Könyvmoly Párbaj 2015/2016

Hát megint nem sikerült befejezni a Könyvmoly Párbajt... De nem gond, mert már itt is a lehetőség, hogy egy újabb fordulóba vessem bele magam. Erős, önálló, független nőként pedig üzenem a világnak, hogy:

 

 

Idén azonban a lista kicsit speciálisabb, mint a korábbi években volt, ugyanis különböző szempontok szerint válogattam a könyveket. A szempontokat a szervezők adták meg, mi pedig két lehetséges verzió közül választhattunk, illetve a régi, jól bevált, old school módszer is adott volt, amikor nem voltak szempontok. B lista készítése idén sem maradt el.

 

Lássuk hát a választásaimat:

 

1. Olvass egy könyvet olyan szerzőtől, akinek ugyanazzal a betűvel kezdődik a keresztneve, mint neked!

A lista: Bill Bryson: Jegyzetek egy kis szigetről

B lista: Bud Spencer: 80 év alatt a Föld körül

 

2. Olvasd el a legutolsó könyvet, amit megvettél/ ajándékba kaptál!

A lista: Neil Gordon: A hallgatás szabálya

B lista: Lauren Beukes: Moxyland

 

3. Olvass el egy klasszikust!

A lista: Jókai Mór: Egy magyar nábob

B lista: Alexandre Dumas: A három testőr

 

4. Olvass el egy könyvet, amit kölcsön kaptál!

A lista: J. K. Rowling: Átmeneti üresedés

B lista: Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?

 

5. Olvass könyvet az egyik kedvenc szerződtől!

A lista: Nick Hornby: Hogyan legyünk jók?

B lista: Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió

 

6. Olvasd el egy sorozat második kötetét!

A lista: James Dashner: Tűzpróba

B lista: Marissa Meyer: Scarlet

 

7. Olvass el egy olyan könyvet, aminek nem angol az eredeti nyelve!
A lista: Cserna-Szabó András: Puszibolt

B lista: Bíró Szabolcs: Ragnarök

Ahogy láthatjátok, idén csak a 7 könyves verzióra vállalkoztam. Gondoltam, így talán könnyebben fog menni és ismét sikerül a befejezés :)

Virágot Charlie Gordonnak

"Ez az értelem éket vert közém és mindazok közé, akiket ismertem és szerettem, és kiűzött a pékségből. Magányosabb vagyok, mint azelőtt bármikor. Szeretném tudni, mi lenne, ha Algernont visszatennék a nagy ketrecbe, a többi egér közé. Ellene fordulnának?"

Daniel Keyes talán leghíresebb regénye a Virágot Algernonnak, de én korábban csak Az ötödik Sally című munkáját olvastam, így úgy gondoltam, hogy jó ötlet lesz felvenni az idei párbajlistámra. A tavaly elhunyt szerzőről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy pszichológia szakon végzett, a műveiben pedig ennek megfelelően elég erőteljesen jelen van ez a vonal is.

Van ugye az a mondás, hogy minél többet tudunk, annál inkább tudatában vagyunk annak, hogy mennyi mindent nem tudunk... Így történik ez Charlie Gordonnal is, aki a regény elbeszélője. A harmincas évei elején járó férfi csökkent értelmi képességű, egy pékségben dolgozik takarítóként, de rengeteg barátja van és mindig vidám. Elszántan látogatja azt a kisegítő iskolát, ahol felnőtteket tanítanak meg írni és olvasni. Charlie nagyon szeretne tanulni, hogy okos lehessen, ez minden vágya.

Aztán hirtelen egy kísérletben találja magát, amelynek során elvégeznek rajta egy agyműtétet, neki pedig fokozatosan növekedni kezd az IQ-ja, egyre könnyebben tanul és a végére már kb. 10 nyelven beszél és több tudományterületen is aktívan publikál. A képlet viszont nem ilyen egyszerű, csak a felszínen ilyen csodaszép rózsaszín.

Az IQ-ja növekedésével ugyanis Charlie elkezdi másképpen látni a dolgokat: a világot, önmagát, a múltját, a barátait. Rájön például, hogy az a rengeteg ember, akikre a barátaiként gondolt sokáig, sokszor inkább csak rajta nevettek, nem pedig vele. Aztán elkezdenek visszatérni azok a régi gyerekkori emlékei, amiket korábban képtelen volt felidézni. Ezek a régi dolgok pedig most hagynak igazán nyomot rajta: nehezen dolgozza fel például az anyja viselkedését, aki kiskorában nagyon szigorú volt vele, folyamatosan hajtotta, hogy tanuljon, de ugyanakkor mindenkivel szemben megvédte és nem volt hajlandó elismerni a értelembeli hiányosságait. A nő azonban a második gyermeke, a teljesen átlagos Norma megszületése után magára hagyta Charliet, sőt ellene fordult, torzszülöttként kezelte és végül a fiúnak miatta kellett elkerülnie a háztól. Az anyja szinte kínozta őt, és a nővére sem volt sokkal kedvesebb vele.

Azonban nem csak a gyenge képességű Charlienak, hanem az okosnak sincs meg a helye a világban: IQ-ja növekedésével összhangban egyre kevésbé jön ki az emberekkel. És bár egy rövid ideig felfelé ível a pályája a pékségben, előléptetést és fizetésemelést is kap, hamarosan kirúgják, mert a munkatársai nem nézik jó szemmel az új viselkedését. A férfi az új emberek között sem találja igazán önmagát. Sok időt tölt a tudósokkal, akik az operációt végezték és a fejlődését vizsgálják, de végig úgy érzi, azok nem igazán a barátai, még csak emberi lényt sem látnak benne, csupán egy kísérleti egeret.

És ha már kísérleti egér... A kötet címlében is megjelenő Algernon nem más, mint az a fehér egér, akin ugyanazt a műtétet végezték el, mint Charlien. Algernon az első olyan állat, amely képes volt látszólag tartósan megőrizni azt az IQ emelkedést, amelyet a műtét okozott. Ez a siker után döntöttek úgy a professzorok, hogy emberen is kipróbálják a módszert. Algernon és Charlie között különleges kapcsolat van. Charlie ugyanis sokszor látja önmagát, a saját sorsát a fehér egérében. Először csak abban, hogy az emberek ugyanúgy kezelik őt is, ugyanúgy bánnak vele, ketrecbe zárják, teszteket végeznek vele, sőt versenyeztetik is őket egymással. Később azonban kiderül, hogy Algernon egyáltalán nincs jól, furcsa tüneteket produkál, amelyről először nem eldönthető, hogy csupán egyedi eset, vagy a műtét nem hozott igazi sikert. Innentől kezdve pedig Charlie komoly aggodalmakat táplálhat azzal kapcsolatban, hogy ő is az egér sorsára jut-e.

Egyébként van egy olyan rész a könyvben, amikor Charlie egy konferencián megelégeli a professzorok viselkedését, kiengedi Algernont, amivel teljes káoszt okoz, majd amikor senki sem figyel rájuk, egyszerűen megszökik az egérrel együtt. Egy rövid ideig pedig együtt élnek kettesben egy New Yorki lakásban, ahol Charlie gondoskodik Algernonról és próbálja őt úgy tanítani, hogy nem élelemmel motiválja. Ez a rész számomra azt mutatja, hogy Charlie szemében Algernon volt az egyetlen olyan lény a világon, aki tényleg a barátja volt, mert ő volt az egyetlen, aki képes volt kicsit is átérezni azt, amin keresztülment. Ő volt az igazi sorstársa. És vicces, de ezt még Algernon viselkedésén is éreztem.

Miről is szól ez a regény? Azt hiszem, kicsit olyan, mint a Birdman című film, hogy leülhetnénk és órákig beszélhetnénk, hogy miről is szólt ez. Valakinek biztosan arról fog szólni, hogy Charlie milyen kitartó volt, de a sors sokszor ellene dolgozott. Megint másnak meg arról, hogy egy fehér egér is lehet a barátunk. Nekem meg a magányról szólt és a kirekesztésről. Arról, hogy azok az emberek, akik kicsit mások, mint az átlag, gyakran képtelenek megtalálni a helyüket az emberek között. És teljesen mindegy, hogy itt egy olyan emberről beszélünk, aki szellemileg visszamaradott, vagy éppen egy olyanról, aki lángésznek számít. Mert ugye ha az emberek bántani akarnak minket, akkor mindig meg fogják találni rá az okot, hogy miért tegyék azt, teljesen mindegy, hogy van-e rajtunk sapka vagy nincs. Ugyanakkor azt is kell látni ebben a történetben, hogy Charlie hiába volt mindig magányos és látta mindenkiben azt, hogy azok nem törődnek vele, az utolsó pillanatban is akadtak olyan emberek, akik vittek neki levest, megpróbálták megvédeni vagy éppen kifizették a számláját. Szóval sok esetben éppen mi vagyunk azok, akik elszeparáljuk magunkat attól a pár, ritka, de jó embertől, akik igazán fontosak lehetnének nekünk, ha hagynánk.

"Lángész vagyok? Nem hiszem. Egyelőre legalábbis nem. Ahogy Burt az egyetemi zsargon finomkodásain gúnyolódva mondaná, kivételes vagyok – demokratikus jelző, arra való, hogy kikerüljük az olyan kárhozatos címszavakat, mint: tehetséges és szerény képességű (ami okosat és szerény képességűt jelent valójában), és mihelyt a kivételes szó kezd valamit jelenteni, nyomban megváltoztatják. Az elv úgy látszik az: csak addig használj egy kifejezést, amíg az senkinek nem jelent semmit. A kivételes szó érvényes a színkép minden végére, én tehát egész életemben kivételes voltam."

A könyv egyébként írásmódjában végig Charlie aktuális állapotát tükrözi, vagyis az elején az embernek át kell küzdenie egy elírásokkal, helyesírási hibákkal és zavaros gondolatokkal tarkított részen, hogy aztán a tiszte elméjű Charlie gondolataiban eligazodva egy igencsak izgalmas és érdekes könyvet olvasson. Én annyit mondok, hogy szerintem ez az átküzdés abszolút megéri.

Öngyilkosok klubja

– Mi is az a szó? A brokis. Bocsánat, Maureen.
– Metaforikusan – mondtam. Amikor valaki a „brokis” szót használja, és te azonnal tudod, hogy ez a „metaforikusan” szinonimája, akkor jogodban áll elgondolkozni azon, hogy nem ismered-e már a kelleténél is jobban az illetőt. És még azon is jogodban áll elgondolkodni, hogy ismerned kellene-e egyáltalán.

Nick Hornby írta az egyik abszolút kedvenc könyvemet, a Pop, csajok, stb.-t. Hosszú kihagyás után tavaly elolvastam tőle a 31 dalt, ami nem igazán regény, így ez a könyv volt az igazi "visszatérésem" hozzá. A Hosszú út lefelé pedig abszolút megérte!

A sztori alapötlete nem éppen a vidám kategória: négy ember egy toronyház tetején találkozik, szilveszter éjszaka van és mindannyian meg akarják ölni magukat. De aztán valami furcsa kötődés alakul ki közöttük. Már ott a tetőn, hiszen onnantól kezdve nincs a világon senkijük, aki egy kicsit is megértené azt, amin keresztül mentek. Először nem azért kezdenek együtt lógni, mert meg akarnak menteni bárkit is, még magukat sem, de valahogy mégis egyre inkább úgy alakul, hogy igazi barátok lesznek, és mindent megtesznek, hogy segítsenek egymásnak. Néha a maguk fura és beteges módján. Az elején azonban ők négy nagyon különböző ember, akikben semmi közös nincs, még csak nem is kedvelik egymást.

Először is ott van Martin, aki viszonylag híres, csak hát nem éppen közkedvelt. Egy reggeli beszélgetés műsort vezetett a TV-ben, boldogan élt a feleségével és a két kislányával, amíg egy nap elkövette azt a hibát, hogy úgy lépett félre, hogy nem kérte el a partnere személyigazolványát, a lányról pedig kiderült, hogy korábbi állítása ellenére kiskorú. Martint ezután kirúgták az állásából, elhagyta a felesége, nem láthatja a lányait, és természetesen egy rövid ideig börtönben is ült. Most pedig hiába szív újra szabad levegőt, semmi sincs rendben az életében, és nem is érzi úgy, hogy meg tudná javítani.

Aztán ott van a vallásos Maureen, aki a tolószékhez kötött fogyatékos fiát neveli immáron 18 éve főállásban. Alig jár el, nincs saját élete és elfoglaltsága, csak a fia van. És ez az, ami igazán kikészíti: egy ideje nincs jelene és nincs múltja, nincsenek céljai. Nem zavarja, hogy ápolnia kell a fiát, aki teljesen magatehetetlen; azzal van problémája, hogy úgy érzi, neki az élettől nem jutott más. Maureen utálja, ha káromkodnak, aminek hála a könyv nagy részében mindenki mást sem csinál, csak tőle kér bocsánatot a szóhasználatáért.

JJ Amerikából költözött a történet színhelyét adó Londonba. Közepesen sikeres bandája volt, akikkel sosem érték át azt a bizonyos falat, de viszonylag sok koncertet adtak és jól is csinálták a dolgot. JJ-nek a zene az élete, de amióta feloszlott a bandája, csak a pizzafutárkodás jutott osztályrészéül. Még a barátnője is szakított vele, pedig miatta jött az országba, így nem maradt az egész rohadt városban senki, amit ismerne, és akivel szívesen töltené a idejét. Ez azonban olyan banálisnak tűnik számára, mint öngyilkossági indok, hogy első körben kitalál magának egy halálos betegséget, hogy a többiek ne nézzék idiótának.

Jess a legfiatalabb a társaságban, aki látszólag azért került a tetőre, mert a pasija dobta (akit egyébként elég komoly zaklatás áldozatává tett ezek után...), és igazából teljesen flúgosnak tűnik. De ahogy szépen halad előre a történet, lassan derülnek ki dolgok, amik jobban megviselték Jesst.

– Ide figyelj. Ha bejössz és dumálsz vele egy kicsit, mi a legrosszabb, ami történhet?
– Kétszer megpróbált ölni, és egyszer letartóztattak miatta. Plusz ki vagyok tiltva három kocsmából, kép képtárból és egy moziból. Plusz hivatalosan figyelmeztettek a…
– Oké, oké.

A fülszövegből és a rövid leírásokból arra következtethetünk, hogy a történet a tetőn indul és ott is ér véget és egy percre sem jön le onnan, pedig ez egyáltalán nem igaz. Nagyon hamar lejön onnan, ugyanis a szereplők először arról győzik meg egymást, hogy várjanak 20 percet az ugrással, majd azzal, hogy segítsenek Jess-nek megkeresni az exét, Chast. A srác pedig pontosan az a fajta szemétláda, aki egy kis pénz reményében a saját anyját is eladná, ha jó sztorit látna benne. Martin közelében pedig egyáltalán nem kell az embernek messzire dobnia egy követ, hogy eltaláljon vele egy újságírót...

Szóval a kis csapat hamar a média kereszttüzébe kerül, miközben egy olyan egyezséget kötnek egymással, hogy Valentin napig mindannyian várnak az újabb öngyilkossági kísérlettel. Valentin napon azonban súlyos tragédia történik a toronyház tetején...

Hát, nagyjából ennyit az alaptörténetről, hogy azért ne nagyon spoilerezzek tovább. Azt mindenesetre el kell mondanom, hogy ebben a sztoriban sokkal több van, és sokkal többször képes megújulni, mint ahogy vártam tőle. Nagyon elgondolkodtató és mély érzelmek jelennek meg benne néha. És mindezt úgy csinálja, hogy mellette borzalmasan szórakoztató. egy nagy részét egy Budapest-Pécs vonatúton olvastam, ahol néha nagyon diszkréten kellett röhögnöm, hogy ne nézzen mindenki hülyének. Ugyanakkor még valamit tudni kell a könyvről, és talán kicsit Nick Hornbyról is: ennek az egésznek nem a történet az igazi erőssége, hanem az a hangulat, amit képes megteremteni. Olyan egyedi és olyan jó elveszni benne...

Közvetlenül a könyv befejezése után megnéztem a belőle készült filmet is. Amire először azt gondoltam, hogy hatalmas hülyeség volt részemről... Mert hát lássuk be, nagyon idegesített, hogy mennyi mindent megváltoztattak: először is, hogy a filmben minden jó ötletet Martin vet fel, pedig ez a könyvben nagyon nem így van. De aztán rájöttem, hogy Martint magát teljesen eltüntették, és ha nem dobná fel az ötleteket, akkor teljesen jelentéktelenné válna a sztoriban. És így volt ez végig, hogy csak kerestem és kerestem a különbségeket, amik egyre jobban zavartak. Csak aztán rájöttem, hogy ezeknek a különbségeknek van egy nagyon érdekes hatása: ezek miatt a film teljesen más érzelmeket, érzéseket mutat meg és közvetít felénk. Ez a film félig adaptáció, mégis rengeteg egyediség van benne. És a végére jó volt megnézni. Nem azt adta, amit a könyv, hanem valami nagyon mást, ami értékét tekintve nem volt kevesebb.

Végezetül pedig álljon itt a kedvenc idézetem a könyvből. Rengeteg öniróniával.

– Tudod, hogy nem feküdtem le senkivel az óta az egyetlen este óta, igaz?
– Nem, Chas, ezt nem tudtam. Honnan tudtam volna? Hol lehet ezt olvasni?
– Túlságosan meg vagyok rémülve. Nem követhetem el még egyszer ezt a hibát. Ki van zárva, hogy még egy nő ordítozzon velem a moziban. Tudod, az se érdekel, ha soha többé nem fogok szexelni. Jobb is lesz úgy. Huszonkét éves vagyok. Mire az ember hatvanéves lesz, már úgyse kívánja, nem igaz? Úgyhogy csak negyven évről van szó. Sőt, kevesebbről. Gond egy szál se. A nők kibaszott idegbetegek, testvér.
– Ne beszélj ilyen baromságokat, öreg. Csak balszerencséd volt.
Azért mondtam ezt, mert tudtam, hogy ezt kell mondanom az adott helyzetben, nem mintha az én tapasztalataim mások lettek volna. Jó, persze, nem igaz, hogy a nők kibaszott idegbetegek, naná, hogy nem igaz – épp csak azok idegbetegek, akikkel én feküdtem le eddig meg Chas.

A határtól délebbre, a naptól nyugatabbra...

A 2014-2015ös Könyvmolypárbajban a 3. könyvem Murakami Haruki A határtól délre, a naptól nyugatra című könyve volt. Ahogy most látom a helyzetet, erről a könyvről lesz a legnehezebb írni, mert ez se nem jó, se nem rossz.

Kezdjük talán ott, hogy nagyon régóta szerettem volna olvasni valami Murakami Harukitól, hiszen kis hazánkban is elég nagy népszerűségnek örvend, elég sok könyve megjelent magyarul is. Ráadásul a címválasztásai és a borítói mindig nagyon figyelemfelkeltően hatottak rám. Igaz ez az adott könyvre is, amelynek a címének az első fele egyébként egy egy Nat King Cole szám címére utal. A dal Mexikóról szól, és a regény főszereplői fiatalkorukban sokat hallgatják, ám ekkor még nem értik a mondanivalóját (mivelhogy angolul van, ők meg japánok), így valami sokkal magasztosabbat képzelnek hozzá. Ezt felnőtt fejjel át is beszélik, ekkor, a régi álmodozásokra utalva kerül hozzá a cím második része. A borítóról pedig nem kell sok szót pazarolni, pontosan azt az elvarázsoltságot és titokzatosságot képviseli, amit a regény is, illetve amit a regénynek is képviselnie kellene.

No, de nézzük a cselekményt: a regény főszereplője Hadzsime, akinek életét egészen fiatal korától követhetjük végig. A srác valami furcsa módon megszállottja egykeségének, saját magát és másokat is az alapján ítél meg, hogy hány testvére van és ezt a véleményt kivetíti a környezetére is. Őszintén szólva nem úgy tűnik, mintha a környezetében bárki másnak olyan sarkalatos pont lenne ez a dolog, mint neki és mint ahogy ő beállítja mások véleményét. Hadzsime mégis azt gondolja, hogy a környezete ferde szemmel néz rá csak azért, mert egyke. Így kifejezetten boldoggá teszi, amikor megismerkedik és összebarátkozik az új lánnyal, Simamotoval, mivel hogy neki sincs testvére. Barátságuk (sőt, gyermeki, ártatlan szerelmük) az általános iskola végéig tart, ám akkor elszakadnak egymástól, Hadzsimét pedig pár évig nagyon leköti, hogy becsajozzon. Ami sikerül is neki, de új kedvese, Izumi még nem érzi magát késznek a szexuális életre, így a srác inkább lefekszik a csaj unokatesójával. Korrekt fiatalember.

"Akkor még sok mindent nem értettem. Például azt, hogy megbánthatok valakit úgy, hogy az sosem fogja kiheverni. Hogy az ember néha a létezésével sebzi meg a másikat egy életre szólóan."

Akkor még sok mindent nem értettem, például azt sem, hogy ez lesz az egyetlen idézet, amely elgondolkodtatásra késztet a könyv olvasása közben... Izumival való szakítása után Hadzsime egyetemre megy, de innentől kezdve nem igazán találja önmagát, csak sodródik, nem szeret igazán senkit, és az egyetem befejezése után egy tankönyvkiadónál kezd dolgozni, ami a teljes szakmai csődöt jelenti számára. Ebben az időszakban történik, hogy egy nap meglát az utcán egy nőt, aki nagyon emlékezteti Simamotóra, és egyszerűen elkezdi követni. Nem szólítja le, nem próbál igazán kommunikálni vele, csak furcsa, megszállott módon figyeli. Persze, itt még rá lehet húzni, hogy csak félt odamenni, de Hadzsime és Simamoto kb. 12 éves koruktól kezdve egészen 37 éves korukig nem találkoznak. Viszont (állítólag) mindketten rendszeresen gondolnak a másikra, álmodoznak róla, egy 12 éves gyerek emlékéről, úgy hogy közben velük egykorú emberekbe szerelmesek. Nagyon bizarr és igazából hiteltelen, mert 18-23-29-akárhány évesen nem egy 12 éves gyerekkel akar kapcsolatot az ember, viszont mivel nem ismerik egymás idősebb énjét, így el sem tudják képzelni, hogy milyen a másik jelenleg. Egészen más helyzet lenne, ha fiatal felnőttekként váltak volna el, de így még csak gyerekekre tudnak visszaemlékezni.

No, aztán Hadzsime megismerkedik Jukikóval, aki az egész életét megváltoztatja: összeházasodnak, születik két lányuk, és Jukiko apjának segítségével Hadzsime sikeres üzletemberré válik. Egy pillanatig még mi is elhisszük, hogy boldog. Aztán egyszer csak felbukkan Simamoto, és elkezdi fokozatosan tönkretenni a férfi életét úgy, hogy az észre sem veszi. Folyamatosan azon sopánkodik, hogy mennyire szerelmes még mindig (már megint?) Simamotóba, mennyire hiányzott neki, de továbbra is szereti a feleségét és a gyerekeit, és nem akarja, hogy azok boldogtalanok legyenek. Valahol kész lenne odadobni mindenét a nő kedvéért, aki ezt pontosan tudja. Simamoto viszont ki-be mászkál a férfi életéből, néha hónapokra eltűnik minden szó nélkül, és mindig arra kéri a férfit, hogy ne kérdezzen semmit. Nem mesél magáról, nem tudjuk meg, mi minden történt vele az elmúlt 25 évben, még azt sem tudjuk, hogy férjnél van-e egyáltalán vagy sem. A szerző nagyon titokzatosnak próbálja beállítani, de valójában titkolózónak, unszimpatikusnak és a korábban megismert énjéhez képest hiteltelennek mutatkozik. Igen, megint csak hiteltelennek. Ez az egyik kulcsszó ehhez a történethez. Ahogy Hadzsime reakciói is hiteltelenek: Simamoto valójában nem törődik vele, nem avatja be, nem mutatja meg neki magát, sőt egy alkalommal maga a férfi fogalmazza meg, hogy egyáltalán nem ismeri a nőt. Ennek ellenére továbbra is otthagyná érte a családját, ami azért érthetetlen, mert a nő tulajdonképpen lépten-nyomon átvágja és eldobja. A pasiban nulla büszkeség van, és elhiszem, hogy a másik személyiségének ismerete nélkül is lehetünk a megszállottjai, csak akkor könyörgöm, ne prédikáljunk szerelemről. Mert ez minden, csak nem az.

Ennek a könyvnek az elolvasását azért is vártam nagyon, mert bár nem vagyok egy Japán-fanatikus, azért szívesen olvasok japán irodalmat. Az Egy gésa emlékiratait pl. nagyon szerettem egy bizonyos pontig, nagy kedvencem Banana Yoshimoto, és imádtam a Jakuzák holdját. És ezek mind olyan irodalmi alkotások, amik vagy a történetükben vagy a szellemiségükben, de olyan igazi japánok. Erről a könyvről viszont ezt sem tudom elmondani. Nem éreztem azt, hogy olyan értékeket vallana, olyan életritmust mutatna, amely ne jöhetne akár Amerikából vagy a világ bármelyik másik pontjáról. Különösen zavaróan éreztem ezt, amikor az elbeszélő mindenféle öltöny, nyakkendő és ing márkákról kezdett úgy beszélni, mintha ez tényleg releváns része lenne ennek a történetnek. Egyszerűen az az érzés kapott el, hogy egy tipikus gazdagok és szépek szappanoperát olvasok, amit csak erősített az, hogy nem találtam a regényben komolyabb erkölcsi vagy bármilyen más jellegű mondanivalót. Egészen konkrétan a 200 oldalas regény az első 150 oldalig semmiről sem szólt. Olyan mérhetetlenül unatkoztam, hogy arra nincsenek szavak.

Szóval ezt a könyvet is sikerült kiszenvednek és remélem, a következő alkalommal majd egy jobb darabra nyúlok rá. Mármint a párbajon belül, mert abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy valaha fogok még Murakami Harukit olvasni.