Franny & Zooey

J.D. Salingertől a Zabhegyező nagy szerelmem, annak ellenére, hogy nem tudom megmagyarázni, mit szeretek benne igazán, mert töménytelen okoskodás az egész. Sokan nagyon utálják, sokan nagyon szeretik, megosztó könyv. Mióta olvastam azóta kacérkodom egy Salinger életmű végigolvasásával, de az ilyenek nálam mindig halasztódnak. A Könyvmoly Párbaj egy Franny és Zooeyval tudott hozzájárulni ehhez a kezdeményezéshez.

A magyar borítókon csak a cím és a szerző neve van, a legtöbb Salinger könyvvel ez így van, azt hiszem, ezt ő akarta így anno, szóval nagy nehezen találtam csak olyan borítót, ami sokat elmond a könyvről. Igazából nem is vagyok benne biztos, hogy ez egy hivatalos borító, mindenesetre nagyon megtetszett a hangulata. De lássuk csak, miért is...

Ez egy nagyon becsapós könyv, főleg ha az ember csak úgy minden infó nélkül áll neki az olvasásának. Először egy regényre számítottam, ami két lányról, Freniről és Zoéról fog szólni. Aztán amikor kinyitottam a könyvet láttam, hogy valójában két novellaszerű írást tartalmaz, egyet Freniről és egyet Zoéról.

Az első történet (vagy inkább fejezet?) Franny címmel egy lány és egy fiú történetét meséli el, akik együtt járnak, ám egymástól távol járnak egyetemre. A lány elutazik meglátogatni a fiút, hogy együtt töltsenek egy klassz hétvégét. Ám a fiúnak azt kell tapasztalnia, hogy a lány nagyon furcsán viselkedik: szinte minden szavába beleköt, rengeteg dologról változtatta meg a véleményét az utolsó találkozásuk óta, tulajdonképpen mintha el is veszett volna a lány tisztelete a fiú iránt, mintha kifejezetten lenézné őt és mindent, amit a fiú képvisel. Ennek a kb. 50 oldalas szakasznak a végén a lány rosszul is lesz, összeesik, teljesen befejezetlen az egész. Nem nagyon tudtam vele mit kezdeni.

Ezek után következik a könyv második része, Zooey címmel. No, itt jött az igazi felismerés: először is Zooey az nem Zoé, sokkal inkább Zúi (Zachery becézése), szóval nem nőről beszélünk, hanem férfiról, aki ráadásul Franny bátyja. Szóval mégis olyan regény féléről van szó, hiszen ennek a történetnek a cselekménye kb. ott folytatódik, ahol az előző abbamarad, Franny pedig aktív részt vállal benne, és nagyon sok olyanra ébreszti rá ez a sztori az embert, amire nem jött rá korábban az utalásokból. Ez pedig egy nagyon pozitív élmény.

Franny és Zooey tehát tesók, de egy nem akármilyen családban, ugyanis heten vannak testvérek (ők ketten a legfiatalabbak) és Az okos gyerek című tévéműsorban a Glass porontyok közül valamennyi szerepelt annak idején. A bátyáik közül ketten már halottak: Seymour öngyilkos lett, Walt (Waker ikertestvére) pedig a háborúban halt meg. No, ezzel érkezett a következő kellemes meglepetés: Seymour öngyilkosságát ugyanis már olvastam egy másik Salinger novellában angolul (A Perfect Day for Bananafish). Mondjuk ez a mondat így visszaolvasva elég morbid lett... de már mindegy. :D

A történet második szakaszának nagy részében Zooeyt a fürdőszobában találhatjuk. Először egy régi levelet olvas, amelyet a bátyja, Buddy írt neki még évekkel korábban. Ez egy ronggyá olvasott levél, amiből arra következtetünk, hogy eléggé meghatározó Zooey számára, és igazából ahogy láthatjuk a későbbiekben, mind számára, mint pedig Franny számára maga Buddy és Seymour is nagyon meghatározó személyiségek voltak gyermekkoruktól kezdve, akik nagyon sok mindenre megtanították őket. Ez még alapból nem is lenne furcsa, csak amikor kicsit úgy tűnik, mintha ez teljesen a szülők tudomása nélkül történt volna... Kicsit olyanok ők, mintha a kisebb gyermekek életében csak statiszták lettek volna, nem is igazi nevelők. Ezek után pedig érthető, hogy Seymour öngyilkossága még így sok év távlatából is, de valamennyiük életén otthagyta az árnyékát.

Aztán ott van ez Az okos gyerek TV műsor história, amelyben valamennyi gyerek részt vett, és igazából valamennyiükre rányomta a bélyegét. Zooeyval kapcsolatban meg is tudjuk, hogy számtalan pszichiátriai kísérletet végeztek rajta a műsor miatt, hogy megtudják, miért olyan okos, illetve pontosan mennyire az. Valószínűleg Franny sem maradt ki a mókából, szóval ezeket tekintve valahol érthető, hogy ennyire elcseszettek lettek... A vallási nézeteiket pedig nem szeretném nagyon boncolgatni, mert ebben a témában még magamról se tudom eldönteni néha, hogy nekem mi a véleményem és nem érzem úgy, hogy ez lenne az a hely, ahol ezt meg kéne vitatni.

Szóval Zooey ül a kádban, elolvassa a levelet, majd beleolvas egy új forgatókönyvbe (színész az úriember ugyanis), majd megérkezik az anyja, aki egyszerűen beköltözik a fürdőszobába beszélgetni. A nő nagyon aggódik a lánya miatt, aki ugye elájult a randin az étteremben. A fia pedig lazán viselkedik, próbálja lerázni, folyamatosan kigúnyolja, tiszteletlen. (Néha pedig megereszt néhány meglepően értelmes és komolya gondolatot.) De ugyanakkor ezt valamiért roppant szórakoztatóan teszi, mert Zooeynak van stílusa, visszaköszön benne az az igazi Salinger humor, amit már a Zabhegyezőben is megszerettem. Ugyanakkor az anya-fiú kapcsolatról is sokat elárul, de elárul magáról Zooeyról is. Lazán viselkedik, nem úgy tűnik, hogy kimondottan érdekelné a húga, és igazából a beszélgetésekből úgy tűnik, hogy ez az érzés kifejezetten kölcsönös. És amikor Zooey a nagy lazaság ellenére mégis leül, hogy beszélgessen a húgával, a lány pedig ezerszer a pokolra kívánja, azért valahol mégis rá kell jönni arra, hogy ez egy nagyon speciális kapcsolat kettőjük között, egy olyan világban, ahol csak ők vannak ott igazán egymásnak és csak egymásra számíthatnak. Mert Seymour és Walt meghalt, Buddyt és Wakert nem lehet elérni, és Walker amúgyis szentfazék, és ahogy ő, a többiek sem értenek semmit sem. Szóval csak Zooey az, aki megérti a kis zöld könyv jelentőségét, és a Jézus imát és mindent, de ugyanakkor talán nem ért ő sem semmit, ahogy Franny sem.

Ez a könyv, úgy gondolom, ugyancsak egy megosztó könyv, talán maga Salinger a megosztó személyiség. Viszont több olyan véleményt láttam, hogy olyanoknak tetszett, akik a Zabhegyezőt nem szerették. Nem mondhatom tehát, hogy csak azoknak, akik azt imádják, de kétségtelen, hogy ők valószínűleg ezt is fogják. Én imádtam mindkettőt, főleg Zooey felbukkanásától kezdve. Olvastam, hogy csapongó, feleslegesen jártatja a száját, de Salinger ilyen, neki ez a stílusa. Nem mondom, hogy jó vagy rossz, csak ilyen és kész. Engem még az sem zavart, hogy nagyon aprólékosak a leírásai. Jókai után... A karakterek valóban nagyon jól vannak megírva, és olyan mélységben léteznek, hogy komolyan kedvet kapok ahhoz, hogy még és még és még olvassak erről a családról, mert persze nyilván lehet minden spekuláció, amit én itt összehordtam a családi kapcsolatokról.

Nekem tetszett, kifejezetten megérte elolvasni, talán a legjobb könyv lesz az idei párbajos listáról.