Maktub

A párbaj ötödik könyvét két nap alatt olvastam el. Gondolom erre mindenkinek az lesz majd az első gondolata, hogy: Ilyen jó volt? :O A válasz viszont nem. És igen...

Egy percig se lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy megragadott ez a könyv. Semmi olyasmit nem éreztem ezzel, mint a Pop, csajok, satöbbivel vagy az Én, a robottal kapcsolatban. Nincs meg benne a félig olthatatlan vágy további Coelho kötetek olvasására... Persze, meg van tőle 3 könyv, amiket később el fogok olvasni, de maradjunk annyiban, hogy nem kapkodom majd el.

Ugyanakkor nem mondanám azt sem, hogy ez egy rossz könyv, mert nem az. A cselekmény ugyan elég lassan hömpölyög, sőt igazából kicsit egyszerűnek és szegényesnek is mondható, viszont nem is ez a lényeg benne. A kötet tele van olyan filozofikus gondolatokkal, amiket az ember a saját életére kivetítve tud értékelni. Ehhez persze kell egy bizonyos hangulat, amivel a lelkében leül olvasni. Senki se fogja ezt élvezni, aki totál felpörögve, akcióra éhesen csapja fel ezt a könyvet. Mondjuk úgy, le kell menni alfába...

A történet egy pásztor fiúról szól, aki kétszer egymás után ugyanazt az álmot látja, ami nem hagyja nyugodni. Ezért előbb elmegy egy jós cigány asszonyhoz, majd találkozik egy királlyal az utcán, akik útbaigazítják az álmával kapcsolatban. Így kezdődik meg egy hatalmas utazás, mely során a fiú célja, hogy Andalúziából eljusson a piramisokig, ahol az álom által ígért kincsét meglelheti. Az út során követnie kell a jeleket, melyek az irányt mutatják számára. A könyv tulajdonképpen az Életről szól. Arról, hogy mindannyian egy utat teszünk meg, ahol néha nagyon balszerencsésen járunk, néha mindenünket elveszítjük és a nulláról kell újrakezdenünk, viszont menni kell tovább. Meg persze az álmokról is szól, arról hogy sokan feladják őket és a könnyebbik utat választják akkor is, ha ez nem teszi őket igazán boldoggá. És szól a lehetőségekről is, arról hogy az életben mindent elérhetünk, csak igazán kell akarni, és a helyes döntéseket kell meghozni.

Ez persze a saját értelmezésem, ami merőben eltérhet mások gondolataitól. Hiszen erre a könyvre fokozottan igaz az, hogy mindenkinek mást jelenthet. Én magam tudtam is azonosulni vele, de mégsem. Sok olyasmi hangzott el benne, amiben hiszek, és ami belefér az én világszemléletembe. De volt egy erősen vallásos háttérfuvallata is, ami nekem annyira nem jött be. Néha hiszek egy felsőbb hatalom létezésében, néha nem, de nem nagyon hiszem azt, hogy ez a felsőbb hatalom Isten lenne. No, mindegy, nem bocsátkozom most a vallási nézeteim kifejtésébe (valszeg később se, de jobb, ha semmit se ígérek, még lehetek én is olyan, mint Zseni... könyörgöm, olvassátok el az Én, a robotot, hogy értsétek a vicceimet XD).

A vallásos vonulaton kívül nekem még két dolog nem tetszett:
Fentebb már említettem, hogy ehhez kell egy bizonyos hangulat. Nekem viszonylag lassan, kb 40-50 oldal után sikerült csak ráhangolódnom. Azután már semmi gond sem volt, tudtam élvezni a történetet. Egészen addig (és itt most rátérek a második zavaró pontra), amíg Coelho úgymond át nem esett a ló túloldalára. Voltak ugyanis olyan részletek, amire már azt mondtam, hogy "oké, nekem ez már sok". Kicsit túl giccsesnek, kicsit túl nyálasnak, kicsit túl filozofikusnak, kicsit túl mesésnek és a valóságtól elrugaszkodottnak tűntek.

Ami viszont nagyon komolyan megfogott és elkezdett érdekelni, az a sivatagi emberek kultúrája. Korábban még semmit sem olvastam róluk, így nem tudom, hogy Coelho mennyire reálisan írta le a világnézetüket. Mielőtt ezt a könyvet a kezembe vettem volna, sosem gondoltam úgy a sivatagra, mint most. Ha behunyom a szemem és rá gondolok, már egy forró, gőzölgő gyilkos tengert látok, hanem a végtelen nyugalom világát. Mondhatnám azt, hogy bárcsak én is oda, abba a világba születtem volna, viszont nem tartom magam olyan alkatnak, aki képes lenne elviselni az ottani megpróbáltatásokat, szóval én ide tartozom. Maktub*.

És akkor most jöjjenek a megszokott idézetek:

– Többet kapok, mint amennyit a szívességért érdemlek – jegyezte meg a szerzetes.
– Ilyet sose mondjon. Meghallja az élet, és legközelebb kevesebbet ad.

Kékbe öltözött lovasok voltak, turbánjukon fekete dísszel. Az arcuk is kék kendővel volt eltakarva, és csak a szemüket lehetett látni.
Ezekből a szemekből messze látszott a lélek ereje. És az, ami megszólalt belőlük, a halál volt.

…mindig a virradat előtti óra a legsötétebb.

Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra, de minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is!

A szem megmutatja a lélek erejét.

A szenvedéstől való félelem rosszabb, mint a szenvedés maga.

Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket.

Olyan vagyok, mint mindenki: úgy látom a dolgokat, ahogyan szeretném, hogy történjenek, nem úgy, ahogy valójában történnek.

Az emberek nem az ismeretlentől félnek, mert minden ember képes mindent elérni, amit akar és amire szüksége van. Attól félünk csak, hogy elveszítjük, amink van, legyen az az életünk vagy a földünk. De a félelmünk elmúlik, mihelyt megértjük, hogy a mi történetünket és a világ történetét ugyanaz a Kéz írta.

Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok.

A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban lévő két csepp olajról.

De ha előbb el kell indulnod, menj a történeted szerint. A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.

Ha majd harcolnom kell, lehet, meghalok egy napon, amelyik ugyanolyan jó lesz a halálra, mint bármelyik másik. Mert, én sem a múltamban, sem a jövőmben nem élek. Csak jelenem van, engem az érdekel. Ha mindig a jelenben tudsz maradni boldog leszel. Meglátod, hogy a sivatagban élet van, az égen csillagok, a harcosok pedig harcolnak, mivel ez az emberi nem alkotórésze.

Amikor a férfiak háborúznak, a Világlélek is megérzi a csatakiáltást. Senki nem menekülhet semmi olyasminek a következményei elől, ami ezen a földön történik.

Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani.

Hogy ajánlom-e ezt a könyvet? Nem tudom. Véleményem szerint egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, de nem hiszem, hogy én magam újra kézbe veszem majd. Annak, aki egy kis nyugalomra vágyik, talán jó lehet. Annak, viszont csalódás lesz, aki igazán kalandos sivatagi útra számít. Ez egy belső utazás, ami mindenkinek mást jelent.

*Maktub szó jelentése kb: meg van írva, előre elrendelt.