Akkor igyunk egy korty teát

Nem rémlik, hogy valaha írtam volna így blogbejegyzést. Így, hogy egy perce sincs, hogy egy katartikus élményt jelentő könyvet leraktam. Így, hogy iszonyatosan kavarognak bennem a gondolatok és hogy nem tudom, mennyi mindent fogok tudni elmesélni abból, ami a fejemben van és amit szeretnék elmondani.

 Kezdem azzal, hogy Esze Dóra Bodzagőz című könyve már évek óta meg van nekem, de még csak nem is a polcon figyelt, hanem egy elzárt fiókban, ahol rengeteg könyvet tartok. Szóval mondjuk ki: nem szerepelt azon könyvek listáján, amiket a következő x évben el akartam olvasni. Aztán egyszer csak rám jött valami, eszembe jutott ez a könyv és azt gondoltam, hogy nekem el kell ezt olvasnom. Nem is nagyon tudom, hogyan történt ez, vagy 60 másik könyv közül bányásztam ki, még a körmöm is letört miatta, szóval nem volt igazán megmagyarázható döntés.

Aztán elkezdtem olvasni ezt a könyvet és elkezdtem érezni valami pici csodát, ami benne volt. Olyan szívet melengető volt az eleje: van egy kis város, ahol hirtelen számtalan sanyarú sorsú nő élete kerül végre sínre és csupán egy új és közös dolog van bennük, mégpedig Felícia kis teaháza, ahol különleges (talán varázslatos?) teákat lehet kapni. Kedves kis borzongás lesz úrra az emberen, amikor arra gondol, mi lehet az, ami ebben a bodzateában megvan, amitől egy nő végre úgy dönt, hogy képes egyedül is talpra állni, képes otthagyni a férfit, aki mellett addig élt és aki addig bántotta?

Meg kell mondanom, itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy hány olyan iszonyatosan tehetséges kortárs magyar írónőt ismerek, akit tizedannyira se értékelünk, mint amennyire megérdemelnék. Nekem két személyes kedvencem van, az egyik pont Esze Dóra (aki korábban az Alex és Alex kötetével már elvarázsolt), a másik pedig Hidasi Judit. Úgy gondolom, mindkettőjükben megvan az a dolog, amitől én zseniálisnak tudok tekinteni egy írót: irtózatosan értenek ahhoz, hogy megteremtsenek egy hangulatot a könyveikkel, amikbe szinte beszippantják az olvasót és amíg ez megy, addig az olvasó számára nem létezik semmi, de semmi más. És mivel most nagyon sok szar van az életemben, ezért azt éreztem, pontosan erre van szükségem és igazából nagyon sok embernek lenne még rajtam kívül pontosan erre szüksége.

Aztán ez a történet elkezdett átalakulni, valami olyan dologgá, aminek a hangulatát én nem tudom visszaadni, ezért is döntöttem úgy, hogy ebben a bejegyzésben nem lesznek képek, ahogy mindig szoktak, mert egyszerűen nincs olyan dolog, amivel ezt vissza tudnám adni. Szóval szépen lassan elkezdett kibontakozni a szemünk előtt 3-4 család élete, megismertük egyenként a családtagokat és az ő személyes tragédiáikat, a félelmeiket, a kudarcaikat, a fájdalmukat és szépen lassan elkezdett kibontakozni egy háló, amin keresztül mindenki kapcsolatban áll mindenkivel. Szépen lassan elkezdhetjük megérteni azt, hogy itt bizony minden éremnek két oldala van, mert az a kislány, aki az egyik ember történetében aranyos kis lázadó, az a másik emberében érzéki csábító, a harmadikéban pedig egy utolsó kurva. Ez történetvezetési stílus az, amivel engem kenyérre lehet kenni. A Touch című sorozatot ha valaki megnézi, láthatja, hogy ott ugyanez megy, és éppen ezért azt is imádom, meg ezt is imádtam.

És aztán egyszer csak ez a regény megint átalakult és elkezdtek lebomlani a felső rétegek és előbukkantak azok a dolgok, amik mindennél fájdalmasabbak tudnak lenni és abból, hogy "elhagytál egy 18 éves lányért, aki a tanítványom volt" eljutottunk oda, hogy "megerőszakoltad a 10 éves lányom és még ki tudja, hány másik gyereket mellette". És aztán a szemünk láttára kezd el egy számunkra az elején teljesen szimpatikus, egy sajnálatra méltó kedves ember igazi arca és őrülete kibontakozni, végignézhetjük a tombolását és úgy fáj, úgy fáj ez a történet, ahogy kevés könyv tud fájni, úgy borzadunk tőle, ahogy kevés másik regénytől, és mégis úgy zseniális, ahogy van.

Mert Esze Dóra végre kimond olyan dolgokat, amiket ki kell mondani és mindezt olyan zseniálisan mondja ki, olyan csodálatos irodalmi értékkel, hogy nem tudjuk letenni a könyvet és azt mondani, hogy én ezt inkább meg sem hallom és én erről inkább nem veszek tudomást és homokba dugom a fejem, mert ő nem enged félrenézni!

Aki ismer, az tudja rólam, hogy én egy olyan családban nőttem fel, ahol a felek attól függetlenül egyenlőek, hogy mi a nemük, hogy egész életemben azt láttam, hogy a szüleim szeretetben támogatják egymást és megoldják, ha vannak gondjaik. Így számomra mindig is ez volt a természetes, éppen ezért nem voltam képes sosem megérteni a szélsőségesen feminista nőket, sosem értettem, miért kell nagyon harcolni az egyenlőségért, amikor az én szememben egy férfi és egy nő mindig is egyenrangú volt, de a különböző szerepek megtartása mellett. Az én világomban egy férfinak nem kell úgy viselkednie, mintha konyhatündér lenne (persze, ha ő az szeretne lenni, arra is van lehetősége, meg ugye egészen más, ha besegít és természetesen a gyereknevelésből vegye ki a részét, nem feltétlenül azért, hogy tehermentesítse a nőt, szimplán azért, hogy legyen meg neki is az érzelmi kapcsolata a gyerekeivel), egy nőnek pedig nem kell megterhelő fizikai munkát végeznie, csak hogy megmutassa, ő is ér annyit, mint egy férfi. Amikor fiatal voltam, azt éreztem, hogy ez egy túllihegett dolog, aminek ma már egyáltalán nincs aktualitása, de persze mindig hálásan gondoltam azokra a nőkre, akiknek hála ma azt tehetek, amit csak akarok és tudom így nézni a világot. És őszintén szólva nem is tudom elhinni azt, hogy nekem valaha harcolnom kell majd a jogaimért, szimplán azért, mert én azt várom el egy kapcsolattól, amilyen légkörben felnőttem és nem fogok leélni egy életet egy olyan ember mellett, aki minden héten hobbi szinten ver meg.

És kétlem, hogy ez, hogy nem vagyok feminista és nem érzem azt, hogy női jogokért kéne tüntetnem, azt jelentené, hogy én akár hallgatólagosan is támogatom a családon belüli erőszakot, mert ez nincs így. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy mindannyian emberek vagyunk és senkinek sincs joga bántani a másikat. Amikor egy nő lelki terrorban tart egy férfit, azt ugyanúgy elítélem, mintha fordítva történne, és erre is van példa, csak nyilván kevesebb a fizikai adottságok miatt. Nem is beszélve arról, hogy egy nő ugyanúgy bántalmazhat fizikailag egy gyereket, ami szintén undorító.

Több embert ismerek egyébként, aki ilyen körülmények között él. Szerencsés vagyok, hogy a közvetlen környezetemben nincs ilyen, amit végig kéne néznem, nehezen bírnám ki, hogy ne tegyek semmit... Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a távoli ismerőseim közül azok, akik ebben élnek, sokszor maguk is hibásak, mert nem tesznek semmit a dolog ellen. És ez fokozatosan igaz akkor, amikor egy gyermek bántalmazásáról van szó! Akkor nem csak a bántalmazó, de a másik szülő ugyan olyan szinten hibás, mert hagyja! Ahogy fentebb már említettem, a női jogi egyenlőségért nagyon nagy történelmi alakok tettek, nekik köszönhetően pedig ma már meg van a jogi háttere annak, hogy a bántalmazott nők kiállhassanak magukért, és kiléphessenek abból a rémálomból, amiben élnek.

Szóval arra kérlek titeket, hogy ha valaha azt látjátok, hogy valaki akár fizikailag bánt, akár lelkileg terrorizál titeket vagy a gyereketeket (és itt most mindegy, milyen neműek vagytok), akár lépjetek el a félelmeitek mellett és egyszerűen sétáljatok ki az ajtón és keressetek valakit, aki segít nektek. Ne hagyjátok elhitetni magatokkal, hogy egyedül vagytok a világban! Ne hitegessétek magatokat azzal, hogy majd jobb lesz! Ne mentegessétek azt, aki bánt titeket! És soha, de soha ne higgyétek el azt, hogy ti ezt megérdemlitek!

Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszek abban, hogy amikor fuldoklasz és kinyújtod a kezed, akkor lesz ott valaki, aki kihúz majd a vízből. Lehet, hogy egy olyan ember, akinek a felbukkanására sosem számítottál. Lehet, hogy én leszek az, sosem tudhatjátok.

Dalok az életemből

Nick Hornby 31 dal című könyvével sikerült kicsit megint mellé nyúlnom. Ez a könyv azért került a könyvmolypárbajos listámra, mert Nicknek és nekem már van közös zenei múltunk. Az egyik kedvenc könyvem ugyanis a Pop, csajok, stb., amiben a zene nagyon meghatározó. A főszereplő srácnak saját lemezboltja van és az egész életét uralja a zene, ami nagyon erősen rányomja a bélyegét az egész könyv hangulatára is.

A 31 dalról előzetesen annyit tudtam, hogy nem annyira regény, sokkal inkább önéletrajzi iromány, 31 olyan dallal, amit Hornby valamiért szeret. Ezek alapján azt vártam, hogy majd az ő életével fogok kicsit jobban megismerkedni ezeken a dalokon keresztül, de végül nem igazán ezt kaptam, hanem rengeteg-rengeteg elmélkedést a popzenéről, a zenekészítésről és a zeneszeretetről. Ez pedig normál esetben talán jó lett volna, de sajnos a kötetben szerelő dalok közül egyet ismertem csak korábbról, és a 31 fő dalon kívül nagyon sokat emlegetett még ömlesztve, gépiesen dobálva be a címeket, amit néha nem igazán tudtam követni. A 31 dalt mind fejezetről-fejezetre hallgattam a könyv olvasása mellett, de sok esetben nem éreztem át azt a hangulatot, amiről a szerző beszélt. A dalok többsége annyira távol áll az ízlésemtől, hogy számomra vagy nem mondott semmit vagy egyenesen idegesített.

A dalok kiválasztását több esetben egyébként nem nagyon értettem, vannak ugyanis a kötetben "duplafejezetek", amikor két dalról egy monológban beszél, de itt általában megvan a két dal közül az egyik mindig hangsúlyosabb, a másikról pedig a monológ végén esik egy-egy mondat. Nem értettem, erre miért volt szükség...

Ugyanakkor voltak persze olyan kis anekdoták is, amiket nagyon szerettem vagy éppen nagyon érdekeltek. Hornby magánéletéről annyit lehet tudni, hogy a fia autista, vele kapcsolatban pedig több apró részlet jelenik meg a könyvben, amik nagyon szívet melengetően hatnak az emberre. Egy csoda például arról olvasni, hogy egy néma kisfiú számára mennyit jelent a zene és milyen fejlődést mutat ezen a területen.

Talán csúnyán hangzik, de számomra még az a történet is érdekes volt, amikor Hornby arról beszélt, melyik számot hallgatta nagyon sokat a válása idején, melyik segítette őt lelkileg. Ezek olyan apró, emberi érzések, pillanatok, amelyek képesek írót közelebb hozni egy olvasóhoz. Igen, Nick Hornby is ember, akinek vannak gondjai, aki küzd a világ ellen, aki hoz rossz döntéseket, aki szeret, aki zene nélkül képtelen élni. Aki valahol olyan mint én, és ugyanakkor mégis nagyon más.

És ennek a férfinak köszönhetem azt a dalt, amit szinte folyamatosan hallgatok, mióta írom ezt a bejegyzést, újra és újra és ami miatt úgy gondolom, hogy valahol mégiscsak megérte elolvasni ezt a könyvet:

Ehhez a dalhoz még annyit szeretnék hozzátenni, hogy Patti Smith számomra szinte teljesen ismeretlen egyén, csak a utóbbi pár hónapban hallottam róla először, amikor magyarul is megjelent az életéről szóló könyv. Az a kötet nagyon felkeltette akkor az érdeklődésemet, de mostanáig nem éreztem különösebb motivációt, hogy tényleg rámozduljak. Azt hiszem, ez a dal majd előrevisz ezen az úton. Ezt is kösz, Nick.

Ha azt kérdeznétek, kinek ajánlom a 31 dal című könyvet, azt mondanám, hogy azoknak, akiknek hasonló a zenei kultúrája, mint Nick Hornbynak vagy legalábbis nagyon nyitottak a régi zenék újra felfedezésére. És egyébként nekik abszolút ajánlanám, mert Hornbyról egy dolgot el kell mondani és az az, hogy zseniálisan ír, még ebben a könyvben is tudott hozzám úgy beszélni, hogy odafigyeljek rá és rábírt, hogy minden egyes zenét hallgassak meg, pedig sokszor nem is igazán érdekelt maga a téma.

Legközelebb majd persze én is gondosabban választok és valami olyan Hornbyra térek át, ami témában is nekem szól, nem csak stílusában. Mert Nick és én nem itt fejeztük be a mi kettőnk történetét, ahhoz már túl sokat kaptam tőle.

Ugyanakkor talán egy dolgon mindenképpen érdemes elgondolkodni: Ha mi írnánk egy ilyen könyvet, abba milyen dalok kerülnének?

Mi alkotunk téged

"Louis Rosen és társa eddig zongorákat árult, mostantól azonban embereket. Pontosabban történelmileg hiteles szimulákrumokat olyan személyiségekről, mint például Abraham Lincoln. A gond csak az, hogy az érdeklődő egy kapzsi milliárdos, aki olyasmire akarja használni a szimulákrumokat, ami illegális. És az sem biztos, hogy lehet csak úgy adni-venni egy olyan valakit – valamit? –, mint a Lincoln-szimulákrum. 

Vajon egy elektromos Lincolnt nem illet meg annyi jog, mint a teremtőit? Vajon az a gép, amely törődik és szenved, nem ér annyit, mint egy nő, aki egyikre sem képes?"

Philip K. Dick Az elektromos Lincoln című regényének fülszövege ez, amit a címmel együtt nagyon sokat bíráltak a könyv olvasói, szerintük ugyanis semmi köze az egészhez. Az eredeti angol címe We can build you, ami sokak szerint lényegesen többet elárul a műről, viszont azt már kevesebben tudják, hogy ez a harmadik cím, ami alatt a sztori fut, ugyanis először The First in our Family, majd pedig A. Lincoln Simulacrum nevet viselte. Olyan érzésem van ettől kicsit, hogy maga PKD sem találta a megfelelő címet.

De térjünk át inkább a történetre: Szóval Louis Rosen és társa zongorákkal foglalkozik, azonban ebben a különös korban, ahol a történet játszódik, ezek már nem szimpla zongorák, a piac megköveteli, hogy valami extrát is mutassanak. A nagy versenytárs zongorái például mindenféle érzelmeket stimulálnak az agyban játék közben. Itt döbbenünk rá először, hogy ez bizony megint egy igazi PKD lesz: egy olyan könyv, amit a '60-as években írtak egy alternatív jövőről és több, mint 50 évvel még mindig nem tudjuk elavultnak tartani ezt a jövő elképzelést. Még mindig a lehetséges jövőink egyike.

Szóval a Rosen és társa, Maury Rock egy őrült ötlet hatására komolyan el kezdenek azon gondolkodni, hogy elektronikus embereket kéne inkább gyártaniuk. Az eredeti terv a polgárháborúval kapcsolatos, ezért születik meg elsőként Edwin M. Stanton, majd pedig Abraham Lincoln másolata, és minden szépen zajlik, amíg a milliárdos Sam K. Barrows bele nem keveredik az ügyekbe.

Tehát mint mondtam, az egész egy Dick által kitalált alternatív jövőben játszódik, ami különös, ám érdekes, de ugyanakkor eléggé borzongató is, ha valahol a mélyére nézünk. Ahogy a fülszöveg is említi, van egy nő a történetben, aki képtelen érzelmeket táplálni, szinte gépként viselkedik, ő Pris, Maury Rock lánya. Pris tervezi mind a Stanton, mint pedig a Lincoln gépek teljes kinézetét. Azonban Prisről azt kell tudni, hogy éveket töltött egy elzárt pszichiátriai intézményben, ahonnan feltételesen engedték ki. Ez azonban ebben a világban koránt sem különleges vagy éppen szokatlan dolog. Az elbeszélő (maga Louis Rosen) egy alkalommal elsorolja, hány ismerősét szállították el különböző hasonló intézményekbe valamilyen hasonló probléma miatt (a skizofréniának pl. különböző szépen elnevezett alfajait különböztetik meg). De nem csak az elmével vannak gondok ebben a világban: az ifjabbik Rosen testvére arca például nem a megszokott rendben alakult ki: a szája van az orra felett, a szemei pedig alatta. De ez az "apróság" csupán leheletnyi mellékszála az egész történetnek, mintha Dick ezzel is csak azt akarná érzékeltetni, hogy ebben a világban ezek a dolgok mind természetesek. Egyetlen utalás esik csak arra, hogy a különböző emberi mutációk a különböző háborús tevékenységek eredményei. Dick más műveiben is feltűnik egy esetleges atomháború utáni világ gondolata (lásd: Dr. Vérdíj), de itt annyira a háttérben marad, annyira kimondatlan, hogy talán észre sem vesszük, de mégis nyugtalanságot ébreszt az emberben, és felkelti a gondolatot, hogy: Mégis mit tesz magával az emberiség?

A számomra másik nagyon érdekes gondolat a világűrbe való kitelepedés volt. Ez is olyan, ami korábban már megjelent más Dick művekben (lásd: Időugrás a Marson), illetve rengeteg más szerzőt is foglalkoztatott, mint lehetőség a Föld elhasználódása után. Itt azonban valami nagyon érdekes jön szembe: maga a kitelepítést lebonyolító milliárdos üzletember mondja, hogy az idegen bolygókon való élet borzalmas, aki egyszer ott járt, nem akar majd vissza menni ott élni, hiába teremtenek lakható körülményeket. Saját magáról is azt vallja, hogy életében csupán egyszer járt odakint, de sosem fog kitelepülni. Akkor tulajdonképpen mégiscsak a Föld az egyetlen otthonunk, ahol élnünk kell?

És akkor végül nézzük azokat a szimulákrumokat: valóban (bár tény, hogy nem központi problémaként) felmerül a regényben ezeknek a gépeknek (?) a helyzete. Nem csak jogilag, de érzelmileg is. Tény, hogy Stanton az első, akit létrehoznak és kb. ugyanannyit szerepel, mint Lincoln, vagyis ilyen szempontból jogosak az ellenhangok a cím ellen. Ugyanakkor az is igaz, hogy Lincoln sokkal erősebben jelen van ebben a regényben érzelmileg, mint a másik szereplő. 

Az egykori amerikai elnök számtalan nehézségen ment keresztül (valós) életében, amely komolyan rányomta a bélyegét a személyiségére is. A gép pedig tökéletesen megjeleníti ezt: első alkalommal, amikor a befektetők találkoznak vele, azt gondolják, olyan gyakran gondolkodik el, olyan megfontolt és komoly fontos kérdések hallatán, hogy talán hibás. Pedig nem az, csupán... emberi, már már ember. Nincs benne egyetlen csepp vér sem, semmi, amitől mi emberként definiálnánk, mégis ő a legfigyelmesebb és legmegértőbb szereplő az egész történetben, aki mindenkivel együtt érez, tanácsokat ad és próbál segíteni. Ironikus, hogy az egyik legnagyobb amerikai elnök ebben a világban nem hogy elnök nem lehetne, de érzékeny személyisége miatt bezárnák egy intézménybe, hogy meggyógyítsák, vagyis tulajdonképpen kiirtsanak belőle mindent, amitől olyan, amilyen.

Hogy tetszett-e nekem ez a könyv? Nagyon! A Top 3 PKD egyike lett. Ajánlom-e? Persze, hogy ajánlom, de nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog. A Moly.hu-n például eléggé alul értékelt, sokaknak nem tetszik. Megosztó könyv, egyedi élmény.