Én, a robot

A robotika három törvénye:

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és a második törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve

56. kiadás, 2058

Egy dolog van, amire ez a kötet nagyon ráébresztett: ha nagy leszek, Isaac Asimov akarok lenni!

A negyedik kötet az A listámról. Asimov (aki nézett Hősöket, annak csak Miszter Iszák) valami hihetetlenül zseniális elme lehetett. Elképesztően lenyűgöző dolgot alkotott. És ez még csak egy kötet volt a hatalmas életműből, de már most teljesen lenyűgözött.

Gondolom a blog olvasóinak többsége látta az Én, a robot című filmet. Nos, ezt töröljétek most ki és tiszta lappal indítsatok ebben az ajánlóban. Ugyanis a kettő között nem sok párhuzam van. Ugyan régen láttam a filmet és nem emlékszem rá teljesen, de a kötetben szereplő 9 rövid történet közül egy sem feleltethető meg maradéktalanul a mozgóképes változatnak. A főszereplők közül Dr. Susan Calvin mindkét helyen szerepel, de pl Will Smith karaktere már hozzáköltött. A fent olvasható három alapelvet természetesen átvették, és ahogy észrevettem, több történetből importáltak elemeket. Szóval valami hasonló fúzió alapján születhetett meg a film. De inkább visszakanyarodok a könyvhöz...

A 9 történet egymástól teljesen független. A kiindulópont szerint egy fiatal riporter készít interjút az idősödő Dr. Susan Calvinnal, aki az Amerikai Robot és Gépember Rt. robotpszichológusa. Ő meséli el a kötetben található sztorikat. Két történet között általában kisebb átvezetést is találhatunk, amiben mintegy előszóként megtudhatunk valamit a következőkről.

A történetek közül egyedül az utolsó nem tetszett. Itt nem igazán volt cselekmény, hiszen végig ültek egy szobában, és a férfi elmesélte, hogy mit beszélgetett más emberekkel... szintén kettesben ücsörögve más szobákban... Mondhatjuk akár, hogy ez egy elmélkedés a robotizált jövő gazdaságáról. Egyébként külön érdekesség, hogy amikor a könyvet először, még a '60-as évek végén kiadták, ez a történet nem szerepelt benne, mivel az állami cenzúra megakadályozta a bekerülését.

A másik 8 történet viszont nagyon magával ragadott. Különösen Mike Donovan és Greg Powell történetei tetszettek, ők is lettek a kedvenceim.

És akkor ha már a karakterek: A kötet talán egyetlen fontos női szereplője Dr. Calvin, aki ronda. Igen, ronda és lehet, hogy nagyon okos, kitűnően végzi a munkáját, de sminkelni nem tud, a szerelemben szerencsétlen, bár a többség szerint képtelen a szeretetre, ha elborul az agya, akkor bosszúálló és külsőre egyáltalán nem vonzó. Vagyis egy igazi ember, egy teljesen reális karakter. Ez pedig ugyanúgy a többi ember szereplőről is elmondható. Jobban értenek a robotikához, mint egy átlagos ember? Kétségtelen, de ettől még ők is ugyanolyan emberek. Nem mondhatjuk tehát, hogy agyontápolt Mary Sue és társai vonulnak fel előttünk. Nem is beszélve a változatosságról, amit nyújtanak. Ki-ki hirtelen haragú, vagy túl fegyelmezett, okoskodó vagy tényleg okos, törtető, nyavalygós, és még sorolhatnám. A lényeg a lényeg: Azt hiszem, mindenki megtalálhatja közöttük a kedvencét.

Na, de a történetre visszakanyarodva (Észrevettétek, hogy ma folyton elkanyarodom?): Szóval Asimov a könyv elején felállít három törvényt, amit minden robot agyába betáplálnak, és aminek ellentmondva nem cselekedhet. A történetek során pedig Asimov ezeket a törvényeket csűri-csavarja, kifordítja, megtöri, megnézi hátulról, nagyító alá teszi és hasonlók. Mindegyik sztori a 3 törvény körül mozog, a robotok valamilyen extrém helyzetekbe kerülnek és annak viszonylatában újraértelmezik a törvényeket. Az embereknek pedig nem egyszer komoly gondot okoz, hogy megtalálják a hibát a rendszerben...

A kötetnek igen speciális hangulata van. Emlékszem, anno, amikor Zsuzsi ajánlotta nekem ezt a kötetet, akkor pont erre hívta fel a figyelmemet. Ezt szerintem nem is lehet körbeírni, ezt csak olvasás közben érti meg igazán az ember. Van benne egy enyhe humor is, bár azt azért nem lehet rámondani, hogy végigsírjuk a röhögéstől, meg hát azért a Galaxis útikalauz erőltetett poénjai is nagyon távol állnak tőle. Bemásolom a kedvenc poénjaimat:

"Powell maga elé húzta a Robotika kézikönyvét, amelynek súlya alatt az íróasztal szinte összeroppant, s áhítattal felütötte. Egyszer megesett vele, hogy egy égő ház ablakából alsónadrágban ugrott ki, a kézikönyvet szorongatva. És szükség esetén inkább az alsónadrágot áldozta volna föl."

"– Az elmúlt két napot elmélyült önvizsgálattal töltöttem – kezdte Zseni –, és igen-igen érdekes eredményre jutottam. Az egyetlen cáfolhatatlannak tekinthető feltevésből indultam ki, tudniillik abból, hogy énmagam létezem, mert gondolkozom…

– Ó, Jupiter! – nyögött fel Powell. – Egy robot-Descartes!"

Megjegyzem, sokkal több lehetne most itt, ha azokat a szófordulatokat is kiírtam volna, ahogy Powell osztja Donovant, de ezt inkább saját élvezetnek, ha valaki a könyv elolvasása mellett dönt. :)

Végül pedig, búcsú előtt egy elgondolkodtató idézettel búcsúznék:

"…hozzáteszem azt a bizonyításra nem szoruló tételt, hogy semmi se teremthet önmagánál tökéletesebbet…"

Akkor most hogy is van ez? :)

Az a bizonyos Útikalauz

Ezzel a képpel nyitok, bár a filmből van, amit sosem láttam, de mégis valahogy ez illik ide a legjobban. :D

Szóval a következő könyv, amiről írni fogok a Galaxis útikalauz stopposoknak, amiről meg kell mondanom, nem lett a szívem csücske... Lehet, hogy az előtte olvasott könyv, a Pop, csajok, satöbbi miatt van ez, talán az túlságosan tetszett és így nehéz volt olyat mutatni utána, ami le tud kötni, nem tudom. Az is lehet, hogy ez a könyv nem az én humoromnak való, bár voltak benne elég érdekes részek is, meg jó poénok is. De lehet, hogy egyszerűen túlságosan sok ember szeme csillant fel, amikor megemlítettem, hogy ezt kezdem el olvasni, és túlságosan sokan mondták, hogy az milyen jó, így túl magasra raktam a mércét... Nem tudom, erre talán nincs is jó válasz.

És ha már a válasznál tartunk, meg ugye azzal együtt a kérdésnél, akkor jobb ha rá is térek a történetre. Szóval adott egy Föld nevű bolygó, meg azon egy kis emberke, akinek a neve Arthur és akinek a házát azon a bizonyos csütörtökön le akarják rombolni. Viszont (mert ugye a rossz dolgoknak meg van az az ostoba szokása, hogy mindig csoportban jönnek) nem elég, hogy a háza szúrja bizonyos emberek szemét, de kiderül, hogy maga a bolygója is, és a Föld egyszer csak volt, aztán meg nincs... Arthur is majdnem volt, aztán meg nincs, de micsoda szerencse, hogy az egyik legjobb barátja titokban földönkívüli, és úgy gondolja, kihasználja a remek alkalmat, és ha már úgyis itt a világvége, inkább meglép, Arthurt pedig viszi magával.

Szóval van két stopposunk, akiknek sikerült kimenekülnie a pusztulásra ítélt Földről, de a folytatás sem kevésbé veszélyes. Egyik vészhelyzetből és biztos halálból a másik vészhelyzetbe menekülnek... A lényege ez a sztorinak. Vannak benne nagyon érdekesen kitalált dolgok, de egészen addig, amíg Marvin nem került a képbe, nem érdekelt különösebben az egész <3

És akkor ami eddig asszem nyilvánvaló lett, kedvenc szereplőm: Marvin <3

Marvinról annyit kell tudni, hogy robot és mániás depressziós. Olyasmiket szeret mondani, hogy: "Engem mindenki utál.", vagy: "Gyerünk, lépj csak át felettem, tudom, hogy téged se érdekellek..." Az olvasók között többen most biztosan ráismernek egy közös ismerősünkre, igen, szerintem is kísérteties a hasonlóság...

Marvinhoz kapcsolódik egyébként a befejező poén is, ami miatt érdemes volt végigolvasni a könyvet. Ennek a poénnak hála most kedvem támadt végigolvasni az 5 részes trilógiát, bár nem hiszem, hogy erre sort tudok keríteni a közeljövőben.

Most meg jöjjenek a megszokott idézetek:

– Mi ez a zaj? – sziszegte Ford.
– Én üvöltök! – üvöltötte Arthur.

– Mit gondolsz – kérdezte Artur –, megbánnám, ha megkérdezném, hol a pokolban vagyunk?
– Biztonságos helyen – mondta.
Ford felállt.
– De jó – mondta Arthur.
– A Vogon Építész Flotta egyik űrhajójának a konyharészlegében vagyunk, egy kis kabinban – mondta Ford.
– Úgy tűnik – mondta Arthur –, ez a „biztonságos” szónak valami egészen szokatlan értelmezése, melyről eddig nem volt tudomásom.

Ford az ajtóhoz lépdelt.
– Nézzétek, drágcsálóim – mondta –, sajnálom, de szerintem nem kötünk boltot.

– Ó, a Paranoid Android...

– Ha nem nyitod fel a kijáratot ebben a minutumban, nagybaltával programozom át az adattáraidat. Világos?

– Hát ez az – mondta Arthur. – Meg fogunk halni.
– Igen – mondta Ford –, azaz… nem! Várj egy cseppet!
Keresztülvetődött a kamrán valamiért, ami Arthur látószögén kívül volt.
– Mi ez a kapcsoló?! – kiáltotta.
– Micsoda? Hol?! – kiáltotta Arthur, és megperdült.
– Á, csak vicceltem – mondta Ford. – Tényleg mindjárt meghalunk.

Semmilyen körülmények között se hagyd, hogy egy Vogon a jelenlétedben olvassa fel a verseit.

Többé soha, soha többé nem ébredünk ezzel a gondolattal: ki vagyok én? Meg hogy minek élek? Meg hogy igazán számít-e, van-e kozmikus jelentősége, ha ma nem kelek fel, és nem megyek dolgozni? Mert ma végre egyszer és mindenkorra megkapjuk a rövid, világos választ ezekre a bosszantóan jelentéktelen kérdésekre, hogy Élet, a Mindenség meg Minden.

Úgy látszik nemigen avatom be magamat a titkaimba. Bár – tette hozzá némi gondolkodás után – ez nem is meglepő. Fikarcnyit sem bízom magamban.

…arcára olyan vigyor ült, melyért az embert többnyire puhára bélelt falú szobába zárják.

– Tudod – mondta Arthur –, valahányszor Vogon légzsilipekbe zárnak a Betelgeuséről származó pasasokkal, hogy kilökjenek a világűrbe, és megfulladjunk, nagyon szeretném, ha figyeltem volna arra, amit anyám mondott, amikor kicsi voltam.
– Miért, mit mondott?
– Nem tudom. Nem figyeltem.

– Mintha azt mondták volna, hogy nem akarnak lőni ránk…
– Én is úgy hallottam – jegyezte meg Ford.
Egy veszélyes pillanatra Zaphod kidugta a fejét.
– Hé! Mintha azt mondtátok volna, hogy nem akartok lőni ránk!
Vártak.
Kisvártatva megszólalt egy hang:
– Nehéz zsarunak lenni.
– Mit mondott? – kérdezte Ford döbbenten.
– Azt mondta, hogy nehéz zsarunak lenni.
– Ez mégiscsak az ő problémája, nem?
– Szerintem is.

– … A tudománynak persze számos csodás eredménye van, én azonban sokkal jobban élvezem a boldogságot, mint az igazságot.
– És legalább boldog?
– Nem. Itt omlik össze az egész elmélet.
– Kár – mondta Arthur együttérzően. – Pedig amúgy egész jó életstílusnak tűnt.

– Tudja – Arthur elmélázott –, azért ez sok mindent megmagyaráz. Nekem például egész életemben volt egy különös, megmagyarázhatatlan érzésem, hogy történik valami a világban, valami nagy, sőt baljós, csak éppen senki se hajlandó megmondani, hogy mi.
– Nem – mondta az öregember –, ez csak a normális paranoia. Mindnyájunknak van a világegyetemben.

– Elloptam, hogy sok mindent megkeressek.
– Sok mindent? – Ford meglepődött. – Mi mindent?
– Nem tudom.
– Tessék?
– Nem tudom, mit keresek.
– Miért nem?
– Mert… mert… azt hiszem, azért, mert ha tudnám, mit keresek, akkor nem tudnám megkeresni.
– Mondd, bolond vagy?
– Ezt a lehetőséget még nem zártam ki – mondta Zaphod nyugodtan. – Csak annyit tudhatok magamról, amennyit az elmém jelenlegi állapotában ki tud bogozni. És az elmém jelenlegi állapota nem túl jó.

Acsargó Kagylók bolygójának mocsaraiban növő matracokat nagyon gondosan megölik és kiszárítják, mielőtt használatba vennék. Legfeljebb egy-egy éled fel közülük olykor.

Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.

Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?

Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születtünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?

Itt vagyok én akkora aggyal, mint egy egész planéta, és a dolgom az, hogy felkísérjelek benneteket a hídra. Ez aztán az önmegvalósítás!

-Azt hiszem, tudnotok kell, hogy nagyon lehangolt vagyok – mondta. Hangja halk volt, és reményvesztett.
-Uramisten! – nyögött fel Zaphod, és egy székbe csuklott.
-Nos – mondta Trillian vidám és együttérző hangon – , most legalább elfoglalhatod valamivel az agyadat.
-Reménytelen – dünnyögte Marvin. -Kivételesen nagy agyam van.
-Marvin! – figyelmeztette Trillian.
-Jól van na, – mondta Marvin. -Mit kell tennem?
-Menj a kettes számú bejárati zsiliphez, és hozd ide a két idegent. Felügyelet alatt.
Marvin egy mikroszekundumnyi késlekedéssel, a hangszín és hanglejtés finoman mérlegelt mikromodulációjával – tehát anélkül, hogy a sértődésre konkrét alapot szolgáltatott volna – mélységes megvetést és borzadályát fejezte ki minden iránt, ami emberi:
-Ennyi az egész?
-Igen – mondta Trillian határozottan.
-Nem lesz sok örömöm benne – mondta Marvin.

– Valóban létezik Válasz – erősítette meg Bölcs Elme.
– Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.
– Igen. (…) Bár nem hinném – tette hozzá Bölcs Elme –, hogy tetszeni fog.
– Nem számít! – felelte Foochg. – Tudnunk kell most!
– Most? – érdeklődött Bölcs Elme.
– Igen! Most…
– Felőlem… – A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.
– Egész biztosan nem fogtok örülni – jegyezte meg Bölcs Elme.
– Ki vele!
– Jó – mondta Bölcs Elme. – A Válasz a Nagy Kérdésre…
– Nos?…
– Az Élet, a Mindenség Meg Minden… – mondta Bölcs Elme.
– Tehát?…
– A Válasz… – mondta Bölcs Elme, és megállt.
– Igen?…
– A Válasz…
– Igen???…
– Negyvenkettő – mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel.

Ez Ford szerint egyike volt a legérthetetlenebb emberi dolgoknak: az a szokás, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat leszögezik és ismételgetik, például: „Szép napunk van”, vagy „Maga nagyon magas”, vagy “Ó, kedvesem, harminc láb mélyre zuhantál, jól vagy?" A jelenség magyarázatára Ford kidolgozott egy elméletet. Eszerint az emberi lények szája összenő, ha nem járatják. Néhány hónapi megfigyelés és megfontolás eredményeképp elvetette ezt az elméletet, és újabbal állt elő. Eszerint ha az emberek nem járatják a szájukat, akkor az agyuk kezd dolgozni.

Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. Amikor az Azgót Költők Nagymestere, Dagályos Morrogh előadta Óda a Kis Csomó Zöld Dagadékhoz, Melyet A Hónom Alatt Leltem Egy Nyári Reggelen című poémáját, a hallgatóságból négyen a helyszínen kimúltak belső vérzés következtében, és a Közép-Galaktikus Művészet-Manipuláló Tanács elnöke is csak úgy menekült meg, hogy lerágta a saját lábát. Morrogh mint jelentették, »csalódottan értesült« a költemény fogadtatásáról, és Kedvenc Fürdőszobai Gargarizálásaim című, tizenkét kötetes eposzának felolvasására készült, amikor is a saját vastagbele elkeseredett gesztusra szánta el magát az élet és a civilizáció védelmében. Egyenesen keresztül szökkent Morrogh nyakán, és kiszorította agyából a szuszt. A világmindenség mindenkori legrosszabb költészete a szerzővel, Paula Nancy Millstone Jenningsszel (Greenbridge, Essex, Andlia) elpusztult, amikor megsemmisítették a Föld nevű bolygót.

A gyorsforgalmi utak olyan eszközök, melyek lehetővé teszik, hogy egyesek A-ból B-be rohanhassanak, míg mások B-ből A-ba rohannak. Azok az emberek, akik az A és B pontok közötti tetszőleges C helyen élnek, gyakran eltűnődnek rajta, vajon mi lehet olyan remek A-ban, hogy annyian odasereglenek B-ből, és hogy mi lehet olyan remek B-ben, hogy annyian odasereglenek A-ból. A C-beliek leginkább azt szeretnék, ha a népek egyszer s mindenkorra eldöntenék végre, hogy hol a fenében akarnak lenni tulajdonképpen.

Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal. Például a Földön az ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek csak vidáman lubickoltak. A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél – pontosan a fenti okok miatt.

– Tricia McMillan? – hebegte. – Mi a fenét csinálsz te itt?
– Amit te. Stoppoltam. Mi mást tehettem volna a matematikai és asztrofizikai doktorátusaimmal?

Az Encyclopaedia Galactica szerint a robot olyan mechanikai berendezés, melyet az ember munkájának elvégzésére terveztek. A Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutató részlege szerint a robot „A Te Műanyag Haverod, Akivel Pompásan Érzed Magad ”.
A GALAXIS Útikalauz szerint a Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutató részlege „eszetlen semmirekellők csürhéje, akiket elsőként állít majd falhoz a forradalom”; a szócikket egy lábjegyzet egészíti ki, melyszerint a szerkesztők szívesen látnák azok pályázatait, akik robotikai tudósítói állás iránt érdeklődnek.
Érdekes módon az Encyclopaedia Galactica egyik kiadása, mely szerencsés véletlen folytán az idő egy elhajlásán át az ezer évvel későbbi jövőből idecsúszott, úgy jellemzi a Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutatási részlegét, mint „eszetlen semmirekellők csürhéjét, akiket elsőként állított falhoz a forradalom”

No, asszem ennyit akartam mondani erről a könyvről. Nem vett le a lábamról, de nem is tartottam hű, de borzalmasnak, ahogy az elején képzeltem... Szóval végül egyszer olvasható történet lett belőle. No, de nem baj, azért egyszer mindenképpen megérte. :)

... és amit sosem szabad elfelejteni, és amit az AegiSub nevű program is ismételget és a Galaxis útikalauz hátoldalán is szerepel:
NE ESS PÁNIKBA!