a könyvből. Rengeteg öniróniával.

– Tudod, hogy nem feküdtem le senkivel az óta az egyetlen este óta, igaz?
– Nem, Chas, ezt nem tudtam. Honnan tudtam volna? Hol lehet ezt olvasni?
– Túlságosan meg vagyok rémülve. Nem követhetem el még egyszer ezt a hibát. Ki van zárva, hogy még egy nő ordítozzon velem a moziban. Tudod, az se érdekel, ha soha többé nem fogok szexelni. Jobb is lesz úgy. Huszonkét éves vagyok. Mire az ember hatvanéves lesz, már úgyse kívánja, nem igaz? Úgyhogy csak negyven évről van szó. Sőt, kevesebbről. Gond egy szál se. A nők kibaszott idegbetegek, testvér.
– Ne beszélj ilyen baromságokat, öreg. Csak balszerencséd volt.
Azért mondtam ezt, mert tudtam, hogy ezt kell mondanom az adott helyzetben, nem mintha az én tapasztalataim mások lettek volna. Jó, persze, nem igaz, hogy a nők kibaszott idegbetegek, naná, hogy nem igaz – épp csak azok idegbetegek, akikkel én feküdtem le eddig meg Chas.

2014. szeptember 21., vasárnap

Dalok az életemből

Nick Hornby 31 dal című könyvével sikerült kicsit megint mellé nyúlnom. Ez a könyv azért került a könyvmolypárbajos listámra, mert Nicknek és nekem már van közös zenei múltunk. Az egyik kedvenc könyvem ugyanis a Pop, csajok, stb., amiben a zene nagyon meghatározó. A főszereplő srácnak saját lemezboltja van és az egész életét uralja a zene, ami nagyon erősen rányomja a bélyegét az egész könyv hangulatára is.

A 31 dalról előzetesen annyit tudtam, hogy nem annyira regény, sokkal inkább önéletrajzi iromány, 31 olyan dallal, amit Hornby valamiért szeret. Ezek alapján azt vártam, hogy majd az ő életével fogok kicsit jobban megismerkedni ezeken a dalokon keresztül, de végül nem igazán ezt kaptam, hanem rengeteg-rengeteg elmélkedést a popzenéről, a zenekészítésről és a zeneszeretetről. Ez pedig normál esetben talán jó lett volna, de sajnos a kötetben szerelő dalok közül egyet ismertem csak korábbról, és a 31 fő dalon kívül nagyon sokat emlegetett még ömlesztve, gépiesen dobálva be a címeket, amit néha nem igazán tudtam követni. A 31 dalt mind fejezetről-fejezetre hallgattam a könyv olvasása mellett, de sok esetben nem éreztem át azt a hangulatot, amiről a szerző beszélt. A dalok többsége annyira távol áll az ízlésemtől, hogy számomra vagy nem mondott semmit vagy egyenesen idegesített.

A dalok kiválasztását több esetben egyébként nem nagyon értettem, vannak ugyanis a kötetben "duplafejezetek", amikor két dalról egy monológban beszél, de itt általában megvan a két dal közül az egyik mindig hangsúlyosabb, a másikról pedig a monológ végén esik egy-egy mondat. Nem értettem, erre miért volt szükség...

Ugyanakkor voltak persze olyan kis anekdoták is, amiket nagyon szerettem vagy éppen nagyon érdekeltek. Hornby magánéletéről annyit lehet tudni, hogy a fia autista, vele kapcsolatban pedig több apró részlet jelenik meg a könyvben, amik nagyon szívet melengetően hatnak az emberre. Egy csoda például arról olvasni, hogy egy néma kisfiú számára mennyit jelent a zene és milyen fejlődést mutat ezen a területen.

Talán csúnyán hangzik, de számomra még az a történet is érdekes volt, amikor Hornby arról beszélt, melyik számot hallgatta nagyon sokat a válása idején, melyik segítette őt lelkileg. Ezek olyan apró, emberi érzések, pillanatok, amelyek képesek írót közelebb hozni egy olvasóhoz. Igen, Nick Hornby is ember, akinek vannak gondjai, aki küzd a világ ellen, aki hoz rossz döntéseket, aki szeret, aki zene nélkül képtelen élni. Aki valahol olyan mint én, és ugyanakkor mégis nagyon más.

És ennek a férfinak köszönhetem azt a dalt, amit szinte folyamatosan hallgatok, mióta írom ezt a bejegyzést, újra és újra és ami miatt úgy gondolom, hogy valahol mégiscsak megérte elolvasni ezt a könyvet:


Ehhez a dalhoz még annyit szeretnék hozzátenni, hogy Patti Smith számomra szinte teljesen ismeretlen egyén, csak a utóbbi pár hónapban hallottam róla először, amikor magyarul is megjelent az életéről szóló könyv. Az a kötet nagyon felkeltette akkor az érdeklődésemet, de mostanáig nem éreztem különösebb motivációt, hogy tényleg rámozduljak. Azt hiszem, ez a dal majd előrevisz ezen az úton. Ezt is kösz, Nick.

Ha azt kérdeznétek, kinek ajánlom a 31 dal című könyvet, azt mondanám, hogy azoknak, akiknek hasonló a zenei kultúrája, mint Nick Hornbynak vagy legalábbis nagyon nyitottak a régi zenék újra felfedezésére. És egyébként nekik abszolút ajánlanám, mert Hornbyról egy dolgot el kell mondani és az az, hogy zseniálisan ír, még ebben a könyvben is tudott hozzám úgy beszélni, hogy odafigyeljek rá és rábírt, hogy minden egyes zenét hallgassak meg, pedig sokszor nem is igazán érdekelt maga a téma.

Legközelebb majd persze én is gondosabban választok és valami olyan Hornbyra térek át, ami témában is nekem szól, nem csak stílusában. Mert Nick és én nem itt fejeztük be a mi kettőnk történetét, ahhoz már túl sokat kaptam tőle.

Ugyanakkor talán egy dolgon mindenképpen érdemes elgondolkodni: Ha mi írnánk egy ilyen könyvet, abba milyen dalok kerülnének?

2011. február 25., péntek

Pop, csajok, satöbbi

Egy könyv - egy drog.

Hogy szerettem-e ezt a könyvet?
Ittam minden szavát, nem tudtam letenni, tetszett minden szó, minden szófordulat, minden apró poén, minden keserű vagy ironikus kirohanás, elmerülten minden gondolatmenetében.

Emlékszem, utoljára gimis koromban olvastam olyan elánnal a könyveket, mint ezt a regényt. Akkoriban nagyon durván könyvmoly voltam (még órán a pad alatt is olvastam), de egy ideje már más szokásokat vettem fel, és kevés időm jutott az olvasásra. De ez most jó volt, megint visszahozta a régi időket. Még eszembe is jutott róla egy régi regény, ami hasonlóan szókimondó volt és ami szintén ennyire tetszett. Nem mondod a címe. Mondjuk, azt a könyvet szerintem újra fogom olvasni és valószínűleg nem fog annyira tetszeni, mint gimis koromban, de most már másik ember szemével nézem ugyebár... (Észrevette rajtam kívül valaki, hogy mindig telepakolom ilyen full felesleges infókkal a könyvajánlóimat?)

Szóval visszakanyarodva a könyvre fel kell tennem a legnagyobb kérdést ezzel kapcsolatban: Mi is az, amiről ez a regény szól? És mitől is olyan borzalmas a mondanivalója igazából? (Nem mintha ezt a kérdést bárki feltehetné nekem, mivel eddig semmi jelzést nem adtam, hogy ezt meg kéne kérdezni, de hát na...)
A válasz pedig egyszerűen egy szó: az Élet

Adott egy Rob nevű fickó, aki 35 éves és minden szinten a padlón van. A csaja kidobta, a munkáját valahol lélekben nagyon utálja, totálisan le van égve, a szülei csak csesztetni tudják, a barátai sorra tűnnek el, felszínes kapcsolatot folytat felszínes emberekkel, egy csomó komplexussal rendelkezik, képtelen megbocsátani a régi sérelmek miatt, és a legrosszabb talán az, amikor ráébred, hogy semmilyen szinten nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amiket a 35 éves önmagával szemben támasztott még kölyök korában. Szóval minden összefoglalva: Tele van a töke a világgal és ettől olyan düh és megkeseredettség keveredik benne, amit képtelen kezelni, ezért mindenkivel bunkó, folyton csak morog, sosem elégedett és sosem boldog...

És akkor most jöhetne a keserédes költői kérdés, hogy ez a könyv, ezzel a tartalommal már hogy a fenébe ne lenne 10 oldal után a kedvenc könyvem? Egy 22 éves idióta kiscsajnak, aki Rob minden félelmével és komplexusával rendelkezik, akinek tele van a töke a világgal és aki sosem elégedett és sosem boldog? Nocsak.

Amit még érdemes a regényről tudni, hogy Londonban játszódik és van az egészben valami nagyon angol. Amit nem is lehet megfogni másképpen, talán csak ha azt mondjuk rá, hogy nagyon nem amerikai... Hiányzik belőle a giccs és a csillogás (bezony, az az Edward Cullen féle pikkelyes csillogás verzió) és ez asszem a végén is meglátszik. Nem fogom persze lelőni a poént, de annyit elmondok, hogy nem az lett a vége, amit az első 10 oldalon, a könyv közepén, vagy 3 oldallal a befejezés előtt vártam. Néhol kicsit csalódtam Robban, néha kicsit a többiekben, néha meg mindenkiért rajongtam, de nem volt benne púder, amivel kiglancolták volna mindenki pofikáját. Életszagú volt.

Egyébként Robnak egy zeneboltja van, kazettákat és CD-ket árul, de nem nagyon tud belőle megélni. Viszont marha nagy zeneprofi és a könyv során az ember csak kapkodja a fejét a röpködő zenész nevek, album címek és dalok sora között. A fordító magyarosította ezeket is, mert a legtöbbnél fontos, hogy mindenki értse a címet, hogy miért is került oda a dal. Az elején kicsit zavart, de végül beletörődtem, és inkább keseregtem a hiányosságaimon, mint ezen. A felsoroltak között örülhetek, ha volt 6-7 olyan előadó, akiről már hallottam... De mondjuk poén, hogy az ismerős neveknek nem is, ellenben nagyon örültem annak a megjegyzésnek, amikor Rob arra emlékezett vissza, hogy volt olyan osztálytársa, aki Manchester Unitedes tetkót csináltatott magának... Nos, hát, fanatizmus.

És már csak az a kérdés, hogy kíváncsiak vagytok-e az 5 kedvenc idézetemre a könyvből?
(Hát jó, akkor megszámlálhatatlanul megy)

Csak bizonyos lelki alkatú emberek félhetnek attól huszonhat éves korukban, hogy egyedül maradnak életük hátralévő részére; nos mi ilyen lelki alkatú emberek voltunk.

Ha manapság akarok megcsókolni valakit úgy, vagyis nyelvvel meg minden, az azért van, mert mindenféle mást is akarok: szexet, mozit péntek esténként, társaságot, beszélgetőpartnert, a családi és baráti hálózatok fúzióját, hogy valaki az ágyba hozza a kamillateámat, mikor beteg vagyok, egy új pár fület a lemezeimnek és cd-imnek, és esetleg egy Jack nevű kissrácot meg egy Holly vagy Maisie nevű kiscsajt, ezt még nem döntöttem el.

Egy csomó ideig keresem az új névjegykártyáját, amit Raytől kaptunk, amikor elköltözött, de eltűnt, baljósan és jelentőségteljesen eltűnt – hacsak nem én magam dobtam ki, mely esetben a baljós jelentőségteljesség törlendő.

De mégis úgy érzem magam, mintha egyszer véletlenül vágtam volna egy grimaszt, s azóta megváltozott ugyan a szél, de nekem most már így kell végigmennem az életen, ezzel a borzalmas grimasszal a képemen.

– Minek beszéltetek neki a boltról? – kérdezem.
– Nem tudtam, hogy államtitok – feleli Barry. – Úgy értem, tudom, hogy nincsenek vásárlóink meg minden, de aszittem, ez rossz dolog. Azt nem gondoltam, hogy hozzátartozik az üzleti stratégiánkhoz.

Ennyi volt. Hogy hol hibáztam? Első este: park, bláz, smár. Második este: dettó. Harmadik este: dettó. Negyedik este: le vagyok passzolva. Jó, oké, tudom: látnom kellett volna a jeleket. Az is lehet, hogy én magam csesztem el az egészet. Most már értem. Nagyjából a második dettó táján észre kellett volna vennem, hogy kezd sablonossá válni a kapcsolatunk, és engedtem odáig fajulni a válságunkat, hogy Alison másvalakit szemeljen ki magának. De legalább megpróbálhatta volna elmondani! Legalább még két napot adhatott volna, hogy rendbe hozzam a dolgokat!

Ismered azt az érzést, amikor látsz egy halom pólót a boltban, szépen összehajtogatva, fölstószolva meg minden, és megveszed az egyiket? Otthon soha nem látod már ugyanolyannak. És akkor rájössz, hogy csak azért tűnt annyira klafának a boltban, mert ott volt a többi is. Szóval valami ilyesmiről volt szó. Azt reméltem, hogy ha járni kezdek Jackie-vel, akkor rám is átragad valami abból az átható fenségességéből, de persze Phil nélkül minden volt, csak nem fenséges. (Ha erre ácsingóztam, akkor talán úgy kellett volna intéznem, hogy egyszerre járhassak mindkettőjükkel, de hát az ilyesmit elég nehéz nyélbe ütni felnőtt fejjel is; tizenhét éves korában meg az embernek elhűl a vére, ha csak megfordul a fejében ilyen szörnyűséges gondolat.)

Gyakori jelenség, hogy azok az emberek, akik komolyan veszik a munkájukat, nevetnek a hülye vicceken; mintha alultápláltak lennének humorilag, és ennek következtében korai kacajömlésben szenvednek.

Barry le akarta lőni a Beatlest, de figyelmeztettem, hogy azt valaki már megtette.

Szeretem azokat is, akik egy dallamot keresnek, egy dallamot, amely nem hagyja őket nyugodni, amely elvonja a figyelmüket – ezt a dallamot hallják a zihálásukban, amikor futnak a busz után vagy az ablaktörlőjük ritmusában, amikor mennek haza munka után.

– És mióta jársz ezzel a J nevű pipivel?
[…]
– Elég régóta.
– És az mi a picsát jelent?
[…]
– Néhány hónapja.
– És feleségül akarod venni, mi? vagy talán felcsináltad?
– Nem. Egyik se.
– Szóval csak jártok? Semmi grimbusz?
– Ühüm.
– És hogy jöttél össze vele?
– Egyik haverommal járt.
– Nocsak. És mikor szakítottak?
– Szombaton.
– Szombaton! – Erre kiböffent belőle a röhögés. – Tudod, kinek kéne, hogy az anyukád itt rinyáljon nekem. Na, húzás, baszki!
Erre elhúztam, baszki.

És folyton mindenféle listákat kell írnunk neki: „Hé, skacok. Az öt legjobb Dustin Hoffman-film, oksi?” Vagy gitárszólók vagy vak zenészek által készített lemezek vagy Garry és Sylvia Anderson-showk ("Nem hiszem el, hogy a Scarlett-kapitány-t tetted az első helyre, Dick. Az a srác halhatatlan volt! Mi olyan mulatságos ezen?") vagy üveges kiszerelésű édességek ("Ha bármelyikőtök is berakja a rebarbarás cukrot az első ötbe, én azonnal kilépek.")

A zsenialításom, ha szabad ezt így mondanom, abban áll, hogy be tudom illeszteni ezt a sok átlagosságot egy szép keretbe. Mondhatnám, hogy olyanból, mint én, van még pár millió, de igazából nincsen: egy csomó faszinak van kifogástalan zenei ízlése, de nem olvas, egy csomó faszi olvas, de baromian elhízott, egy csomó faszi megértő a feminizmus iránt, de hülye szakállat visel, egy csomó faszinak van Woody Allenes humora, de ráadásul még úgy is néz ki, mint Woody Allen. Egy csomó faszi túl sokat iszik, egy csomó faszi kivetkőzik emberi mivoltából, amikor a volán mögött ül, egy csomó faszi hepciás és verekedős vagy szeret hencegni a pénzével vagy kábítószerezik. Én nem csinálom egyiket se ezek közül, úgyhogy komolyan mondom, ha jó vagyok a nőknél, akkor azt nem az erényeimnek köszönhetem, hanem azoknak a hibáknak, amelyek hiányoznak belőlem.

Asszem azt se bírom ki, hogy még öregebb legyek annál, mint amilyen öreg most vagyok…

Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?

Charlie olyan jelentőségre tett szert, hogy úgy érzem, mintha a Marson élne és minden próbálkozás, hogy kommunikáljak vele, sok millió fontba kerülne, és fényéveket kellene megtenni hozzá. Számomra ő egy földönkívüli, egy szellem, egy mítosz, nem pedig egy ember, akinek üzenetrögzítője van meg rozsdás serpenyője meg havibérlete.

… Az egész a férjemé.
– És jelen pillanatban nincsenek túl jóban, igaz?
– Spanyolországban van egy huszonhárom éves lánnyal. A lányom barátnőjével. És a mocskos gazembernek még volt pofája felhívni, hogy küldjek neki valamennyi pénzt kölcsönbe, ami eszem ágában se volt, erre megkért, hogy adjam el a kislemez-gyűjteményét és küldjem el neki csekken, amit kapok érte, leszámítva tíz százalékot a fáradozásomért. Erről jut eszembe… Tudna úgy fizetni, hogy legyen benne egy ötfontos? Be akarom keretezni és kirakni a falra.

Az ember megnézi azoknak a pompeji manusoknak a képeit, és arra gondol, milyen hátborzongató: egy gyors kockázás tea után, és püff neki, így dermedtél bele az időbe – néhány ezer éven át így fognak ismerni az emberek. És ha ekkor kockáztál először életedben? És ha különben is csak Augustus barátod kedvéért csináltad, hogy ne legyen egyedül? És ha épp akkor fejeztél be egy ragyogó költeményt vagy valamit? Nem lenne bosszantó, hogy kockajátékosként vagy megörökítve az időnek?

… a részvétkártyák az újságosnál borzalmasak voltak – az Addams család tagjai küldhetnek ilyeneket egymásnak a születésnapjukra.

Dick nem az a lelkizős fajta; ha valaha is bevallanék neki bármilyen akár csak távolról személyes jellegű dolgot – mondjuk, hogy van anyám és apám, vagy hogy fiatalabb koromban iskolába jártam –, alighanem elvörösödne, dadogna valamit, majd megkérdezné, hogy hallottam-e az új Lemonheads-albumot.

Mi rossz van abban, ha az ember szeretne otthon lenni, a lemezgyűjteménye társaságában? Ez nem olyan, mint bélyeget gyűjteni, vagy söralátéteket vagy antik gyűszűket. Egy egész világ van benne, egy szebb, piszkosabb, agresszívebb, békésebb, színesebb, erotikusabb, haragvóbb, szeretőbb világ, mint az, amelyikben élünk; van történelme, földrajza, költészete és még egy csomó mindene, amiről tanulnom kellett volna az iskolában, beleértve a zenét is.

És ha igaz is, hogy még nem feküdt le vele, határozottan fenyegetőzött vele. mert végül is mit jelent az, hogy „még”? mit jelent, ha azt mondom, hogy „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t”? nos? azt jelenti, hogy szándékomban áll megnézni, igaz?
– Barry, ha azt mondanám neked, hogy még nem láttam a Kutyaszorítóban-t, az szerinted mit jelentene?
Barry rám néz.
– Csak… úgy kapásból, mit jelentene szerinted? Mármint ez a mondat? „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t.”
– Nekem azt jelentené, hogy hazudsz. Vagy azt, hogy meghibbantál. Kétszer is láttad. Egyszer Laurával, egyszer velem meg Dickkel. Még beszélgettünk is róla, hogy ki ölte meg Mr. Pinket vagy milyen kibaszott szín volt a fickó neve.
– Jó, jó, tudom. de mondjuk, hogy mégse láttam, és azt mondom neked? „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t.” Mire gondolnál?
– Arra gondolnék, hogy beteg ember vagy. És sajnálnálak.
– Jó, de kizárólag ezt a mondatot te úgy értelmeznéd, hogy meg akarom nézni?
– Naná, nagyon remélném, mert különben azt kellene mondanom, hogy nem vagy a barátom.
– Nem, de…
– Sajnálom, Rob, de nekem ez lila. gőzöm sincs, miről beszélgetünk. Azt kérdezed, mit gondolnék, ha azt mondanád, hogy nem láttál egy olyan filmet, amit láttál. Mit kellene mondanom erre?
– Csak hallgass végig. ha azt mondanám neked…
– …hogy „még nem láttam a Kutyaszorítóban-t.”, oké ezt már tudom, gyerünk tovább.
– Az a… az a benyomás alakulna ki benned, hogy szeretném megnézni?
– Hát… azért nem olyan kurvára, különben már elmentél volna rá.
– Pontosan, mi első este elmentünk, igaz?
– De persze ott van benne, hogy "még"… öhö, végülis az lenne a benyomásom, hogy meg akarod nézni. Különben azt mondanád, hogy nem vagy rá különösebben kíváncsi.
– De szerinted biztos, hogy elmennék?
– Azt meg honnan tudjam? Elüthet egy busz, megvakulhatsz, vagy mit tudom én. Vagy meggondolod magad. vagy le vagy égve. Vagy eleged lesz belőle, hogy mindenki rá akar beszélni.

Lehet, hogy végül is nincs semmi összefüggés Ian és Laura lefekvése meg a Kutyaszorítóban között. Ianban nem játszik Harvey Keitel és Tim Roth. És Ian nem mulatságos. Se nem agresszív. És a hangeffektusai is pocsékok, abból ítélve, amit a plafonon keresztül hallottunk. Azt hiszem, ezzel a maximumot hoztam ki a szituációból.

Most már látom. Látok én mindent, amikor már megtörtént – a múlthoz, ahhoz baromian értek. De a jelent sehogy se bírom megérteni.

Asszem megint túlzásba vittem az idézeteket... Nodehátezvanbaszki...