Plüssállatok városa

Mielőtt bármibe is belekezdenék, álljon itt ez a videó, nyitányként, mivel ezen könyvvel való kapcsolatom is ezzel indult. Valamikor másfél, de lehet, hogy lassan két éve már annak, hogy szembe jött velem és akkor azonnal megláttam benne a lehetőséget. Zseniális. Krimiparódia plüssállatokkal! Így ismertem meg Tim Davys A halállista című könyvét.

Az alaptörténet: Van egy Amberville nevű város, amit plüssállatok laknak. Ők a Gyárban készülnek, egy zöld kocsi hordja ki őket a szüleikhez, haláluk napján pedig egy titokzatos piros kocsi jön értük és viszi el őket. A plüssállatok tulajdonképpen az emberekhez hasonló módon keresik a válaszokat a halál miértjével kapcsolatban. Ezért is született meg a Halállista legendája, melynek létezésére nincs egyértelmű bizonyíték. Annyit tudunk csupán, hogy Galamb Miklós, az alvilág egyik ura, kapott egy fülest, miszerint az ő neve is szerepel rajta. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan, egy sötét éjjelen, érte is eljön majd a piros autó, és elviszi egy ismeretlen helyre, ahol minden véget ér.

"– És a Halállista? Az létezik?
– Soha nem volt semmiféle Halállista – sóhajtott Edda. – De tudom, hogy mindenki hinni akar benne. A véletlenszerű halál olyan… érdemtelennek tűnik."

Galamb Miklós a saját módszereivel próbálja meg elintézni a problémát: megzsarolja egykori emberét, Medve Eriket, aki alvilági élete után most a jó úton szeretne járni, ha hagyják neki. A képlet egyszerű: ha Galambnak vége, akkor Nyúl Emmának, Erik feleségének is. Választási lehetőség nincs, meg kell találni a listát és lehúzni róla Miklós nevét. A küldetéshez a medve régi barátai segítségét kéri, a csapat pedig máris kész: egy komplexusokkal és hatalmas testi erővel megáldott varjú; egy beképzelt kígyó, aki minisztériumi állásában tökéletesen jól érzi magát; valamint a meleg antilop, aki ráadásnak még a legősibb foglalkozást is űzi.

"Várt. Ötlete sem volt, hogy mit tenne, ha lebuknak. Itt állok, gondolta, a férfivécében egy drogos homoszexuális prostituált gazellával, aki különösen a város mazochistái között népszerű."

A történet, annak ellenére, hogy a fentiek alapján jónak ígérkezik, mégsem hozza azt, amit az ember várna. Egyrészt a plüssállat dolog zseniális alapötlet, a pasas mégsem sziporkázik és az elvárt poénok negyedét se hozza. Nem mondanám ezt vicces történetnek, a komikus alapok ellenére sem. Igazából egy-két nagyon alap változtatás mellett ez a történet minőségromlás nélkül is megállná a helyét "élőszereplős" verzióban. Kihasználatlan ez a momentum szerintem. És valahol úgy érzem, lóg is a levegőben. Megfogalmazatlan, hogy ez a város az emberek világa mellett létezik-e vagy pedig ez egy teljesen embermentes univerzum. Azt hiszem, ez onnantól kezdett komolyan zavarni, hogy a plüssállatok sült bárányt ettek vacsorára. Nem abszurd ez kicsit? Tekintve, hogy valahol ők is állatok... és akkor ezek szerint vannak tényleges állatok az ő világukban? De akkor vannak emberek is? Túl sok kérdés.

"Hagyta magát, hogy meglepje valami, ami pedig annyira egyértelmű. A plüssállatok gerinctelensége."

A történet plusz bonyolító eleme Erik ikertestvére, Ede. Na, vele aztán sokáig nem tudtam mit kezdeni. Róla azt kell tudni, hogy elbeszélései nem csak zavarosak, de ellentétesek Erik visszaemlékezéseivel. A végén az ember már nem nagyon tudja eldönteni, hogy akkor most ki hazudik kinek, és ki az őrült, ez a két medve vagy éppen mi.

Ami egyébként menti a könyvet, hogy valamikor a közepe felé van egy elég erős rész, amikor a korábbi laposság eltűnik és felbukkan egy-két fordulat, meg ötletes megoldás. A vége kicsit talán kiszámítható lesz, plusz nincs is teljesen lezárva. Vagyis számomra maradt egy-két elvarratlan szál. Pont mint a Fekete város című Mikszáth regény végén. Józan ésszel kimondatlanul is tudja az ember, hogy mi lett annak a kapcsolatnak a vége, de reménytelenül romantikus voltában még ott lengedezik a kérdőjel a feje felett.

Na, de a másik nagy pozitívum, hogy a vége felé azért elég erősen megkapargat ez a sztori egy nagy kérdést. Az élet/halál témát járkálgatja körül újra és újra a teljes sztori alatt, de a végén eljutunk egy nagyon érdekes kérdéshez. Szükségünk van a halálra ahhoz, hogy tudjuk értékelni az életet? És ami még furcsább: szükségünk van a halálra ahhoz, hogy a világ működőképes legyen?
Ha soha senki nem halna meg, ha mindig lenne még időnk, mit végeznénk el? Mikor vállalnánk gyereket, ha mindig az lenne bennünk, hogy dehát előttünk az egész élet? Mikor járnánk iskolába? Mi lenne velünk, ha sosem ketyegne az óra?

Válaszolni már nekem se, meg a könyvnek sem feladata.

"Semmi sem riaszt meg minket jobban annál, mint amit nem értünk."

Rajzok még itt: <Link>
Illusztrációs fotósorozat itt: <Link>