Azok az áldott jó férfiak

Ismét egy cserekönyv érkezik, méghozzá a Burok című könyv helyett, amit egyik barátnőm most kezdett el olvasni, de az általa tapasztalt szenvedés nekem sem hozta meg a kedvem igazán. Szóval inkább passzolom és helyette előveszem ezt, a B listáról.

A Védett férfiakat még februárban olvastam, de azt hiszem, az eltelt idő csak javított a dolgokon, most valahogy tisztábban látom, mit is gondolok erről a könyvről. Akkor a Moly.hu-s értékelésembe azt írtam, nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Most már egyértelműen tudom, hogy nem volt nagy szám. De ezzel kapcsolatban szerintem velem van a gond. Robert Merletől már olvastam korábban, a Mesterségem a halált, amit nagyon szerettem, erre a témára viszont láthatóan nem vagyok fogékony. Ugyanis - itt az ideje bevallani - az 1984 ugyanúgy nem lett a szívem csücske, ahogy ez a regény sem. Nem tartom magam egy hülye gyereknek, pontosan értem, miről szólnak ezek az utópisztikus társadalomkritikák, valahogy mégsem jutnak el úgy hozzám, hogy érzelmileg meg tudjanak ragadni, és talán ezért nem tartom őket annyira zseniális műveknek, mint a közvélemény. No, dehát nem baj, mint tudjuk, nem baj az, ha nem vagyok mindenki.

"…ha az ember sokáig szabad volt, eltart egy ideig, amíg megszokja a szolgaságot."

A történet az 1980-as évek Amerikájában játszódik, amikor is a férfiakat egy furcsa vírus kezdi megtámadni. Olyan vírus, melybe szépen sorba belehalnak. Hamarosan pedig azt tapasztalhatjuk, hogy csak egy maroknyi maradt belőlük, akiket koncentrációs táborokhoz hasonló rezervátumokban, óvóhelyeken őriznek fegyveres nők, akik egyébként a világot is irányítják. Az alapötlet tehát érdekes, és valamilyen az események lefolyása is elég reálisnak tűnik. Ez a realitás főleg a politikai rendszerek alakulásában érezhető nagyon élesen, ami a regény során nagyon szépen nyomon követhető. Aztán valami mégis hibádzik...

"Különös politikai szemlélet. Sose az a fontos, amivel itthon gyűlik meg a bajunk, hanem ami a világ másik végében történik."

A főszereplő Ralph Martinelli professzor, akit a nők annak reményében (vagy csak azzal a címszóval?) tartanak fogva, hogy ő lesz az, aki majd megtalálja az ellenszert, mellyel lehetősége nyílik megmenteni férfitársait. Ezt leszámítva talán annyit érdemes tudni Martinelliről, hogy egy papucs, aki borzalmasan unszimpatikus. A molyos értékelésemben azt a kifejezést használtam rá, hogy ő "a nő" a történetben, és ez igaz is. Borzalmas, hogy mennyire tutyi-mutyi és köze nincsen a férfiasság igazi fogalmához, ezt a nők egyébként sorozatosan a szemére is vetik a regény során, hogy egyáltalán semmi kezdeményezőkészség nincs benne, hogy tulajdonképpen egy szerencsétlen balfácán. És ennek ellenére mégis ő az, akiért a történetben minden nő oda meg vissza van. Érthetetlen.

>>De nemcsak neki, hanem – őket idézem – az én „latin vonzerőmnek”.<<

Sajnos a történet többi szereplője is hasonló mértékben unszimpatikus számomra. A nők mind elvakult hívei valamilyen elvnek. Fanatikusok. Borzalmasak. Ráadásul ez a fanatizmus is elég árnyalt. A felszínen az összes nő férfigyűlölővé válik az új rendszerben, ugyanakkor viszont a könyv során egyre több és több nőről derül ki, hogy valójában nem így áll a hímnemű egyedekhez. Akkor kérdem én, mégis hogy lehet működőképes ez az új rendszer, amikor a rendszer tagjainak olyan 95%-a nem hisz a rendszer egyik alapelvében?

"A férfiakat nem gyűlölni kell, hanem átnevelni."

No de aki lélekben nem elvakult fanatikus híve a férfigyűlöletnek, az egy másik rendszernek az, amiben én szintén nem látok semmi vonzót, szóval maradjunk annyiban, hogy a könyvben kivétel nélkül mindenki tőlem élesen eltérő értékrenddel rendelkezik, így igazán nem is volt senki, akivel szimpatizálhattam volna a történet alatt.

"Kezdem belátni: amit a férfiak női logikátlanságnak neveznek, voltaképp logika, csak nem olyan, mint az övék."