Én, a robot

A robotika három törvénye:

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és a második törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve

56. kiadás, 2058

Egy dolog van, amire ez a kötet nagyon ráébresztett: ha nagy leszek, Isaac Asimov akarok lenni!

A negyedik kötet az A listámról. Asimov (aki nézett Hősöket, annak csak Miszter Iszák) valami hihetetlenül zseniális elme lehetett. Elképesztően lenyűgöző dolgot alkotott. És ez még csak egy kötet volt a hatalmas életműből, de már most teljesen lenyűgözött.

Gondolom a blog olvasóinak többsége látta az Én, a robot című filmet. Nos, ezt töröljétek most ki és tiszta lappal indítsatok ebben az ajánlóban. Ugyanis a kettő között nem sok párhuzam van. Ugyan régen láttam a filmet és nem emlékszem rá teljesen, de a kötetben szereplő 9 rövid történet közül egy sem feleltethető meg maradéktalanul a mozgóképes változatnak. A főszereplők közül Dr. Susan Calvin mindkét helyen szerepel, de pl Will Smith karaktere már hozzáköltött. A fent olvasható három alapelvet természetesen átvették, és ahogy észrevettem, több történetből importáltak elemeket. Szóval valami hasonló fúzió alapján születhetett meg a film. De inkább visszakanyarodok a könyvhöz...

A 9 történet egymástól teljesen független. A kiindulópont szerint egy fiatal riporter készít interjút az idősödő Dr. Susan Calvinnal, aki az Amerikai Robot és Gépember Rt. robotpszichológusa. Ő meséli el a kötetben található sztorikat. Két történet között általában kisebb átvezetést is találhatunk, amiben mintegy előszóként megtudhatunk valamit a következőkről.

A történetek közül egyedül az utolsó nem tetszett. Itt nem igazán volt cselekmény, hiszen végig ültek egy szobában, és a férfi elmesélte, hogy mit beszélgetett más emberekkel... szintén kettesben ücsörögve más szobákban... Mondhatjuk akár, hogy ez egy elmélkedés a robotizált jövő gazdaságáról. Egyébként külön érdekesség, hogy amikor a könyvet először, még a '60-as évek végén kiadták, ez a történet nem szerepelt benne, mivel az állami cenzúra megakadályozta a bekerülését.

A másik 8 történet viszont nagyon magával ragadott. Különösen Mike Donovan és Greg Powell történetei tetszettek, ők is lettek a kedvenceim.

És akkor ha már a karakterek: A kötet talán egyetlen fontos női szereplője Dr. Calvin, aki ronda. Igen, ronda és lehet, hogy nagyon okos, kitűnően végzi a munkáját, de sminkelni nem tud, a szerelemben szerencsétlen, bár a többség szerint képtelen a szeretetre, ha elborul az agya, akkor bosszúálló és külsőre egyáltalán nem vonzó. Vagyis egy igazi ember, egy teljesen reális karakter. Ez pedig ugyanúgy a többi ember szereplőről is elmondható. Jobban értenek a robotikához, mint egy átlagos ember? Kétségtelen, de ettől még ők is ugyanolyan emberek. Nem mondhatjuk tehát, hogy agyontápolt Mary Sue és társai vonulnak fel előttünk. Nem is beszélve a változatosságról, amit nyújtanak. Ki-ki hirtelen haragú, vagy túl fegyelmezett, okoskodó vagy tényleg okos, törtető, nyavalygós, és még sorolhatnám. A lényeg a lényeg: Azt hiszem, mindenki megtalálhatja közöttük a kedvencét.

Na, de a történetre visszakanyarodva (Észrevettétek, hogy ma folyton elkanyarodom?): Szóval Asimov a könyv elején felállít három törvényt, amit minden robot agyába betáplálnak, és aminek ellentmondva nem cselekedhet. A történetek során pedig Asimov ezeket a törvényeket csűri-csavarja, kifordítja, megtöri, megnézi hátulról, nagyító alá teszi és hasonlók. Mindegyik sztori a 3 törvény körül mozog, a robotok valamilyen extrém helyzetekbe kerülnek és annak viszonylatában újraértelmezik a törvényeket. Az embereknek pedig nem egyszer komoly gondot okoz, hogy megtalálják a hibát a rendszerben...

A kötetnek igen speciális hangulata van. Emlékszem, anno, amikor Zsuzsi ajánlotta nekem ezt a kötetet, akkor pont erre hívta fel a figyelmemet. Ezt szerintem nem is lehet körbeírni, ezt csak olvasás közben érti meg igazán az ember. Van benne egy enyhe humor is, bár azt azért nem lehet rámondani, hogy végigsírjuk a röhögéstől, meg hát azért a Galaxis útikalauz erőltetett poénjai is nagyon távol állnak tőle. Bemásolom a kedvenc poénjaimat:

"Powell maga elé húzta a Robotika kézikönyvét, amelynek súlya alatt az íróasztal szinte összeroppant, s áhítattal felütötte. Egyszer megesett vele, hogy egy égő ház ablakából alsónadrágban ugrott ki, a kézikönyvet szorongatva. És szükség esetén inkább az alsónadrágot áldozta volna föl."

"– Az elmúlt két napot elmélyült önvizsgálattal töltöttem – kezdte Zseni –, és igen-igen érdekes eredményre jutottam. Az egyetlen cáfolhatatlannak tekinthető feltevésből indultam ki, tudniillik abból, hogy énmagam létezem, mert gondolkozom…

– Ó, Jupiter! – nyögött fel Powell. – Egy robot-Descartes!"

Megjegyzem, sokkal több lehetne most itt, ha azokat a szófordulatokat is kiírtam volna, ahogy Powell osztja Donovant, de ezt inkább saját élvezetnek, ha valaki a könyv elolvasása mellett dönt. :)

Végül pedig, búcsú előtt egy elgondolkodtató idézettel búcsúznék:

"…hozzáteszem azt a bizonyításra nem szoruló tételt, hogy semmi se teremthet önmagánál tökéletesebbet…"

Akkor most hogy is van ez? :)