Hiányoztál, Villámlány!

Nyílt levél Meg Cabothoz

"– Ugye megmaradtunk jó barátoknak? – ismételte meg Rob. – Úgy értem, a történtek után. Egy közös büntetés az Ernie Pyle gimiben egy életre összeköti az embereket, nem?"

Drága Meg!

 Azt számoltam a napokban, hogy több, mint 10 éve már annak, hogy mi ketten megismertük egymást. Emlékszem, olyan emberek mutattak be minket egymásnak, akiket azóta a kollégáimnak nevezhetek, ebben a tényben pedig neked is nagy részed volt. Nem emlékszem már, ki volt itt előbb, te vagy Mr. Potter, de az egészen biztos, hogy a két lotti megelőzött titeket, aztán ti négyen együtt megszerettétek velem az olvasást és a könyveket. És úgy hiszem egyébként, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akinek az életében ilyen módon részed volt, talán ennek a blognak az olvasóinak sem kell bemutatnom téged...

 Azért írok most, mert elolvastam a Hívószám 1-800 című sorozatod befejező részét. Tudom, tudom, kicsit meg voltam csúszva vele, hiszen már régen kijött és a sorozat többi részét mind frissben olvastam, de ez valahogy elmaradt, nem is értem, hogyan. A sztori ugye az, hogy Jessica Mastriani a Villámlány, akibe egyszer belecsapott a villám és azóta megálmodja, merre vannak az emberek. Az első négy kötetben pedig emiatt (és valljuk be, főleg a temperamentumos természete miatt) rengetegszer kerül bajba, de számtalan eltűnt gyereket talál meg. És persze ott a pasi... aki bár veszélyesnek tűnik, de mégis valahogy mindig ő az, aki Jesst kirángatja a bajból. Rob. Részletezhetném még ezt, de te is tudod, meg én is tudom, és lassan már mindenki rájön, aki ezt olvassa, hogy én imádom Robot, az első pillanattól kezdve, hogy megjelent a színen.

"Még mindig furcsa érzés volt Rob Wilkinst a hálószobámban látni. Az azonban még furcsább látvány volt, hogy ott ül, az ablakülést díszítő csipkés párnán. Mintha Batmant látnám a drogériában a samponok vagy mik között válogatni."

A sorozat befejező része 2 évvel a korábbiak után játszódik és tulajdonképpen egy háború utáni helyzetet jelenít meg. Jesst ugyanis terepen is felhasználták, mint titkos fegyvert: meg kellett álmodnia a terroristák hollétét. Ám ez lelkileg megviselte, ráment kicsit ő is és a Robbal való kapcsolata is. Persze, kívülről nem úgy tűnik, mintha igazán komoly baja lenne, hiszen a Juilliardra jár, New Yorkba költözött a legjobb barátnőjével, karrier áll előtte. Ám amikor Rob Wilkins feltűnik az ajtóban, hirtelen mi is rájövünk, hogy itt gond van...

No de kedves, Meg! Megleptél ezzel a könyvvel. Megmondom neked őszintén, hogy nagyon tartottam tőle, mert nagyon régen volt már, amikor mi olyan jól kijöttünk egymással és azt hittem, most talán nem lesz meg a közös hang. De megvolt, bár egy-két dolgot elkapkodottnak éreztem a regényben, de ez még simán belefért.

Főleg mivel számtalan nagyon pozitív dolgot tudok felsorolni:

• Jesst mindig jobban kedveltem, mint Miát (Neveletlen hercegnő naplója). Vele sokkal inkább tudtam azonosulni és most mosolyogva tapasztaltam, hogy Jess és én még mindig rengeteg dologban hasonlítunk.
"– Én is készíthetek valami ennivalót. Szendvicseket meg valami sütit… 
– Jól hallottam? Sütit? 
– Aha. Nem tudom, mi ütött belém – mentegetőztem. – Még sosem fordult elő velem. 
– Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megpróbálod, isteni finom lesz. 
– Dehogy! 
– Hát… valószínűleg igazad van. Mégis szép gondolat volt."

• Azok a szereplők, akiket régen szerettem, most mind visszajöttek, és mind hozták a régi formájukat, bár mindenki mutatott fejlődést, főleg Douglas!
• Bennem nagyon pozitív benyomást keltett, hogy valós tényeket dolgoztál fel. Az a háború, amiben Jess megtette, amit megkövetelt a haza, valóban létezett. Akárcsak a TV sorozat, amelyet a könyv szerint a Villámlányról forgattak. (IMDB)
• Nagyon régen olvastam a többi részt, nagyon kevés dologra emlékeztem, amikor leültem olvasni, és így is tökéletesen képbe kerültem hamar. Őszintén szólva, Meg, szerintem sikerült egy olyan 5. részt írnod egy sorozathoz, ami az első 4 rész nélkül is értelmezhető.
• Pontosan értem, hogy miért írtad meg ezt a könyvet: Jesst véglegesen a helyére kellett tenni, és ez megtörtént. Nagyobb része szól ennek a könyvnek magáról Jessről, mint a megszokott kalandokról, és lehet, hogy éppen ezért szerettem. Jess még mindig badass, még mindig bemosna a világnak, ha lenne arc, akkor is, ha erőszakmentesen él, és akkor is, ha kicsit össze volt törve, mert ő egy kemény csaj. Ugye, hogy hasonlít rám???
• A humorod még mindig a régi! A könyv végén egyszerűen szakadtam a nevetéstől. Mondjuk, lehet, a szomszéd annyira nem örült nekem, de lassan kezd szerintem hozzászokni...
  
  
  "– Tudod, van egy új találmány – súgtam. – Úgy hívják, hogy mobiltelefon. Akár éjszaka is föl lehet hívni vele az embert, ahelyett, hogy sziklákat dobálnának az ablakára. 
  – Nem adtad meg a mobilod számát. - jegyezte meg Rob. 
  – Ja, tényleg! – Sosem állítottam, hogy nem vagyok hülye."

Szóval mindent egybevetve nekem nagyon tetszett ez a könyved is, annak ellenére, hogy már egyértelműen nem tartozom a célcsoportjába. És ha ajánlanom kellene valakinek, akkor ajánlhatnám azoknak is, akik olvasták és szerették a korábbi részeket, meg azoknak is, akik még nem olvasták őket.

Köszönöm ezt a klassz élményt!

Szeretve ölel:

B.

u.i.: Ugye tudod, hogy a magyar kiadás minősége kritikán aluli?