Bonbonos doboznyi vers

Megint egy Varró Dani kötet. Egy ideig talán az utolsó, talán nem. Azon múlik minden, hogy a maradék két kötete, amit el akarok olvasni, vajon bent lesz-e a könyvtárban, vagy sem.

Erről a kötetről kicsit nehéz összeszedni a gondolataimat. Összességében nem volt olyan jó szerintem, mint a Bögre azúr. Abban sokkal jobban tetszettek a versek. De ez sokkal érdekesebben volt összepakolva. Ebben a bejegyzésben most elég sok dolgot el fogok lőni az észrevételeimmel kapcsolatban, szóval aki ezeket inkább maga szeretné felfedezni, annak ajánlom, hogy ne olvassa tovább.

Szóval a kötetről tovább: A kialakítása nagyon érdekes. A legszembetűnőbb és talán legmaradandóbb az, hogy vannak benne képversek, pl valami olyasmiről ír, hogy "olyan vagyok nélküled, mint a könyv enyv nélkül" és ez könyv alakban jelenik meg. Vagy azt mondja: "kómába hullok nélküled" és a "hullok" szó jóval lejjebb van, mint a mondat többi része. De az is tetszett, amikor arról ír, hogy még a vers is szétesik, és a soroknak olyan alakja lesz, mint a tenger hullámainak. Ha a szöveg úgy kívánja, akkor halványulnak a betűk, vagy elnyúlnak. Nagyon ötletes megoldás vannak benne, amiken az ember hol elámul, hol elmosolyodik.

A tartalomról egyébként annyit, hogy ahogyan a címből is kitalálható, szerelmes versek vannak benne. De ugyanúgy tragikus szerelmekről is ír, mint a csodás, boldogító szerelemről.

A kötetben vannak fekete és arany betűvel szedett versek, amik folyamatosan váltják egymást. Megfigyelhető, hogy a fekete betűsök a pozitív tartalmú versek, míg az arany betűsök szakításokról szólnak. Vagy egy konkrét szakításról... Bár az aranybetűs versek kicsit sem hasonlítanak egymásra, mégis összetartoznak. Minden arany vers utolsó sora a következő első sora lesz, láncba tartoznak, amit az ember talán észre sem vesz, ahogy közé olvassa a kis fekete betűs verseket, amik elterelik a figyelmét. Szóval olyan, mintha a kötet hátterében húzódna egy tragikus szerelem láncolata, melyet elfednek más, boldog percek.

A szóhasználata most is tetszik ( és mert ilyenkor rögtön dobni kell egy idézetet: "Nem sírok, édes, csak így választom ki a pereccel bekerülő szükségesnél nagyobb mennyiségű sót.") , de valamiért most nem tudtam átérezni maradéktalanul a hangulatát az egésznek. Valamiért a Börge azúros versek tényleg jobban tetszettek. Pedig, azt azért hozzá kell tenni, hogy az illusztrátor nagyon jó volt, és az ő rajzai képviseltek egy olyan hangulatot a könyvben, ami az egésznek valamilyen alapot adott. Nem tudom, ez így mennyire érthető, remélem, azért valamennyire átment.

És akkor itt vannak ugye az ötletes sms versek, amikről már majdnem elfeledkeztem. A kedvencem közülük a 4es számú:

sms #4

itt állok én e kerge hős

kabátom vízlepergetős

a szmájli számra ráfagyott

ha nem szeretsz hát ne szeress

ez itt csak egy teszt sms

hogy nyomkodom tehát vagyok

Azt hiszem, csak ennyit akartam mondani. A kötetet pedig 3 bemutató képpel búcsúztatom, amit a Booklineon találtam.

Verses meseregény a Maszat-hegyen túlról

Ennek a könyvnek teljes tudatlanságban vágtam neki. Annyit tudtam, hogy jó, hiszen olvastam már korábban a Bögre azúrt és ha nem csal az emlékezetem, akkor egyszer a Szívdesszertet is, de azt majd úgyis elolvasom még egyszer. Szóval voltak bennem vastagon meghúzott kérdőjelek azzal kapcsolatban, hogy ez a könyv mennyire szól gyerekeknek? Mennyire élvezheti egy "felnőtt" (vagyis jelen esetben én, aki még csak így macskakörömben az)? Mennyire lesz egybefüggő a szöveg? Mennyire nyújt majd verses élményt? Mert ugye a verseknek van egy egyedi hangulata, ami a ritmusból fakad. Meg úgy egyáltalán, mennyiben fog ez hasonlítani a Bögre azúrra? Sok-sok kérdés, amire mind van válasz.

Szóval adott egy Muhi Andis nevű kisfiú (baljós név, ilyenekkel eddig csak rossz tapasztalataink voltak...) és az óvodás kori legjobb barátja, Maszat Janka. A kislány egy Maszat-hegy nevű helyről származik, ahol a fürdés nem tartozik éppen a mindennapi szokások közé. Itt a társadalom által elvárt dolog, hogy az emberek koszosak legyenek, és arra néznek furán, aki tiszta.
A két gyerek barátsága megszakad, amikor iskolába kerülnek, ám Andris egy nap levelet kap Jankától, melyben a lány arra kéri, hogy látogassa meg őt, és megírja a címet. A fiú nem gondolkodik túl sokat, hanem egyből útra kel! Ezzel pedig megkezdődik a kaland! :D Meg hát persze Jankát közben, úgy mellékesen el is rabolják, hogy jó izgis legyen a történet...

A történet maga egybefüggő, verses regény. Bár vannak benne kiemelhető részek, amikor a szerző 1-1 szereplőt mutat be. Ezek a kis bemutatások közül a következő a kedvencem (mint hivatalos kalózmániásnak):

Pali kalóz

Túl a Maszat-hegyen, hol víz nincs,
s megárthat egy kicsinyke dózis,
ott élt a híres Paca cár,
s ott élt a jó Pali kalóz is.

Pali kalóz, Pali kalóz,
széllel szembe sose hajózz!
Vigyázz, magasra csap az ár!
Árboc törik, vitorla reccsen,
csíkos trikódra tinta freccsen,
bekebelez a Paca cár!

Jöhet az ár, árboc recseghet,
trikómra tinta is frecseghet,
hiába minden hacacáré,
mégsem leszek a Paca cáré!

A sztori egyébként nagyon szórakoztató. Jó, persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy magamat éreztem célközönségnek, viszont egy felnőttnek is képes kikapcsolódást nyújtani. Igen, ez az a könyv, amit majd fel fogok olvasni a gyerekeimnek, miközben a kandallóban csendesen ég a Lassie!!!

És annak ellenére, hogy teljesen más hangnemet ütött meg ebben a kötetben, mint az előzőben, ebben is abszolút benne van Varró Dani. Nem mondhatjuk, hogy kifordult volna önmagából, hogy nem lehet ráismerni a stílusára, vagy hogy csalódás lenne az elvártakhoz képest.

Ez egy nagyon jó gyerekkönyv, amit én csak ajánlani tudok!

Egy bögrényi rím

Tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy versimádó típus. Nem mondanám, hogy sok irodalmi színvonalban tudnék válogatni egy halom vers közül, és azt sem, hogy tudnék verset írni, vagy hogy értem az egésznek a lényegét. Egyszerűen csak vannak költők, akik valamilyen megmagyarázhatatlan módon megragadnak a stílusukkal. Ilyen pl. Ady Endre, aki örök nagy kedvencem, meg Varró Dani, akinek újra kezembe vettem ezt a kötetét, amit most ajánlani fogok.

Ajánlani... Nem, ez nem jó szó. Fogalmazzuk úgy, hogy elmondom, miért szeretem, aztán hagyom, hogy magáért beszéljen. Hiszen mit tudnék én mondani közvetlen azután, hogy kijelentettem, nem értek a versekhez?

Hogy mit szeretek benne? Nem is igazán tudom. A versei olyan dolgokról szólnak, amik egyszerre hétköznapiak és mégis különlegesek. Irodalmi nyelven beszél a mi életünkről is. Van benne valami mai és mégis múltbéli művészetre emlékeztető. És vannak szófordulatai, amin jókat nevetek... (és mivel ide illik beszúrni példát:)

"Majd kínrímekkel szadizom magam"

"A szerelem is mintha a nátha
Sajnos most tudjuk hogy erre
Mi lesz a rím de hátha
Nem lesz az(mégis az lett)"

"(jaj, idenézz, bazmeg, kiborult az epersék,
minden tiszta ragacs, kis rózsaszínű patakocska
zubog le miattam a földre, végigömlik a padlón,
jönnek a sok takarítók széjjelkenni a séket
mind az egész nagy börgerkingbe miattam)."

Azt hiszem, ennyi volt az én részem, és most hagyom a kötetnek, hogy megmutassa, mi is valójából, aztán majd mindenki maga dönti el, hogy beleolvas-e. (No persze ez hazugság volt valamilyen szinten, én se maradok ki teljesen, hiszen mégiscsak a saját kedvenceimet válogatom be...)

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejed, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben össze-vissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

(Ez a vers ezen a héten különösen kapcsolódik hozzám, mivel 3 napja mindent elveszítek... A bérletem, a kajám, a kabátom...)

Nagyapi, sipkám emelintem

Harrer Pál utca 24-ben
kabátja, széke bolyhosul,
nagyapi rá se hederint,
mit tetszik szólni, Kormos úr?

Odafönt randalírozik tíz emeletnél magasabban,
kezét tölcsérré göngyöli,
ha Jupiter villáma csattan.

Fülében hallókészülék,
fején arany harisnyasapka,
muris felhőcskék bodrait
bögre azúrba mártogatja.

Megdorgálja Szaturnuszt, Vénuszt,
ujjal fenyegeti a Holdat:
az istigricit, szarosok,
hol a föle a kakaónak?

Lábánál kis fazék totyog,
vállán böhöm nagy cinke cserreg,
külön csillagkép, glória,
minek az már a vénembernek?

Pelyhes angyal-kisunokákat
fürdet mesékben csiklandósra,
nyulak makognak térdein,
két hosszú fülű hírmondócska.

Negrócukorkát szopogat,
ha elfogy, lesz zacskója durrancs,
vörösödik: renonc-renonc,
piros-negyvenszáz-ulti-durchmars.

Tíz filléres alapon
világokat veszít az Isten,
hiába is próbálkozik:
nagyapi, sipkám emelintem.

Nem látja többet nagymama,
erjesztgethet ribiszke szörpöt -
jusson eszedbe, pajtikám,
ha majd lentről cibál az ördög.

Szomorú ballada az illanékony ifjúságról
Kondor Petyus 20. születésnapjára

Gombóc Artúr, ki hajdan annyit ettél,
hogy elpattant alattad minden ág,
s hiába lett ősz és hiába lett tél,
csak nem volt mód elérned Afrikát,
s te, nagypapa, ki egy fiókba hulltál
átfalánkolva magad mindenen,
figyeljetek e hősre, mert a múlt már
több ily nagyétkű ifjút nem terem;
ki legnagyobb evő volt héthatáron,
befalta gyermeksége sülthusát,
szegény falánk Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

Szomoru ez, s goromba is felettébb,
ahogy néhány percünk nyakunkra hág -
jaj, emlékszem a lányok hogy szerették,
buzgón hordták utána holmiját,
sok elhagyott kabátot, ráncos inget,
percenként jött valami szöszke fruska,
és macskazöld szemével rákacsintott
szegény színtévesztõ Kondor Petyusra;
azóta gyakran pironkodni látom,
a nők sem vívnak érte több tusát,
szegény délceg Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

Hány nyelven értett! Orosz, spanyol, angol...
És hogy keverte őket! Borzalom.
Számára minden mondat új kaland volt.
Hajam ma is fülemre borzolom,
ha eszembe jut egy-egy spanyol óra.
Hogy küszködött! De nem maradt alul,
halandzsázott, mellébeszélt... Azóta
úgy hírlik minden nyelven megtanult -
a kiejtése olyan, mint egy álom,
s elkapta mind e nyelvek ritmusát,
szegény öreg Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

Ajánlás
Herceg, képzeld, volt a Kölyökidõbe,
s gyakran csapkodta gitárján a húrt,
lehetett volna tévésztár belőle,
de õ csak meghúzódott és tanult.
Fent ostromolja most a hegygaráton
az elméleti közgáz trónusát,
szegény szerény Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

A SZILVALEKVÁR ÉS A ZABPEHELY

Egy régi Spájzban összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely

kisasszony,

míg nyekeregnek a Ház vén ajtai,
hüppögve sírják vissza hajdani
fogyaszthatóságuk a hajnali

kakasszón.

„Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,
s lám, minőségét nem őrizte meg,
az Időnk túl hamar lejár” szepeg

a Lekvár,

„minőségünk a szívben tartatik,
s közöttünk már a romlás kajtat itt,
kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig

szelektál.”

„Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,
oly fényes volt Ön és illatos -
sötét a színe mint a tinta most,

s bezápult.

Emlékszik még? Két éve vagy tavaly
négy Céklarépa és egy Tálka Vaj
közt összebújva sugdolózni, haj,

be szép volt...”

Így sírdogálnak összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely

kisasszony,

s a pír elfutja őket, restelik,
hogy hüppögésükkel telis-teli
lesz már a régi Spájz az esteli

harangszón.

Varró Dániel: Vándor éji dala*
(a "viccelődjünk azon, amit nem bírunk
lefordítani"-sorozatból)

Szelídített változat kisebbeknek

Minden orom csupa
öröm,
a lombokon, a
lömbökön
szél szól: lihi.
Madárdaltól nem zeng az erdő.
Örvendj, tekergő,
itt a pihi.

Bunkósított változat nagyobbaknak

A hegytetőn fent
nyugi van,
csak a szél böffent
sutyiban
a lomb közt, de slussz.
A madárkák kussolnak a fákon.
Belőled is, barátom,
kifogy a szusz.

A kötetben található egy fejezet, amiben Varró Dániel a Boci-boci tarkát írta át különböző híres költők stílusára. Bemásolom a két kedvencemet :)

Arany Jánosos változat

Pettyes bikaborjú, két fajta szülötte
Legel a pataknál, szél zúg körülötte,
Hej, biz' fület imhol elhullata farkat,
Öntözi a mezõt piros színű harmat.

Elbődül a jószág, vérben szeme fordul,
Csóválna: hiába, nem kél köd a porbul;
Tudna csak beszélni - rogyván szive, lába, -
Ilyesféle szókat forgatna magába':

"Ó! mennybeli Isten, mi végre születtem,
Mit ér a pataknál legelni fületlen,
Bőgvén haza sorsát mit ér ma ha dallom,
Ha ő sose' hallja, - ha én sose' hallom?"

Így jutna borongván mélyebbre a gondban,
Arrébb cica árnya iramlik azonban,
"Ez volt! hiszen ez volt: bosszú tava nyelj el!..."
- Bajsza feketéjén megcsillan a tejfel.

Ady Endre stílusában

Álltam a Pusztán, álltam állván
kérődzve, bőgve, búsan, árván,
mikor, hahó,
rámtörtek csülkös kis zeuszok.

Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
oda szaladnánk lakni mi is?

Rátok dől e rozoga pajta,
s én ősi, szent, keleti fajta,
én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

Nem holmi senkik tarka fattya,
a Mammon volt anyám ükatyja,
hej, piszkosok,
nekem aranyból van a fülem.

És kacagtam, rengett a Puszta,
fülét, farkát gyáván behúzta,
s futott, hahó,
futott a csülkös boci-sereg.

Azt hiszem, bőven eleget írtam, és akit érdekel az ilyesmi, az innen már feltalálja magát :) (És most megyek órára xD) (Ha valamelyik versben hiba van, azért elnézést, úgy másoltam őket és néhány helyen szórakozott az ékezetekkel ^^")

Kínkeserves hazatérés

Becsapós a bejegyzésem címe, ugye? Mert mindenki arra gondol, hogy szegény Lassie mit összeszenvedett, amíg hazaért, de valójában, aki nála is többet szenvedett, az ÉN voltam... Te atya ég... Én komolyan nem számítottam arra, hogy ez a könyv ennyire nem fog tetszeni. Persze, elhiszem én azt, hogy ennek a könyvnek nem a 22 évesek a célcsoportja, de akkor is...

Benne vagyok egy másik netes kezdeményezésben is a Moly.hu oldalán, aminek a lényege, hogy pótoljuk be a Nagy Köny 100-as listáján azokat a könyveket, amiket eddig még nem olvastunk. Most pedig a Lassire került a sor, ami egy elég rövidke történet, és gondoltam, gyorsan letudom. Tévedtem...

Véleményem szerint ennél a könyvnél a szerző is, meg annak a verziónak a fordítója is nagyot hibázott, amit én olvastam. Néhány helyen meg se tudom állapítani, hogy ki a ludas...
A kötet szókincse elég gyér, gyakran bocsátkozik szóismétlésbe, és vannak benne magyartalan mondatok is.
A könyv nagy részében nem tudtam megállapítani, hogy milyen napszak van, mert annyira ellentétes utalásokat ad... A kedvencem az a rész, amikor Lassie sötétedés után befekszik egy bokor alá és még hajnal előtt ébred, amit az elbeszélő úgy kommentál, hogy el tud bújni a napsugarak elől! Hogy mi van?!

Ezenkívül nem tetszik a pasi nézőpontja se... Néha úgy beszél a kutyákról, mintha a fejükbe látna, vagy legalább kutya lett volna előző életében, máskor meg olyan baromságokat mond, hogy hihetetlen... Valahogy nem tudom elképzelni, hogy a kutyák ne érzékeljék a távolságot... De nagy kedvenc még az a beszólás is, hogy az embereknek már nincs semmilyen ösztönük, az állatoknak még talán (!) van... Talán...

Lassie mindent túlél, olyan dolgokat is, amikbe egy ember belehalna... Ez talán nem is lenne baj, mégis csak egy kitalált történetről beszélünk, de a szerző folyamatosan olyan megjegyzéseket tesz, amivel azt bizonygatja, hogy Lassie is csak egy átlagos kutya és a kutyák is csak átlagos állatok és stb. Superman se ugrik ki az ablakon, repül egy kört, aztán közli a kamerába, hogy semmi baj gyerekek, én tök átlagos vagyok!

És akkor arról még nem is ejtettem szót, hogy a főszereplő srác rohadtul idegesített... Oké, ragaszkodik Lassiehez, én se csípném, ha elvinnék a kutyámat (aki egyébként átlagos kutya és néha üdítően hatott rám a jelenléte egy-két fejezet elolvasása után), de amikor a szülei többször leültetik és elmondják neki, hogy annyi pénzük sincs, hogy ők rendesen egyenek, és a kutya csak éhen halna velük, akkor is csak nyafog... Igen, nyafog, mert amúgy az egész kötetben mást sem csinál, csak ezt! De igazán ott verte ki a biztosítékot, amikor a végén a családja anyagi biztonságba kerül, minden visszaáll a régi kerékvágásba és ő megállapítja, hogy azért okés minden, mert Lassie hazajött, és előtte azért volt rossz minden, mert elment... Azért szerintem az ilyen fokú álomvilághoz és naivitáshoz ő már igencsak túlkoros.

És az idézetek... Összesen 2 idézet volt benne, amit tényleg betennék ide. Az egyik - és az egyetlen tényleg - vicces momentum:

– Itt kéne lennie döglötten, de hol van?
– Átugrott a falon, Mr. Fergusson.
– Hat láb magas falon egy döglött kutya? Nem is kutya volt ez, Donnell, hanem egy elátkozott vámpír.

A másik idézetet csak azért se találom, pedig 3x is kerestem. A kutyák mosolyáról szólt, és ez még igaznak is találtam, mivel az én kutyám is szokott úgy mosolyogni :D

Egyébként a kötettel kapcsolatban még annyit mondanék, hogy a többség, akiknek elmondtam, hogy szerintem elég nagy gázok vannak a könyvvel, azt válaszolta, hogy jó, de ezt gyerekeknek írták, ők még ezt nem veszik észre... És? Ez még nem magyarázat arra, hogy miért szúrjuk ki a szemüket valami gyenge minőségű dologgal. (Most persze mondhatnám, hogy egy olyan könyvvel, ami nem üt meg egy szintet, de ugye mindenki azt olvassa, ami a maga szintje...)
Én tényleg nem akarom megcáfolni ennek a könyvnek az alapjait, mert valamiért biztosan híres lett, és megszerették a gyerekek, viszont kb 2000x jobban is meg lehetett volna írni. És az, hogy ez "csak" gyerekeknek szólt, még nem mentség az alacsony minőségre.

A csajok után a nők is a csúcsra jutnak

Pár héttel ezelőtt volt egy klassz akció a booklineon, (aki nem tudná, annak elmondom, hogy akcióvadász vagyok) és volt egy-két érdekes könyv 500 forintért, köztük ezzel a képregénnyel. Mivel nagy képregény gyűjteményem van, így úgy döntöttem, hogy megveszem magamnak, aztán majd kiderül, hogy milyen. Az az esetleges 500 forint veszteség meg annyira nem nagy dolog. Szóval így álltam hozzá... Vagy jó lesz, vagy nem... Aztán a kezembe vettem a könyvet és meg kell mondanom, nagyon pozitívan érintett.

Maitena argentin származású képregényrajzolónő, akinek Nők a csúcson című sorozatából ez a harmadik kötete. Nem, ezt igazából én sem értem. Semmi nyomát nem találtam annak, hogy az első kettőt kiadták volna itthon, pedig címlapon is van egy nagy 3-mas és a az eredeti műnél megnevezett cím végén is. Szóval a 3. kötetnek kell lennie. De hogy hol az első kettő? Ki tudja... Különösebb hiányt nem okoz a mű értelmezésében, mivel tulajdonképpen kis egyoldalas képregényes gyűjteményéről beszélünk, amik egymáshoz sem nagyon kapcsolódnak, nemhogy előzményük lehetne.

A kötet témája egyszerűen csak a nők! Bár nem biztos, hogy az egyszerűen szó használata alkalmas ide, mivel a kötet elsődleges lényege, hogy megmutatja, milyen bonyolultak vagyunk mi valójában. És ezt a lehető legjobban teszi.

Kiemeli azokat az ostoba szokásainkat, amikkel mi magunk is tisztában vagyunk, mégsem tudunk levetkőzni, hiszen ettől vagyunk nők... De persze főleg azokat a rossz tulajdonságokat veszi számba, ami a többi nőben olyan idegesítő, bennünk viszont egyáltalán nincs meg. (Na, persze...) Szó van itt mindenről: férfiakról, gyerekekről, vásárolásról, súlyproblémákról, öregedésről, munkahelyről, nyaralásról, divatról, szépségápolásról, rosszindulatról, intrikáról, pletykáról... Vagyis olyan dolgokról, amiknek a nagy része (kit ez, kit az) mindannyiunkat érint, kortól, foglalkozástól, anyagi helyzettől, életkörülményektől és földrajzi viszonyoktól függetlenül.

Kicsit kifiguráz minket, kicsit a mi oldalunkra áll, mutat egy kicsit abból, hogy miért rossz nőnek lenni, és abból, hogy miért jó. Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Egy igazi nő... És mindezt úgy teszi, hogy közben se nem alpári, se nem bántó, nem merül el filozofikus gondolatok mélységére, de azért megmutat kis igazságokat. És persze szórakoztat!

Pár idézet a könyvből: (tényleg csak pár, mert képregényből idézni elég nehéz)

Felejthetetlen élmény kamaszokkal együtt élni
Felhívnak valakit telefonon, és… azonnal lecsapják!
– … de ha ő tetszik neked, és te is neki, miért nem hívod föl?
– Már vagy hússzor hívtam…
– Na, és mit mondott?
– „Szólalj már meg, te idióta!”

Boldog hazatérés a nyaralásból
Viszontláthatod féltett növényeidet
De hiszen a szomszéd megígérte, hogy mindennap meglocsol benneteket! Nem jött? Válaszoljatok!!! Nem jött?!

A könnyű ételek nem mindig megbízhatók. Viszont biztos, hogy drágák és undorítók.
-"Pizza light"… hogy lehet, hogy egy pizza nem hizlal?
– Mert öt perccel az után, hogy megetted, kihányod…

Remélem, másnap is elnyeri/elnyerte a tetszését :)

Az a bizonyos Útikalauz

Ezzel a képpel nyitok, bár a filmből van, amit sosem láttam, de mégis valahogy ez illik ide a legjobban. :D

Szóval a következő könyv, amiről írni fogok a Galaxis útikalauz stopposoknak, amiről meg kell mondanom, nem lett a szívem csücske... Lehet, hogy az előtte olvasott könyv, a Pop, csajok, satöbbi miatt van ez, talán az túlságosan tetszett és így nehéz volt olyat mutatni utána, ami le tud kötni, nem tudom. Az is lehet, hogy ez a könyv nem az én humoromnak való, bár voltak benne elég érdekes részek is, meg jó poénok is. De lehet, hogy egyszerűen túlságosan sok ember szeme csillant fel, amikor megemlítettem, hogy ezt kezdem el olvasni, és túlságosan sokan mondták, hogy az milyen jó, így túl magasra raktam a mércét... Nem tudom, erre talán nincs is jó válasz.

És ha már a válasznál tartunk, meg ugye azzal együtt a kérdésnél, akkor jobb ha rá is térek a történetre. Szóval adott egy Föld nevű bolygó, meg azon egy kis emberke, akinek a neve Arthur és akinek a házát azon a bizonyos csütörtökön le akarják rombolni. Viszont (mert ugye a rossz dolgoknak meg van az az ostoba szokása, hogy mindig csoportban jönnek) nem elég, hogy a háza szúrja bizonyos emberek szemét, de kiderül, hogy maga a bolygója is, és a Föld egyszer csak volt, aztán meg nincs... Arthur is majdnem volt, aztán meg nincs, de micsoda szerencse, hogy az egyik legjobb barátja titokban földönkívüli, és úgy gondolja, kihasználja a remek alkalmat, és ha már úgyis itt a világvége, inkább meglép, Arthurt pedig viszi magával.

Szóval van két stopposunk, akiknek sikerült kimenekülnie a pusztulásra ítélt Földről, de a folytatás sem kevésbé veszélyes. Egyik vészhelyzetből és biztos halálból a másik vészhelyzetbe menekülnek... A lényege ez a sztorinak. Vannak benne nagyon érdekesen kitalált dolgok, de egészen addig, amíg Marvin nem került a képbe, nem érdekelt különösebben az egész <3

És akkor ami eddig asszem nyilvánvaló lett, kedvenc szereplőm: Marvin <3

Marvinról annyit kell tudni, hogy robot és mániás depressziós. Olyasmiket szeret mondani, hogy: "Engem mindenki utál.", vagy: "Gyerünk, lépj csak át felettem, tudom, hogy téged se érdekellek..." Az olvasók között többen most biztosan ráismernek egy közös ismerősünkre, igen, szerintem is kísérteties a hasonlóság...

Marvinhoz kapcsolódik egyébként a befejező poén is, ami miatt érdemes volt végigolvasni a könyvet. Ennek a poénnak hála most kedvem támadt végigolvasni az 5 részes trilógiát, bár nem hiszem, hogy erre sort tudok keríteni a közeljövőben.

Most meg jöjjenek a megszokott idézetek:

– Mi ez a zaj? – sziszegte Ford.
– Én üvöltök! – üvöltötte Arthur.

– Mit gondolsz – kérdezte Artur –, megbánnám, ha megkérdezném, hol a pokolban vagyunk?
– Biztonságos helyen – mondta.
Ford felállt.
– De jó – mondta Arthur.
– A Vogon Építész Flotta egyik űrhajójának a konyharészlegében vagyunk, egy kis kabinban – mondta Ford.
– Úgy tűnik – mondta Arthur –, ez a „biztonságos” szónak valami egészen szokatlan értelmezése, melyről eddig nem volt tudomásom.

Ford az ajtóhoz lépdelt.
– Nézzétek, drágcsálóim – mondta –, sajnálom, de szerintem nem kötünk boltot.

– Ó, a Paranoid Android...

– Ha nem nyitod fel a kijáratot ebben a minutumban, nagybaltával programozom át az adattáraidat. Világos?

– Hát ez az – mondta Arthur. – Meg fogunk halni.
– Igen – mondta Ford –, azaz… nem! Várj egy cseppet!
Keresztülvetődött a kamrán valamiért, ami Arthur látószögén kívül volt.
– Mi ez a kapcsoló?! – kiáltotta.
– Micsoda? Hol?! – kiáltotta Arthur, és megperdült.
– Á, csak vicceltem – mondta Ford. – Tényleg mindjárt meghalunk.

Semmilyen körülmények között se hagyd, hogy egy Vogon a jelenlétedben olvassa fel a verseit.

Többé soha, soha többé nem ébredünk ezzel a gondolattal: ki vagyok én? Meg hogy minek élek? Meg hogy igazán számít-e, van-e kozmikus jelentősége, ha ma nem kelek fel, és nem megyek dolgozni? Mert ma végre egyszer és mindenkorra megkapjuk a rövid, világos választ ezekre a bosszantóan jelentéktelen kérdésekre, hogy Élet, a Mindenség meg Minden.

Úgy látszik nemigen avatom be magamat a titkaimba. Bár – tette hozzá némi gondolkodás után – ez nem is meglepő. Fikarcnyit sem bízom magamban.

…arcára olyan vigyor ült, melyért az embert többnyire puhára bélelt falú szobába zárják.

– Tudod – mondta Arthur –, valahányszor Vogon légzsilipekbe zárnak a Betelgeuséről származó pasasokkal, hogy kilökjenek a világűrbe, és megfulladjunk, nagyon szeretném, ha figyeltem volna arra, amit anyám mondott, amikor kicsi voltam.
– Miért, mit mondott?
– Nem tudom. Nem figyeltem.

– Mintha azt mondták volna, hogy nem akarnak lőni ránk…
– Én is úgy hallottam – jegyezte meg Ford.
Egy veszélyes pillanatra Zaphod kidugta a fejét.
– Hé! Mintha azt mondtátok volna, hogy nem akartok lőni ránk!
Vártak.
Kisvártatva megszólalt egy hang:
– Nehéz zsarunak lenni.
– Mit mondott? – kérdezte Ford döbbenten.
– Azt mondta, hogy nehéz zsarunak lenni.
– Ez mégiscsak az ő problémája, nem?
– Szerintem is.

– … A tudománynak persze számos csodás eredménye van, én azonban sokkal jobban élvezem a boldogságot, mint az igazságot.
– És legalább boldog?
– Nem. Itt omlik össze az egész elmélet.
– Kár – mondta Arthur együttérzően. – Pedig amúgy egész jó életstílusnak tűnt.

– Tudja – Arthur elmélázott –, azért ez sok mindent megmagyaráz. Nekem például egész életemben volt egy különös, megmagyarázhatatlan érzésem, hogy történik valami a világban, valami nagy, sőt baljós, csak éppen senki se hajlandó megmondani, hogy mi.
– Nem – mondta az öregember –, ez csak a normális paranoia. Mindnyájunknak van a világegyetemben.

– Elloptam, hogy sok mindent megkeressek.
– Sok mindent? – Ford meglepődött. – Mi mindent?
– Nem tudom.
– Tessék?
– Nem tudom, mit keresek.
– Miért nem?
– Mert… mert… azt hiszem, azért, mert ha tudnám, mit keresek, akkor nem tudnám megkeresni.
– Mondd, bolond vagy?
– Ezt a lehetőséget még nem zártam ki – mondta Zaphod nyugodtan. – Csak annyit tudhatok magamról, amennyit az elmém jelenlegi állapotában ki tud bogozni. És az elmém jelenlegi állapota nem túl jó.

Acsargó Kagylók bolygójának mocsaraiban növő matracokat nagyon gondosan megölik és kiszárítják, mielőtt használatba vennék. Legfeljebb egy-egy éled fel közülük olykor.

Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.

Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?

Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születtünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?

Itt vagyok én akkora aggyal, mint egy egész planéta, és a dolgom az, hogy felkísérjelek benneteket a hídra. Ez aztán az önmegvalósítás!

-Azt hiszem, tudnotok kell, hogy nagyon lehangolt vagyok – mondta. Hangja halk volt, és reményvesztett.
-Uramisten! – nyögött fel Zaphod, és egy székbe csuklott.
-Nos – mondta Trillian vidám és együttérző hangon – , most legalább elfoglalhatod valamivel az agyadat.
-Reménytelen – dünnyögte Marvin. -Kivételesen nagy agyam van.
-Marvin! – figyelmeztette Trillian.
-Jól van na, – mondta Marvin. -Mit kell tennem?
-Menj a kettes számú bejárati zsiliphez, és hozd ide a két idegent. Felügyelet alatt.
Marvin egy mikroszekundumnyi késlekedéssel, a hangszín és hanglejtés finoman mérlegelt mikromodulációjával – tehát anélkül, hogy a sértődésre konkrét alapot szolgáltatott volna – mélységes megvetést és borzadályát fejezte ki minden iránt, ami emberi:
-Ennyi az egész?
-Igen – mondta Trillian határozottan.
-Nem lesz sok örömöm benne – mondta Marvin.

– Valóban létezik Válasz – erősítette meg Bölcs Elme.
– Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.
– Igen. (…) Bár nem hinném – tette hozzá Bölcs Elme –, hogy tetszeni fog.
– Nem számít! – felelte Foochg. – Tudnunk kell most!
– Most? – érdeklődött Bölcs Elme.
– Igen! Most…
– Felőlem… – A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.
– Egész biztosan nem fogtok örülni – jegyezte meg Bölcs Elme.
– Ki vele!
– Jó – mondta Bölcs Elme. – A Válasz a Nagy Kérdésre…
– Nos?…
– Az Élet, a Mindenség Meg Minden… – mondta Bölcs Elme.
– Tehát?…
– A Válasz… – mondta Bölcs Elme, és megállt.
– Igen?…
– A Válasz…
– Igen???…
– Negyvenkettő – mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel.

Ez Ford szerint egyike volt a legérthetetlenebb emberi dolgoknak: az a szokás, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat leszögezik és ismételgetik, például: „Szép napunk van”, vagy „Maga nagyon magas”, vagy “Ó, kedvesem, harminc láb mélyre zuhantál, jól vagy?" A jelenség magyarázatára Ford kidolgozott egy elméletet. Eszerint az emberi lények szája összenő, ha nem járatják. Néhány hónapi megfigyelés és megfontolás eredményeképp elvetette ezt az elméletet, és újabbal állt elő. Eszerint ha az emberek nem járatják a szájukat, akkor az agyuk kezd dolgozni.

Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. Amikor az Azgót Költők Nagymestere, Dagályos Morrogh előadta Óda a Kis Csomó Zöld Dagadékhoz, Melyet A Hónom Alatt Leltem Egy Nyári Reggelen című poémáját, a hallgatóságból négyen a helyszínen kimúltak belső vérzés következtében, és a Közép-Galaktikus Művészet-Manipuláló Tanács elnöke is csak úgy menekült meg, hogy lerágta a saját lábát. Morrogh mint jelentették, »csalódottan értesült« a költemény fogadtatásáról, és Kedvenc Fürdőszobai Gargarizálásaim című, tizenkét kötetes eposzának felolvasására készült, amikor is a saját vastagbele elkeseredett gesztusra szánta el magát az élet és a civilizáció védelmében. Egyenesen keresztül szökkent Morrogh nyakán, és kiszorította agyából a szuszt. A világmindenség mindenkori legrosszabb költészete a szerzővel, Paula Nancy Millstone Jenningsszel (Greenbridge, Essex, Andlia) elpusztult, amikor megsemmisítették a Föld nevű bolygót.

A gyorsforgalmi utak olyan eszközök, melyek lehetővé teszik, hogy egyesek A-ból B-be rohanhassanak, míg mások B-ből A-ba rohannak. Azok az emberek, akik az A és B pontok közötti tetszőleges C helyen élnek, gyakran eltűnődnek rajta, vajon mi lehet olyan remek A-ban, hogy annyian odasereglenek B-ből, és hogy mi lehet olyan remek B-ben, hogy annyian odasereglenek A-ból. A C-beliek leginkább azt szeretnék, ha a népek egyszer s mindenkorra eldöntenék végre, hogy hol a fenében akarnak lenni tulajdonképpen.

Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal. Például a Földön az ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek csak vidáman lubickoltak. A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél – pontosan a fenti okok miatt.

– Tricia McMillan? – hebegte. – Mi a fenét csinálsz te itt?
– Amit te. Stoppoltam. Mi mást tehettem volna a matematikai és asztrofizikai doktorátusaimmal?

Az Encyclopaedia Galactica szerint a robot olyan mechanikai berendezés, melyet az ember munkájának elvégzésére terveztek. A Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutató részlege szerint a robot „A Te Műanyag Haverod, Akivel Pompásan Érzed Magad ”.
A GALAXIS Útikalauz szerint a Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutató részlege „eszetlen semmirekellők csürhéje, akiket elsőként állít majd falhoz a forradalom”; a szócikket egy lábjegyzet egészíti ki, melyszerint a szerkesztők szívesen látnák azok pályázatait, akik robotikai tudósítói állás iránt érdeklődnek.
Érdekes módon az Encyclopaedia Galactica egyik kiadása, mely szerencsés véletlen folytán az idő egy elhajlásán át az ezer évvel későbbi jövőből idecsúszott, úgy jellemzi a Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutatási részlegét, mint „eszetlen semmirekellők csürhéjét, akiket elsőként állított falhoz a forradalom”

No, asszem ennyit akartam mondani erről a könyvről. Nem vett le a lábamról, de nem is tartottam hű, de borzalmasnak, ahogy az elején képzeltem... Szóval végül egyszer olvasható történet lett belőle. No, de nem baj, azért egyszer mindenképpen megérte. :)

... és amit sosem szabad elfelejteni, és amit az AegiSub nevű program is ismételget és a Galaxis útikalauz hátoldalán is szerepel:
NE ESS PÁNIKBA!

Liebster díj

Nagy örömömre és büszkeségemre szolgálva, kaptam egy ilyen díjat Kaetől, akinek ezt nagyon szépen köszönöm!!!

Játékszabályok:
1, Egy bejegyzés, amiben a díj logója megjelenik, és a szabályok feltüntetésre kerülnek.
2, Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad, és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogtársadnak, és ezt tudatni is velük.

Én elég sokat gondolkodtam, végül pedig úgy döntöttem, hogy azoknak a blogolóknak adom tovább, akikkel a könyvmolyos párbajban veszek részt és akikhez a legközelebb állok :) Fogadjátok ezt a díjat bátorításul :)

No, díjazottak:

Eszternek azzal a feltétellel, hogy végre választ egy normális dizájnt a blogjára :P

Barbinak a lelkesedéséért, mert képes kilométer hosszú bejegyzéseket írni :)

Szandinak erősítésként, hogy át tudja magát verekedni a Varázscsókon :D

Csillának biztatásul, hogy minél előbb eljusson a Sosehol olvasásáig, amiről nagyon érdekel a véleménye :)

Melindának hálám jeléül, mert megmutatta nekem a könyvmolyos párbajt, mert megnézte velem a Coralinet, mert az ő blogján találtam egy nagyon jó KAT-TUNos játékot, és mert mindig felvidít :)

Ennyi lenne, adjátok tovább szeretettel :)