Senki története

"Megtehetsz bármit, csinálhatsz bármit, álmodhatsz bármit. Ha megváltoztatod a világot, a világ megváltozik. Ez lehetőség."

Az idei könyvmolypárbajra úgy válogattam össze a listám, hogy csak olyan könyvek legyenek rajta, amiknek a szerzőit ismerem már és akikben megbízom, akikről tudom, hogy örömet fognak okozni. Korábban próbálkoztam olyannal, hogy azokat a műveket írtam fel, amiket szerintem illő lenne már elolvasnom, de ez befuccsolt és úgy döntöttem, inkább az öröm legyen a vezérelv. Eddig bevált, legalábbis úgy tűnik.

Idén karácsonykor szerettem volna olvasni valamit és erre a 3 napra kikapcsolódni. Van megkezdve vagy 10 könyvem, de az összeset úgy találtam, hogy túl komoly, túl megrázó, túl szakmai, ide valami komoly kikapcsolódás kellett. És akkor megláttam a Temető könyvét a polcon és eszembe jutott, hogy egyébként is rajta van a párbajos listámon, szóval végül is miért ne olvashatnám ezt?

"Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt."

A könyv egy Senki Owens nevű kisfiúról szól, akinek a családját, a szüleit és a nővérét egy éjszaka brutálisan meggyilkolta egy Jack nevű férfi. A kicsinek azonban szerencséje volt, mindig kíváncsi természet volt és ez alkalommal is a legjobbkor szökött ki a kiságyából: sikerül elkerülnie a gyilkost! Az igazi megmenekülésben azonban néhány halottnak is komoly része volt.

 A kölyök van olyan mázlista ugyanis, hogy pont egy temetőbe totyog be, ahol az egykori Mrs. Owens szelleme rátalál és azonnal bekapcsolnak az anyai ösztönei. Ráadásul a temetőt nem csak kísértetek lakják, hanem egy Silas nevű furcsa szerzet is, aki ugyancsak a fiú védelmére kel és egy furcsa (yedi) elmetrükk segítségével lepattintja a gyilkost. A szellemek sok hezitálás és vita után úgy döntenek, befogadják maguk közé a kis porontyot, Mr. és Mrs. Owens lesznek a szülei, Silas pedig a gyámja, a temetőből azonban nem járhat ki, hiszen a Jack nevű még mindig él és még mindig célpontként számol a fiúval.

"Ez a különbség élők és holtak közt, ugyi? […] A holtak nem okoznak csalódást. Megvolt a maguk élete, megtették, amit megtettek. Mi nem változunk. Az élők, azok mindig csalódást okoznak, nem-e?"

Senki Owens (ezt a nevet értelemszerűen már a temetőben kapta) megkapja a temető szabadságát is, ami nagyon király dolgokkal jár. Nem csak hogy látja a szellemeket és beszélni is tud velük, de meg is tudja őket érinteni. Lát a sötétben és keresztül tud menni dolgokon a temetőn belül, illetve sok sok tanulás után elsajátítja az Áttűnés, a Kísértés és további hasonló szellemtrükkök képességét.

Dehát Sen ugyanakkor egy gyerek is, talán nem hétköznapi gyerek, de mégiscsak gyerek. Ennek függvényében pedig bár szeret olvasni és tanulni, valahol mégiscsak egy igazi kis bajkeverő. Szóval bármihez is nyúl, azzal előbb-utóbb bajba keveri magát.

A regény külön kicsi történetekre lenne osztható, Sen kalandjai alapján. Ilyen például, amikor egyetlen emberbarátjával lemerészkedik a temető legrégebbi sírjába, amely még a kelták ideje előttről maradt. Vagy amikor mindenáron meg akarja találni a szenteletlen földbe temetett boszorkányt. Vagy amikor kitalálja, hogy embergyerekek közé akar járni iskolába, mert a holtak már mindent megtanítottak neki, amit csak tudhat. Ezek a végére valahogy mindig rosszul sülnek el... Egyszer Silasnak még el is kell üttetnie magát, hogy meg tudja menteni a fiút. Na, az egy igazán vicces jelenet, talán a kedvencem a könyvből.

"Az arca szinte mindig kiolvashatatlan maradt. Most egy olyan könyv volt, melyet rég elfeledett nyelven írtak, elképzelhetetlen ábécével. Silas maga köré csavarta az árnyakat, akár egy takarót, csak bámult az eltűnt fiú után, és nem követte."

Silasról a furcsa gyámról, aki egyébként a kedvenc szereplőim egyike, számomra a végére sem derült ki, hogy pontosan milyen szerzet is. A viselkedése és a tulajdonságai alapján nagyon emlékezteti az embert egy klasszik vámpírra, ám a történetben szerepelnek vámpírok és ők nagyon mások. A történet egyébként tele van mindenféle természetfeletti lényekkel, akik extra érdekességet adnak a sztorihoz, legalábbis számomra azt adtak.

"A sort Kandar zárta, egy bepólyált asszír múmia hatalmas sasfülekkel és rubinszemmel, aki egy kisdisznót vitt. 
Eredetileg négyen voltak, de Harount elveszítették az egyik barlangban messze fenn… […] 
– Akkor hárman maradtunk – mondta. 
– Meg a disznó – jegyezte meg Kandar. 
– Miért? – kérdezte Miss Lupescu farkasnyelvvel, farkasfogakon át. – Miért a disznó? 
– Szerencsét hoz. 
Miss Lupescu nem volt meggyőzve. 
– Miért, Harounnál volt disznó? – kérdezte Kandar."

A könyvnek az extra érdekességet meg a rajzok adják. Kicsit komorak, kicsit groteszkek, de valahogy mégis elképesztően jók, megadják az alaphangulatot. Nekem nagyon tetszettek. Ami még ilyen plusz pontos dolog volt nálam, hogy a szerző egy-egy kísértet megemlítésének alkalmával zárójelben odaírt, mettől meddig éltek és a szöveget az emberke sírkövéről.

Összességében azt kell mondanom, hogy nekem nagyon tetszett ez a regény. Olvastam sok olyan véleményt, amelyben azt írják, hogy Gaimannek ez egy vérszegényebb (hahaha) alkotása, és én is mondogattam magamnak egy ideig, hogy hát nem ez a legjobb, amit olvastam tőle... De a végére nagyon jó sztori kerekedett belőle, pontosan az, amit vártam és amire szükségem volt. A kedvencem tőle továbbra is a Sosehol, de ez a regény felküzdötte magát a második helyre. Élmény volt olvasni, már csak ezért megérte összeállítani így a listát. Már alig várom, hogy a többi könyvem is olvashassam!

"Akárhová mégy, saját magadat is viszed."