Egy bögrényi rím

Tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy versimádó típus. Nem mondanám, hogy sok irodalmi színvonalban tudnék válogatni egy halom vers közül, és azt sem, hogy tudnék verset írni, vagy hogy értem az egésznek a lényegét. Egyszerűen csak vannak költők, akik valamilyen megmagyarázhatatlan módon megragadnak a stílusukkal. Ilyen pl. Ady Endre, aki örök nagy kedvencem, meg Varró Dani, akinek újra kezembe vettem ezt a kötetét, amit most ajánlani fogok.

Ajánlani... Nem, ez nem jó szó. Fogalmazzuk úgy, hogy elmondom, miért szeretem, aztán hagyom, hogy magáért beszéljen. Hiszen mit tudnék én mondani közvetlen azután, hogy kijelentettem, nem értek a versekhez?

Hogy mit szeretek benne? Nem is igazán tudom. A versei olyan dolgokról szólnak, amik egyszerre hétköznapiak és mégis különlegesek. Irodalmi nyelven beszél a mi életünkről is. Van benne valami mai és mégis múltbéli művészetre emlékeztető. És vannak szófordulatai, amin jókat nevetek... (és mivel ide illik beszúrni példát:)

"Majd kínrímekkel szadizom magam"

"A szerelem is mintha a nátha
Sajnos most tudjuk hogy erre
Mi lesz a rím de hátha
Nem lesz az(mégis az lett)"

"(jaj, idenézz, bazmeg, kiborult az epersék,
minden tiszta ragacs, kis rózsaszínű patakocska
zubog le miattam a földre, végigömlik a padlón,
jönnek a sok takarítók széjjelkenni a séket
mind az egész nagy börgerkingbe miattam)."

Azt hiszem, ennyi volt az én részem, és most hagyom a kötetnek, hogy megmutassa, mi is valójából, aztán majd mindenki maga dönti el, hogy beleolvas-e. (No persze ez hazugság volt valamilyen szinten, én se maradok ki teljesen, hiszen mégiscsak a saját kedvenceimet válogatom be...)

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejed, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben össze-vissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

(Ez a vers ezen a héten különösen kapcsolódik hozzám, mivel 3 napja mindent elveszítek... A bérletem, a kajám, a kabátom...)

Nagyapi, sipkám emelintem

Harrer Pál utca 24-ben
kabátja, széke bolyhosul,
nagyapi rá se hederint,
mit tetszik szólni, Kormos úr?

Odafönt randalírozik tíz emeletnél magasabban,
kezét tölcsérré göngyöli,
ha Jupiter villáma csattan.

Fülében hallókészülék,
fején arany harisnyasapka,
muris felhőcskék bodrait
bögre azúrba mártogatja.

Megdorgálja Szaturnuszt, Vénuszt,
ujjal fenyegeti a Holdat:
az istigricit, szarosok,
hol a föle a kakaónak?

Lábánál kis fazék totyog,
vállán böhöm nagy cinke cserreg,
külön csillagkép, glória,
minek az már a vénembernek?

Pelyhes angyal-kisunokákat
fürdet mesékben csiklandósra,
nyulak makognak térdein,
két hosszú fülű hírmondócska.

Negrócukorkát szopogat,
ha elfogy, lesz zacskója durrancs,
vörösödik: renonc-renonc,
piros-negyvenszáz-ulti-durchmars.

Tíz filléres alapon
világokat veszít az Isten,
hiába is próbálkozik:
nagyapi, sipkám emelintem.

Nem látja többet nagymama,
erjesztgethet ribiszke szörpöt -
jusson eszedbe, pajtikám,
ha majd lentről cibál az ördög.

Szomorú ballada az illanékony ifjúságról
Kondor Petyus 20. születésnapjára

Gombóc Artúr, ki hajdan annyit ettél,
hogy elpattant alattad minden ág,
s hiába lett ősz és hiába lett tél,
csak nem volt mód elérned Afrikát,
s te, nagypapa, ki egy fiókba hulltál
átfalánkolva magad mindenen,
figyeljetek e hősre, mert a múlt már
több ily nagyétkű ifjút nem terem;
ki legnagyobb evő volt héthatáron,
befalta gyermeksége sülthusát,
szegény falánk Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

Szomoru ez, s goromba is felettébb,
ahogy néhány percünk nyakunkra hág -
jaj, emlékszem a lányok hogy szerették,
buzgón hordták utána holmiját,
sok elhagyott kabátot, ráncos inget,
percenként jött valami szöszke fruska,
és macskazöld szemével rákacsintott
szegény színtévesztõ Kondor Petyusra;
azóta gyakran pironkodni látom,
a nők sem vívnak érte több tusát,
szegény délceg Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

Hány nyelven értett! Orosz, spanyol, angol...
És hogy keverte őket! Borzalom.
Számára minden mondat új kaland volt.
Hajam ma is fülemre borzolom,
ha eszembe jut egy-egy spanyol óra.
Hogy küszködött! De nem maradt alul,
halandzsázott, mellébeszélt... Azóta
úgy hírlik minden nyelven megtanult -
a kiejtése olyan, mint egy álom,
s elkapta mind e nyelvek ritmusát,
szegény öreg Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

Ajánlás
Herceg, képzeld, volt a Kölyökidõbe,
s gyakran csapkodta gitárján a húrt,
lehetett volna tévésztár belőle,
de õ csak meghúzódott és tanult.
Fent ostromolja most a hegygaráton
az elméleti közgáz trónusát,
szegény szerény Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

A SZILVALEKVÁR ÉS A ZABPEHELY

Egy régi Spájzban összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely

kisasszony,

míg nyekeregnek a Ház vén ajtai,
hüppögve sírják vissza hajdani
fogyaszthatóságuk a hajnali

kakasszón.

„Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,
s lám, minőségét nem őrizte meg,
az Időnk túl hamar lejár” szepeg

a Lekvár,

„minőségünk a szívben tartatik,
s közöttünk már a romlás kajtat itt,
kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig

szelektál.”

„Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,
oly fényes volt Ön és illatos -
sötét a színe mint a tinta most,

s bezápult.

Emlékszik még? Két éve vagy tavaly
négy Céklarépa és egy Tálka Vaj
közt összebújva sugdolózni, haj,

be szép volt...”

Így sírdogálnak összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely

kisasszony,

s a pír elfutja őket, restelik,
hogy hüppögésükkel telis-teli
lesz már a régi Spájz az esteli

harangszón.

Varró Dániel: Vándor éji dala*
(a "viccelődjünk azon, amit nem bírunk
lefordítani"-sorozatból)

Szelídített változat kisebbeknek

Minden orom csupa
öröm,
a lombokon, a
lömbökön
szél szól: lihi.
Madárdaltól nem zeng az erdő.
Örvendj, tekergő,
itt a pihi.

Bunkósított változat nagyobbaknak

A hegytetőn fent
nyugi van,
csak a szél böffent
sutyiban
a lomb közt, de slussz.
A madárkák kussolnak a fákon.
Belőled is, barátom,
kifogy a szusz.

A kötetben található egy fejezet, amiben Varró Dániel a Boci-boci tarkát írta át különböző híres költők stílusára. Bemásolom a két kedvencemet :)

Arany Jánosos változat

Pettyes bikaborjú, két fajta szülötte
Legel a pataknál, szél zúg körülötte,
Hej, biz' fület imhol elhullata farkat,
Öntözi a mezõt piros színű harmat.

Elbődül a jószág, vérben szeme fordul,
Csóválna: hiába, nem kél köd a porbul;
Tudna csak beszélni - rogyván szive, lába, -
Ilyesféle szókat forgatna magába':

"Ó! mennybeli Isten, mi végre születtem,
Mit ér a pataknál legelni fületlen,
Bőgvén haza sorsát mit ér ma ha dallom,
Ha ő sose' hallja, - ha én sose' hallom?"

Így jutna borongván mélyebbre a gondban,
Arrébb cica árnya iramlik azonban,
"Ez volt! hiszen ez volt: bosszú tava nyelj el!..."
- Bajsza feketéjén megcsillan a tejfel.

Ady Endre stílusában

Álltam a Pusztán, álltam állván
kérődzve, bőgve, búsan, árván,
mikor, hahó,
rámtörtek csülkös kis zeuszok.

Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
oda szaladnánk lakni mi is?

Rátok dől e rozoga pajta,
s én ősi, szent, keleti fajta,
én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

Nem holmi senkik tarka fattya,
a Mammon volt anyám ükatyja,
hej, piszkosok,
nekem aranyból van a fülem.

És kacagtam, rengett a Puszta,
fülét, farkát gyáván behúzta,
s futott, hahó,
futott a csülkös boci-sereg.

Azt hiszem, bőven eleget írtam, és akit érdekel az ilyesmi, az innen már feltalálja magát :) (És most megyek órára xD) (Ha valamelyik versben hiba van, azért elnézést, úgy másoltam őket és néhány helyen szórakozott az ékezetekkel ^^")