A borzalmak ura

Ma két bejegyzést írok, mert most sikerült befejeznem A Legyek Urát, és addig szeretek írni valamiről bejegyzést, amíg még kéznél van a könyv, holnap pedig vissza akarom vinni a könyvtárba. Talán csak meg akarok szabadulni tőle? Lehet.

Az alaptörténet a következő: Egy csapat angol kölyök (pontos számokat sosem tudunk meg) lezuhan egy repülővel és egy lakatlan szigeten köt ki. Tiszta LOST, nem? Eszembe is jutott, hogy talán innen jött az ötlet a sorozat készítőinek is... Szóval egyedül lesznek egy szigeten, felnőttek nélkül. Először megpróbálnak közös megegyezéssel szabályokat és törvényeket hozni. Szentként tisztelnek egy kagylót, mely tulajdonképpen a rendteremtés jelképévé válik számukra. Mindent megtesznek, hogy életben tartsák a jelzőtüzet, hogy aztán megmentsék őket, még akkor is, ha a cél elérésének ösvényén sikerült félig felgyújtaniuk a szigetet.
Szóval egy kis, újan alapult, csetlő-botló társadalomról beszélhetünk, ami egész jól működik, amíg végleg el nem romlik minden, ahogy az már csak lenni szokott.

Elég sok előítéletem és elvárásom volt ezzel a könyvvel szemben. Mindenki, akivel csak beszéltem róla azt mondta, hogy nagyon jó, mindenképpen megéri elolvasni, de készüljek fel rá, hogy megrázó lesz. Ezért sokáig vaciláltam, hogy érdemes-e most belekezdenem, főleg pár nappal zh és kiselőadás előtt, vagy hagyjam inkább a nyári szünetre. Az olvasás mellett döntöttem, amivel elképzelhető, hogy sikerült megkeserítenem a következő éjszakámat, de akkor is megérte elolvasni. De nem azért, mert olyan hihetetlen jó könyv...

Ez a sztori nekem egy nagy csalódás volt. És azt hiszem, ha még többet vártam volna az elolvasásával, még jobban rákészülök, akkor ez most még rosszabb lenne. Szóval igen, jó döntés volt...

Végig idegesen olvastam a könyvet, mert vártam, hogy mikor jönnek már olyan részek, amiktől majd kiakadok. Csak vártam és vártam... és aztán jöttek is, kb a 180. oldal környékén. Ami talán nem is lenne rossz, ha nem 230 oldalas lenne a könyv. Szóval elmondhatjuk, hogy mire elértünk egy olyan részhez, ami számomra izgalmas lehet, már átverekedtem magam a könyv négyötödén. Ami tele volt leírással... Nekem általában semmi bajom az ilyen részekkel, én Jókainál se éreztem zavarónak, de itt igen. Tulajdonképpen úgy éreztem, hogy a dzsungel minden levelét ismerni fogom lassan, holott egy pihepöttynyit se érdekel. Egyik este még el is aludtam az ilyen részeken, szóval...
Tehát elmondhatjuk, hogy az elejétől nem voltam elragadtatva, az utolsó ötven oldal pedig... Először csak azt éreztem, hogy talán most elkezd kibontakozni a történet és ez az érzés megvolt 20 oldalon keresztül... És amikor már éppen megfogalmaztam magamban, hogy ez a könyv nem is olyan rémes, nos akkor jött a katarzis és minden felborult. Az utolsó 20-30 oldal viszont túlságosan nyomasztó lett. Vagyis igen, elmondhatjuk, hogy 180-200 oldalt olvastam azért, hogy aztán 20 oldalon keresztül remegjek mint a kocsonya... A végén meg arcon csapjanak a befejezéssel, annyira a semmiből jön.

Szóval mit mondhatok még? Moly.hu-n 4-es értékelést kapott, mert vannak benne azért nem jó dolgok, és itt most jó alatt nem a klasszikus jó értelmezését értem, mert ennek a könyvnek a tartalma borzalom. Vagy van ennél jobb szó arra, ami az emberekből lesz/lehet?

Ugyanakkor egyetlen idézetet sem írtam ki belőle, mivel egyetlen szófordulatnál sem éreztem azt, hogy ez megfogott, hogy ez igaz, ezt meg kell jegyeznem, ezen mosolygok egy jót...

Nem, nem mondanám, hogy tetszett.

A költészet napja

Hétfőn volt a költészet napja, ezért kitűztem magam elé egy célt, miszerint el fogok olvasni 3 verseskötetet egy nap. Ez sajnos végül nem sikerült, mert persze megint utolsó pillanatra hagytam a hétfői zh-ra való tanulást. Így a háromból 2 és fél könyv sikerült. Ezért írok csak most, mert még befejeztem az utolsó kötetem.

Az első kötet, amit "kézbe vettem" Varró Dániel Akinek a lába hatos című kötete volt. Sajnos csak elektronikus verzióban jutottam hozzá, mivel egyik könyvtárban sem volt fellelhető. Az egyik helyen előttem vették ki, a másik helyen meg eltűnt a polcról... Murphy.

Ez a kötete is tetszett, mint az eddigiek, bár ez megint egy más korosztálynak szólt. Bár mondhatnánk, hogy ez babáknak szól, de kérdéses, hogy nem szórakoztatja-e jobban a szülőket inkább? Stílusban jelen van az a Varró Dani, akinek a neve miatt az ember a kezébe veszi ezt a kötetet, és a bookline kételkedő hangjaival sem értek egyet, akik liberális szemétnek titulálták és hasonló iskolázott véleményt nyilvánítottak. Ha lesz gyerekem (mivel ugye a facebook erősen kételkedik benne...), asszem ez a kötet is el fog jutni hozzá. Pár idézet:

Höcögtető 2#
Ezt a hazafias csecsemőknek kell mondogatni, akik az előző versen sírtak

Dugd a lábad kengyelbe,
ne hagyd csak úgy lógni,
nyereg alatt puhítsd a húst,
ez a magyar módi!

Ne sarkantyúzd lovadat,
magától is szálldos,
nem gebe az, hanem kérlek
tűzlegető táltos.

Hej, Miska, Varró Miska
paripádon, höc, höc –
huszár módra, magyar módra,
hősiesen röpködsz.

Popód alatt nyereg van,
lábad körül kengyel,
teringettét, magyar vagy te,
nem török vagy lengyel.

Az ördöggel megyünk mi
farkasszemet nézni,
pelenkát most ne csócsálgass,
legyél, fiam, férfi!

Hej, Miska, Varró Miska
paripádon, höc, höc –
huszár módra, magyar módra,
férfiasan köpködsz!

Fülhegyezgető
Ezt számítógép mellől kell mondogatni

Kipp-kopp, billentyű,
hangok jönnek innen, tyű!

Klikk-klikk, kisegér,
hangja ide is elér.

Apu a monitor előtt
annyi időt mért tölt?
Műfordít és bérkölt.

Kopog-e vagy klikkel,
onnan lehet tudni, hogy ez
pasziánsz vagy flipper.

Kipp-kopp, billentyűk,
onnan bűbáj, innen nyűg.

Csukolgató
csodálkozva csukló csecsemőknek mondjuk

Hukk! Hukk! Hukk!
Ez meg mi?
Hát mi késztet össze-össze
rezzenni?

Nagypapád, ki negyvenöttel
ment a megengedett felett,
épp ebben a pillanatban
a rendőrnek felemleget:

Eltűnődtem, mit csinálhat
most az én kis unokám,
azonkívül lassan menni
rettentően unok ám!

Nagymamád a bablevesbe
csülköt vesz a hentesnél,
közben rólad áradozik:
Képzelje csak, kedveském,

van nekem egy kisunokám,
ilyen cuki, olyan cuki –
fényképet is mutat rólad,
bólogat a pultos muki:

Tényleg cuki. Roppant cuki.
Gratulálok, nagymama.
Értékelném, hogyha kicsit
dolgozni is hagyna ma.

Emleget az egész család,
a képeket nézik épp,
miket rólad a facebookra
feltöltött a nénikéd.

Ezért kezdtél csukladozni,
hukk-hukk-hukk,
de ahogy jött, el is múlik
ukkmukkfukk.

Aztán Ady, a félbehagyott, de később befejezett.
Ez a kötet jó ideje áll a polcon, még anyukám kapta, amikor elballagott a 8. osztályból. Elég régóta szemeztünk már, ő meg én, de eddig még nem volt rá érkezésem, hogy el is olvassam. Hát most megtörtént.

Ez tulajdonképpen egy bonbonos doboz, melybe Ady életművéből szemezgettek verseket. Vannak Lédás és Csinszkás versek is, meg olyanok, amiknek semmi köze a szerelemhez. A legismertebb versei is megtalálhatóak itt, szóval azt hiszem, ezzel a kötettel kapcsolatban is elmondhatjuk, hogy az olvasó pontosan azt kapja, amire várt.

Bemásolom innen is a kedvenc versem :)

ŐRIZEM A SZEMED

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Viszont a két kötet között be kellett vonulnom a rímbörtönbe. :D

Tim Burton filmrendezőt szerintem a többségnek nem kell bemutatni. Olyan híres produkciókon dolgozott, mint a Sweeney Todd, vagy például az örök és nagy kedvencem a Karácsonyi lidércnyomás.
Nos, igen, ezek a filmek/rajzfilmek mind rendelkeznek egy sajátos hangulattal és képi világgal. Ezek az összetevők Burton verseskötetében is ugyanúgy jelen vannak.
Van egyfajta morbiditása a különböző verseknek, amik mind egy-egy furcsa gyerek történetét mesélik el. Ugyanakkor szerintem ötletes és humoros az egész. Másolok be ide is példákat:

Vudulány

Varrott gyolcs fehér bőre,
mi nem enged színéből.
Ezer szivárvány gombostű
áll ki tűpárna szívéből

Igéző nézését
egy fiú sem állja,
mert szép szemével őket
mind meghipnotizálja

Sok zombisrácot
transzba ejtett mélyen.
Kiélte szenvedélyét sok amcsin
és egy francia ex-személyen.

Se sajnos átok ül rajta.
Nem lehet szerelméhez hű.
Ha valaki túl közel kerül szívéhez,
mélyebbre döfődik ezernyi tű.

És a kedvencem, képekkel illusztrálva:

A Pálcikasrác és a Gyufalány szerelme

Pálcikasrác és Gyufalány;
a csávó imádta a bigét.
Hogy miért, nem talány,
hisz lángra lobbantotta a szívét.

De gyufa és pálcika közt
örökké tarthat e varázs?
Jaj, forrófejű a nő; és a srácból
nem marad, csak parázs.


A kötet illusztrációit egyébként mind maga a szerző készítette :)

Szóval azt hiszem, mindent összefoglalva annyit mondhatok, hogy ez egy nagyon érdekes költészet napja volt, amit valószínűleg jövőre is meg fogok ünnepelni :D Előre a versekért!

Az itt felsorolt köteteket pedig természetesen mindenkinek ajánlom :)

Maktub

A párbaj ötödik könyvét két nap alatt olvastam el. Gondolom erre mindenkinek az lesz majd az első gondolata, hogy: Ilyen jó volt? :O A válasz viszont nem. És igen...

Egy percig se lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy megragadott ez a könyv. Semmi olyasmit nem éreztem ezzel, mint a Pop, csajok, satöbbivel vagy az Én, a robottal kapcsolatban. Nincs meg benne a félig olthatatlan vágy további Coelho kötetek olvasására... Persze, meg van tőle 3 könyv, amiket később el fogok olvasni, de maradjunk annyiban, hogy nem kapkodom majd el.

Ugyanakkor nem mondanám azt sem, hogy ez egy rossz könyv, mert nem az. A cselekmény ugyan elég lassan hömpölyög, sőt igazából kicsit egyszerűnek és szegényesnek is mondható, viszont nem is ez a lényeg benne. A kötet tele van olyan filozofikus gondolatokkal, amiket az ember a saját életére kivetítve tud értékelni. Ehhez persze kell egy bizonyos hangulat, amivel a lelkében leül olvasni. Senki se fogja ezt élvezni, aki totál felpörögve, akcióra éhesen csapja fel ezt a könyvet. Mondjuk úgy, le kell menni alfába...

A történet egy pásztor fiúról szól, aki kétszer egymás után ugyanazt az álmot látja, ami nem hagyja nyugodni. Ezért előbb elmegy egy jós cigány asszonyhoz, majd találkozik egy királlyal az utcán, akik útbaigazítják az álmával kapcsolatban. Így kezdődik meg egy hatalmas utazás, mely során a fiú célja, hogy Andalúziából eljusson a piramisokig, ahol az álom által ígért kincsét meglelheti. Az út során követnie kell a jeleket, melyek az irányt mutatják számára. A könyv tulajdonképpen az Életről szól. Arról, hogy mindannyian egy utat teszünk meg, ahol néha nagyon balszerencsésen járunk, néha mindenünket elveszítjük és a nulláról kell újrakezdenünk, viszont menni kell tovább. Meg persze az álmokról is szól, arról hogy sokan feladják őket és a könnyebbik utat választják akkor is, ha ez nem teszi őket igazán boldoggá. És szól a lehetőségekről is, arról hogy az életben mindent elérhetünk, csak igazán kell akarni, és a helyes döntéseket kell meghozni.

Ez persze a saját értelmezésem, ami merőben eltérhet mások gondolataitól. Hiszen erre a könyvre fokozottan igaz az, hogy mindenkinek mást jelenthet. Én magam tudtam is azonosulni vele, de mégsem. Sok olyasmi hangzott el benne, amiben hiszek, és ami belefér az én világszemléletembe. De volt egy erősen vallásos háttérfuvallata is, ami nekem annyira nem jött be. Néha hiszek egy felsőbb hatalom létezésében, néha nem, de nem nagyon hiszem azt, hogy ez a felsőbb hatalom Isten lenne. No, mindegy, nem bocsátkozom most a vallási nézeteim kifejtésébe (valszeg később se, de jobb, ha semmit se ígérek, még lehetek én is olyan, mint Zseni... könyörgöm, olvassátok el az Én, a robotot, hogy értsétek a vicceimet XD).

A vallásos vonulaton kívül nekem még két dolog nem tetszett:
Fentebb már említettem, hogy ehhez kell egy bizonyos hangulat. Nekem viszonylag lassan, kb 40-50 oldal után sikerült csak ráhangolódnom. Azután már semmi gond sem volt, tudtam élvezni a történetet. Egészen addig (és itt most rátérek a második zavaró pontra), amíg Coelho úgymond át nem esett a ló túloldalára. Voltak ugyanis olyan részletek, amire már azt mondtam, hogy "oké, nekem ez már sok". Kicsit túl giccsesnek, kicsit túl nyálasnak, kicsit túl filozofikusnak, kicsit túl mesésnek és a valóságtól elrugaszkodottnak tűntek.

Ami viszont nagyon komolyan megfogott és elkezdett érdekelni, az a sivatagi emberek kultúrája. Korábban még semmit sem olvastam róluk, így nem tudom, hogy Coelho mennyire reálisan írta le a világnézetüket. Mielőtt ezt a könyvet a kezembe vettem volna, sosem gondoltam úgy a sivatagra, mint most. Ha behunyom a szemem és rá gondolok, már egy forró, gőzölgő gyilkos tengert látok, hanem a végtelen nyugalom világát. Mondhatnám azt, hogy bárcsak én is oda, abba a világba születtem volna, viszont nem tartom magam olyan alkatnak, aki képes lenne elviselni az ottani megpróbáltatásokat, szóval én ide tartozom. Maktub*.

És akkor most jöjjenek a megszokott idézetek:

– Többet kapok, mint amennyit a szívességért érdemlek – jegyezte meg a szerzetes.
– Ilyet sose mondjon. Meghallja az élet, és legközelebb kevesebbet ad.

Kékbe öltözött lovasok voltak, turbánjukon fekete dísszel. Az arcuk is kék kendővel volt eltakarva, és csak a szemüket lehetett látni.
Ezekből a szemekből messze látszott a lélek ereje. És az, ami megszólalt belőlük, a halál volt.

…mindig a virradat előtti óra a legsötétebb.

Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra, de minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is!

A szem megmutatja a lélek erejét.

A szenvedéstől való félelem rosszabb, mint a szenvedés maga.

Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket.

Olyan vagyok, mint mindenki: úgy látom a dolgokat, ahogyan szeretném, hogy történjenek, nem úgy, ahogy valójában történnek.

Az emberek nem az ismeretlentől félnek, mert minden ember képes mindent elérni, amit akar és amire szüksége van. Attól félünk csak, hogy elveszítjük, amink van, legyen az az életünk vagy a földünk. De a félelmünk elmúlik, mihelyt megértjük, hogy a mi történetünket és a világ történetét ugyanaz a Kéz írta.

Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok.

A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban lévő két csepp olajról.

De ha előbb el kell indulnod, menj a történeted szerint. A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.

Ha majd harcolnom kell, lehet, meghalok egy napon, amelyik ugyanolyan jó lesz a halálra, mint bármelyik másik. Mert, én sem a múltamban, sem a jövőmben nem élek. Csak jelenem van, engem az érdekel. Ha mindig a jelenben tudsz maradni boldog leszel. Meglátod, hogy a sivatagban élet van, az égen csillagok, a harcosok pedig harcolnak, mivel ez az emberi nem alkotórésze.

Amikor a férfiak háborúznak, a Világlélek is megérzi a csatakiáltást. Senki nem menekülhet semmi olyasminek a következményei elől, ami ezen a földön történik.

Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani.

Hogy ajánlom-e ezt a könyvet? Nem tudom. Véleményem szerint egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, de nem hiszem, hogy én magam újra kézbe veszem majd. Annak, aki egy kis nyugalomra vágyik, talán jó lehet. Annak, viszont csalódás lesz, aki igazán kalandos sivatagi útra számít. Ez egy belső utazás, ami mindenkinek mást jelent.

*Maktub szó jelentése kb: meg van írva, előre elrendelt.

Én, a robot

A robotika három törvénye:

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és a második törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve

56. kiadás, 2058

Egy dolog van, amire ez a kötet nagyon ráébresztett: ha nagy leszek, Isaac Asimov akarok lenni!

A negyedik kötet az A listámról. Asimov (aki nézett Hősöket, annak csak Miszter Iszák) valami hihetetlenül zseniális elme lehetett. Elképesztően lenyűgöző dolgot alkotott. És ez még csak egy kötet volt a hatalmas életműből, de már most teljesen lenyűgözött.

Gondolom a blog olvasóinak többsége látta az Én, a robot című filmet. Nos, ezt töröljétek most ki és tiszta lappal indítsatok ebben az ajánlóban. Ugyanis a kettő között nem sok párhuzam van. Ugyan régen láttam a filmet és nem emlékszem rá teljesen, de a kötetben szereplő 9 rövid történet közül egy sem feleltethető meg maradéktalanul a mozgóképes változatnak. A főszereplők közül Dr. Susan Calvin mindkét helyen szerepel, de pl Will Smith karaktere már hozzáköltött. A fent olvasható három alapelvet természetesen átvették, és ahogy észrevettem, több történetből importáltak elemeket. Szóval valami hasonló fúzió alapján születhetett meg a film. De inkább visszakanyarodok a könyvhöz...

A 9 történet egymástól teljesen független. A kiindulópont szerint egy fiatal riporter készít interjút az idősödő Dr. Susan Calvinnal, aki az Amerikai Robot és Gépember Rt. robotpszichológusa. Ő meséli el a kötetben található sztorikat. Két történet között általában kisebb átvezetést is találhatunk, amiben mintegy előszóként megtudhatunk valamit a következőkről.

A történetek közül egyedül az utolsó nem tetszett. Itt nem igazán volt cselekmény, hiszen végig ültek egy szobában, és a férfi elmesélte, hogy mit beszélgetett más emberekkel... szintén kettesben ücsörögve más szobákban... Mondhatjuk akár, hogy ez egy elmélkedés a robotizált jövő gazdaságáról. Egyébként külön érdekesség, hogy amikor a könyvet először, még a '60-as évek végén kiadták, ez a történet nem szerepelt benne, mivel az állami cenzúra megakadályozta a bekerülését.

A másik 8 történet viszont nagyon magával ragadott. Különösen Mike Donovan és Greg Powell történetei tetszettek, ők is lettek a kedvenceim.

És akkor ha már a karakterek: A kötet talán egyetlen fontos női szereplője Dr. Calvin, aki ronda. Igen, ronda és lehet, hogy nagyon okos, kitűnően végzi a munkáját, de sminkelni nem tud, a szerelemben szerencsétlen, bár a többség szerint képtelen a szeretetre, ha elborul az agya, akkor bosszúálló és külsőre egyáltalán nem vonzó. Vagyis egy igazi ember, egy teljesen reális karakter. Ez pedig ugyanúgy a többi ember szereplőről is elmondható. Jobban értenek a robotikához, mint egy átlagos ember? Kétségtelen, de ettől még ők is ugyanolyan emberek. Nem mondhatjuk tehát, hogy agyontápolt Mary Sue és társai vonulnak fel előttünk. Nem is beszélve a változatosságról, amit nyújtanak. Ki-ki hirtelen haragú, vagy túl fegyelmezett, okoskodó vagy tényleg okos, törtető, nyavalygós, és még sorolhatnám. A lényeg a lényeg: Azt hiszem, mindenki megtalálhatja közöttük a kedvencét.

Na, de a történetre visszakanyarodva (Észrevettétek, hogy ma folyton elkanyarodom?): Szóval Asimov a könyv elején felállít három törvényt, amit minden robot agyába betáplálnak, és aminek ellentmondva nem cselekedhet. A történetek során pedig Asimov ezeket a törvényeket csűri-csavarja, kifordítja, megtöri, megnézi hátulról, nagyító alá teszi és hasonlók. Mindegyik sztori a 3 törvény körül mozog, a robotok valamilyen extrém helyzetekbe kerülnek és annak viszonylatában újraértelmezik a törvényeket. Az embereknek pedig nem egyszer komoly gondot okoz, hogy megtalálják a hibát a rendszerben...

A kötetnek igen speciális hangulata van. Emlékszem, anno, amikor Zsuzsi ajánlotta nekem ezt a kötetet, akkor pont erre hívta fel a figyelmemet. Ezt szerintem nem is lehet körbeírni, ezt csak olvasás közben érti meg igazán az ember. Van benne egy enyhe humor is, bár azt azért nem lehet rámondani, hogy végigsírjuk a röhögéstől, meg hát azért a Galaxis útikalauz erőltetett poénjai is nagyon távol állnak tőle. Bemásolom a kedvenc poénjaimat:

"Powell maga elé húzta a Robotika kézikönyvét, amelynek súlya alatt az íróasztal szinte összeroppant, s áhítattal felütötte. Egyszer megesett vele, hogy egy égő ház ablakából alsónadrágban ugrott ki, a kézikönyvet szorongatva. És szükség esetén inkább az alsónadrágot áldozta volna föl."

"– Az elmúlt két napot elmélyült önvizsgálattal töltöttem – kezdte Zseni –, és igen-igen érdekes eredményre jutottam. Az egyetlen cáfolhatatlannak tekinthető feltevésből indultam ki, tudniillik abból, hogy énmagam létezem, mert gondolkozom…

– Ó, Jupiter! – nyögött fel Powell. – Egy robot-Descartes!"

Megjegyzem, sokkal több lehetne most itt, ha azokat a szófordulatokat is kiírtam volna, ahogy Powell osztja Donovant, de ezt inkább saját élvezetnek, ha valaki a könyv elolvasása mellett dönt. :)

Végül pedig, búcsú előtt egy elgondolkodtató idézettel búcsúznék:

"…hozzáteszem azt a bizonyításra nem szoruló tételt, hogy semmi se teremthet önmagánál tökéletesebbet…"

Akkor most hogy is van ez? :)

Ha Férfi vagy, törd fel a diót!

No, a Szívdesszert mégse volt egy ideig az utolsó, mert anyának ma sikerült nekem kivennie a Diótörőt.

A kötet maga alig 21-22 oldalas és gazdagon illusztrált, szóval amiatt igazán nem kell aggódnunk, hogy túl sokat kéne olvasnunk. Az eredeti történet feldolgozása, amit szerintem már mindenki ismer, ennek ellenére én nem nagyon emlékeztem rá. Sőt, inkább rosszul emlékeztem rá, vagy kevertem valamelyikkel. Volt valami ólomkatonás sztori, na, arra gondoltam először...

Az egész tulajdonképpen egy elég hosszú vers, kis részekre tördelve ugyan, és váltakozó stílusban, de hozva a színvonalat. :)

A rajzok is nagyon szépek, teljesen mások, mint az eddigi köteteknél. Itt inkább festményszerűek, a Diótörő hangulatához illeszkedve. Gyerekkorom mesekönyveit idézik :D

A kötetből a kedvenc részem, amikor átmennek Babaországba és a különböző nemzetek babái ott táncolnak. Ehhez 4 vers tartozik, de az egyik valahogy egyáltalán nem tetszett. Viszont a másik 3 annyira, hogy be is gépeltem. (Ezeket kivételesen nem találtam meg a neten.)

A kínai babák tánca

Hosszú copf, és ferde szem,

csúcsos sipkám felteszem,

tipp-topp, kipp-kopp,

Hszü Vu Csung,

hova tűnt a

papucsunk?

Nincs benn, kincsem?

Nincsen, kincsem.

Tipp-topp, pimm-pamm,

akkor kinn van.

A francia babák tánca

Ó, jöjj, baba,

karomba ma

beszédülj!

Gyere, táncoljál,

itt ez szolgál

beszédül.

Nincs erre szó

– ó, táncoló

fatestek –

és nincs ecset,

mi ily kecset

lefesthet.

Fűző, szoros,

és rizsporos

paróka,

gróf, baronessz –

mind látszat ez,

csalóka.

Pipiskedés,

piruettek, és

pukedli –

ha láttad már,

nem bírod már

feledni.

Az orosz babák tánca

Mit sír, aki sír, a világnak ugyan mi baja?

Csak vodka legyen (meg azért valamennyi kaja),

a könny keserű, igya azt csak a rossz nyavalya,

nem búslakodik, legugol az orosz fababa,

és hej, Kalinka, Kalinka, Kalinka maja,

lábát teszi jobbra ki, balra ki, jobbra… na ja.

Szép, ha pergő muzsikánál

hét szakállas muzsik ágál,

de a legszebb az a gázel,

mit a lányok hasa ráz el.

Ahogy észrevettem, ez a munkája kevésbé ismert a Maszat-hegy, a Bögre azúr és a Szívdesszert mellett, de mivel szerintem érdemes elolvasni, így remélem, hogy ez a kis ajánló nyomán egyre többetekhez jut majd el :)