Most egy kis blogíró bemelegítés jön. Reménykedek, hogy a végére én azért nem leszek meleg... o_O Lassan vissza kell már rázódnom abba, hogy ne csak olvassak, mint a gép, hanem írjak hosszabb véleményt is a könyvekről.A portobellói boszorkány a harmadik könyv, amit Coelhotól olvastam. Határozottan ez tetszett a legjobban, sőt talán erre lehet egyáltalán azt mondani, hogy tényleg tetszett. A Veronica meg akar halni egyszer jó volt, de kedvenc nem lett belőle. Az Alkimistáról pedig már írtam itt korábban, hogy voltak benne jó dolgok, de túlzottan nem nyűgözött le. Ezekhez a könyvekhez képest nagyon mást mutatott.
Akárcsak az Alkimista, ez a könyv is az útkeresésről szól, de valahogy mégis más. Athena – eredeti nevén Sherine Khalil - nagyon fiatalon kezd bele egy hosszú utazásba, ami során sok mindent megtanul, sok emberrel megismerkedik és sok helyen megfordul. Igen, kicsit valóban olyan az ő életútja, mint az Alkimista főszereplőjéé, de nagy különbség az, hogy amíg az a férfi hátra hagy mindent és mindenkit, aki számára fontos, addig Athena örök útitársa a fia, aki ugyan még csak gyerek és sok mindent nem ért meg azokból a dolgokból, amik körülötte történnek, mégis fontos személy Athena személyiségének alakulásában. Így talán nem olyan életidegenen antiszociális az egész.
Ugyanakkor hozzá kell tennem azt is, hogy a könyv hangulata számomra az Alkimistáét idézte, ami már akkor is nagyon tetszett a maktubbal és mindennel együtt, így most is nagyon megfogott.
A kötet során interjú részleteken keresztül ismerkedhetünk meg egy életrajzzal. Külső szemlélőkön keresztül tudjuk meg, hogy milyen is volt Athena élete és személyisége. Ez a regénye egyik nagyon különleges eleme, hogy soha egyetlen egyszer sem láthatjuk a történetet a főszereplő szemével, ugyanakkor mégsem tárgyilagos az egész, hiszen nincs egy olyan elbeszélő, aki kívül helyezkedne a történeten és objektíven mesélne a dolgokról. Ez az elem különösen a kötet elején érződik nagyon, amikor még csak úgy ismerkedünk a figurával, nincs konkrét képünk róla és az egyik ismerőse csodásnak, míg a másik egy olcsó kurvának mutatja be a főhősnőt. De egy idő után valahogy ráéreztem erre az életszagúságra és onnantól kezdve nem zavart, ahogy az életben is rá kell jönni, hogy nem tudunk mindenkinek megfelelni és úgyis lesz, aki eredendően nem kedvel minket...
A történet elején annyit már biztosan tudunk, hogy Athena meg fog halni, valaki megöli őt. Ez egy olyan gondolat, amely tulajdonképpen végigkísér bennünket a könyvön. Mindenki úgy beszél a nőről, tudja, hogy ő már nincs. Azt persze csak a legvégén tudhatjuk meg, hogy pontosan mi is történt vele.De addig is, amíg ehhez az elemhez eljutunk, megismerhetünk pár fontos elemet a gyerekkorából, a korán kötött házasságáról és a fiatalon vállalt gyerekéről, a változó munkahelyekről és az érdekes hobbikról.
Ahogy fentebb már említettem, a történet fő mozgatórugója az útkeresés. Athena egész életében úgy érzi, hogy vannak fehér foltok az elméjében, és amikor egy pillanatra leáll, nem pörög valami munka miatt, vesz egy mély levegőt és nem tölti be az elméjét egy gondolat sem, akkor belekerül egy ilyen fehér foltba, az ürességbe és ez rossz. Ezeket az üres foltokat meg kell tölteni. Ezek azok a gondolatok egyébként, amik miatt én azonosulni tudtam ezzel a szereplővel és talán éppen emiatt tetszett a könyv annyira.
Ezek után kinek tudom ajánlani a regényt? Jó kérdés igazából, mert több ismerősömnek sem tetszett a könyv. Tudni kell ugyanis, hogy a végére Athena a csendes kis meditáló lányból átváltozik egy olyan nővé, aki az események sodrában egy modernkori boszorkánykultusz közepébe csöppent. Coelho egyébként is nagyon lélekhúrpengetős, kell hozzá egy hangulat, hogy az ember értékelni tudja a műveit, plusz szerintem két könyve között szünetet kell tartani, különben az ember megcsömörlik tőle. Szóval most ehhez az egész Coelho-jelenséghez még hozzájön egy modernkori misztikum, amit szerintem a mi gyomrunk valahogy nehezebben vesz be így, mert túl valósághű és pontosan tudjuk, hogy a való életben hogyan állnánk azokhoz, akik "szektákban" mindenféle szellemidézésekről susmognak.
Bemásolok még pár idézetet, de igazából úgy döntöttem, hogy ezt a könyvet nem ajánlom senkinek, aki kedvet kap hozzá, az olvassa el. Aki meg nem kap kedvet az nem olvassa el...
"… aki folyton úton van, annak nem létezik az idő – csak a tér. […] úgy cipeljük magunkkal a múltat, mintha a jelenünk lenne."
"Mindannyian abba az értékrendbe születtünk bele, és abban élünk ma is, amely azt hangoztatja: az idő pénz. Azt pontosan tudjuk, hogy mit jelent a pénz. De vajon az idő mit jelent?"
"Mondják, hogy az extrovertált emberek boldogtalanabbak, mint a magukba fordulók, és ezt azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy örökké boldognak, energiától duzzadónak és elégedettnek
mutatják magukat."
"A zene nem csak megnyugtat és szórakoztat, hanem jóval több annál: világnézet. Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak."
"Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életet, és idővel rájössz, hogy ez nemcsak örömet szerez, hanem valami sokkal mélyebbet ad: értelmet az életednek."
