Dalok az életemből

Nick Hornby 31 dal című könyvével sikerült kicsit megint mellé nyúlnom. Ez a könyv azért került a könyvmolypárbajos listámra, mert Nicknek és nekem már van közös zenei múltunk. Az egyik kedvenc könyvem ugyanis a Pop, csajok, stb., amiben a zene nagyon meghatározó. A főszereplő srácnak saját lemezboltja van és az egész életét uralja a zene, ami nagyon erősen rányomja a bélyegét az egész könyv hangulatára is.

A 31 dalról előzetesen annyit tudtam, hogy nem annyira regény, sokkal inkább önéletrajzi iromány, 31 olyan dallal, amit Hornby valamiért szeret. Ezek alapján azt vártam, hogy majd az ő életével fogok kicsit jobban megismerkedni ezeken a dalokon keresztül, de végül nem igazán ezt kaptam, hanem rengeteg-rengeteg elmélkedést a popzenéről, a zenekészítésről és a zeneszeretetről. Ez pedig normál esetben talán jó lett volna, de sajnos a kötetben szerelő dalok közül egyet ismertem csak korábbról, és a 31 fő dalon kívül nagyon sokat emlegetett még ömlesztve, gépiesen dobálva be a címeket, amit néha nem igazán tudtam követni. A 31 dalt mind fejezetről-fejezetre hallgattam a könyv olvasása mellett, de sok esetben nem éreztem át azt a hangulatot, amiről a szerző beszélt. A dalok többsége annyira távol áll az ízlésemtől, hogy számomra vagy nem mondott semmit vagy egyenesen idegesített.

A dalok kiválasztását több esetben egyébként nem nagyon értettem, vannak ugyanis a kötetben "duplafejezetek", amikor két dalról egy monológban beszél, de itt általában megvan a két dal közül az egyik mindig hangsúlyosabb, a másikról pedig a monológ végén esik egy-egy mondat. Nem értettem, erre miért volt szükség...

Ugyanakkor voltak persze olyan kis anekdoták is, amiket nagyon szerettem vagy éppen nagyon érdekeltek. Hornby magánéletéről annyit lehet tudni, hogy a fia autista, vele kapcsolatban pedig több apró részlet jelenik meg a könyvben, amik nagyon szívet melengetően hatnak az emberre. Egy csoda például arról olvasni, hogy egy néma kisfiú számára mennyit jelent a zene és milyen fejlődést mutat ezen a területen.

Talán csúnyán hangzik, de számomra még az a történet is érdekes volt, amikor Hornby arról beszélt, melyik számot hallgatta nagyon sokat a válása idején, melyik segítette őt lelkileg. Ezek olyan apró, emberi érzések, pillanatok, amelyek képesek írót közelebb hozni egy olvasóhoz. Igen, Nick Hornby is ember, akinek vannak gondjai, aki küzd a világ ellen, aki hoz rossz döntéseket, aki szeret, aki zene nélkül képtelen élni. Aki valahol olyan mint én, és ugyanakkor mégis nagyon más.

És ennek a férfinak köszönhetem azt a dalt, amit szinte folyamatosan hallgatok, mióta írom ezt a bejegyzést, újra és újra és ami miatt úgy gondolom, hogy valahol mégiscsak megérte elolvasni ezt a könyvet:

Ehhez a dalhoz még annyit szeretnék hozzátenni, hogy Patti Smith számomra szinte teljesen ismeretlen egyén, csak a utóbbi pár hónapban hallottam róla először, amikor magyarul is megjelent az életéről szóló könyv. Az a kötet nagyon felkeltette akkor az érdeklődésemet, de mostanáig nem éreztem különösebb motivációt, hogy tényleg rámozduljak. Azt hiszem, ez a dal majd előrevisz ezen az úton. Ezt is kösz, Nick.

Ha azt kérdeznétek, kinek ajánlom a 31 dal című könyvet, azt mondanám, hogy azoknak, akiknek hasonló a zenei kultúrája, mint Nick Hornbynak vagy legalábbis nagyon nyitottak a régi zenék újra felfedezésére. És egyébként nekik abszolút ajánlanám, mert Hornbyról egy dolgot el kell mondani és az az, hogy zseniálisan ír, még ebben a könyvben is tudott hozzám úgy beszélni, hogy odafigyeljek rá és rábírt, hogy minden egyes zenét hallgassak meg, pedig sokszor nem is igazán érdekelt maga a téma.

Legközelebb majd persze én is gondosabban választok és valami olyan Hornbyra térek át, ami témában is nekem szól, nem csak stílusában. Mert Nick és én nem itt fejeztük be a mi kettőnk történetét, ahhoz már túl sokat kaptam tőle.

Ugyanakkor talán egy dolgon mindenképpen érdemes elgondolkodni: Ha mi írnánk egy ilyen könyvet, abba milyen dalok kerülnének?