Előbb valakivé kell vállnod...

„Ki vagy te, kölyök?” – kérdezi Jack Beauregard, az idősödő legendás revolverhős, amikor találkozik Senkivel. „Én? Senki.” – feleli. „Akkor előbb legyél valaki, aztán ketten együtt is elbánhatunk velük [a Vadak Bandájával].”

1973-ban mutatták be Sergio Leone nagy sikerű filmjét, a Nevem Senkit, de Terence Hill ekkorra már 51 másik filmben szerepelt, ez a szám pedig mára megközelíti a 90-et, ha a sorozatokat is ideszámoljuk, persze nem epizódonként, hanem évadonként egynek tekintve. Zseniális életmű. Nem is tudok olyan általam kedvelt sztárt mondani, aki ilyen mennyiségben (és minőségben) ontotta volna magából az alkotásokat. Talán csak egyet. Bud Spencert.

Terence Hill Mario Girotti névvel 1939. március 29.-én született Velencében, olasz apa és német anya gyermekeként. Mondhatnánk, hogy a legrosszabbkor született, hiszen a második világháború az ő életére is rányomta a bélyegét, akárcsak sok más kortársáéra. Az olaszországi változások elől a Girotti család Németország egy elzártabb, biztonságosabbnak tűnő részére menekült. Ám ennek következtében Mario a szomszéd faluból nézhette végig Drezda földig rombolását, és aggódhatott a család napokig az édesapa életéért, aki akkor éppen a városban dolgozott. Apja ugyan sértetlenül megúszta az esetet, de Mario egy interjúban elárulta: még harmincas éveiben is rémálmok kínozták a bombázással kapcsolatban.

Egy interjúban elárulta… És itt akkor rögtön rá is térhetek arra, mi volt annyira más ebben a könyvben, mint Bud Spencer életrajzában: ezt a könyvet nem Terence írta. A behemót könyvének elolvasása után döntöttem úgy, hogy ezt a másikat is el kell olvasnom, és bár tudtam, hogy a szerző nem maga a színész ebben az esetben, mégsem gondoltam, hogy ennyire más élményt fog adni a két könyv. Ugyanakkor pontosan értem ennek a különbségnek az okát is: két nagyon eltérő személyiség ők, és amíg Bud sokkal inkább kinyitja az ajtót, addig Terence még az ablakot is becsukja. Visszahúzódó és szerény ember ő a mai napig, aki nem kívánja közszemlére tenni a magánéletét. Éppen ezért bár Ulf Lüdeke nagyon aprólékos munkát végzett, nagyon részletes életrajzot rakott össze a színészről, ami rengeteg meglepetéssel szolgált számomra, mégsincs benne semmi bensőségesség Terenctől, nincsenek benne személyes indíttatások és érzelmek. Így is egy nagyon jó könyvről beszélünk, ami minden rajongó számára kötelező olvasmány, de kétségtelenül nem képes azt a katartikus érzést biztosítani, amit Bud Spencer életrajza képes volt.

"Terence Hillt még manapság is előszeretettel faggatják arról, hogy a munkája során eljátszott rengeteg verekedés mellett vajon a magánéletben úgy alaposan elpáholt-e már valakit. A kíváncsiskodók nemegyszer meglepődve reagálnak, mikor meghallják a választ. „Igen, volt ilyen” – ismeri be Terence Hill. „Akkor történt, amikor visszajöttünk Németországból. Umbriában, az általános iskola első osztályában esett meg a dolog, mikor valaki tedescaccio-nak* nevezett. Orrba vágtam az illetőt, még vérzett is neki.”
* Olasz: hülye német"

Csak néhány apróság, ami számomra nagyon érdekes információ volt, ám rengeteg kérdést hagyott bennem:

Mario Girotti 12 évesen szerepelt először a filmvásznon. Édesanyja volt az, aki leginkább támogatta és egyengette a karrierjét, a család többi tagja nem igazán volt ebben segítségére, és ő maga sem hitt igazán a tehetségében. Ezek után különösen érdekes, hogy az ifjú színész mindössze 17 éves volt, amikor elveszítette az édesanyját és ezzel tulajdonképpen színészi karrierjének húzóerejét. Annyira nem látott jövőt ebben az egészben, hogy még az egyetemre is beiratkozott, filozófia és irodalom szakra, ami mellett persze folyamatosan vállalt különböző szerepeket, de lélekben nem kötelezte el magát. Ám a siker így is megtalálta és végül arra az útra lépett, amelyre édesanyja szánta. Úgy gondolom, valamennyien szívesen hallanánk Mario saját szavait erről a nehéz döntésről.

1967-ben vette feleségül Lori Zwicklbauert, aki azóta is a felesége, és akit egyébként akkor mindössze 2 hónapja ismert. Két helyen olvastam kettőjük találkozásáról, az életrajzi kötet szerint egy családi vacsorán ismerkedtek össze, míg a másik kötet szerint (Bud Spencer & Terence Hill krónikák) egy forgatáson találkoztak, ahol Lori végszavazóként dolgozott. Ezt a csúsztatást talán csak maga a színész tudná tisztázni. De én arra is kíváncsi lennék, miért házasodtak össze ilyen gyorsan. A rossz nyelveknek nem lenne semmi jogalapja, hiszen a páros első gyermeke (Jess) csupán 2 évvel később született meg. Második gyermeküket, Rosst Németországból fogadták örökbe, amely az életrajz szerint a pár régi álma volt, ám ehhez sem tartozik semmilyen magyarázat. A másik könyv szerint Ross háromnapos és árva volt, amikor a családhoz került, ám az életrajz erről semmi konkrétumot nem említ.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Mario Girotti fedhetetlen ember hírében állt, azon kevés sztárok egyike, akikről sosem terjedtek pletykák titkos viszonyokkal kapcsolatban, mert talán sosem adott okot rá, hogy így legyen. A külső szemlélők véleménye alapján a színész teljes egyetértésben él/élt feleségével, akivel minden fontosabb döntés előtt megbeszélték álláspontjukat.

"Terence első rendezésében – a Don Camillo című filmben – szinte az egész családját felvonultatta: ő maga játszotta a címszerepet, a forgatókönyvet felesége, Lori írta, tizenegy éves Ross fia egy mellékszerepben, az ifjú Magrino-ként ("Vékonyka") volt látható, aki a cselekmény folyamán összebarátkozik Don Camillóval, idősebb fia, Jess pedig statisztaként egy focistát alakított."

Terence Hill két fia szintén vonzódni kezdett a filmes világ iránt, ám amíg Jess a kamera mögött találta meg önmagát, addig Ross színészkedni szeretett. Terence több filmjébe is bevonta a cseperedő gyerekeket, volt olyan, amelyben az egész családja közreműködött. Ross azonban állítólag nehezen kezelhető tinédzser volt és hamar fejébe szállt a siker, még a forgatások alatt sem akarta megfogadni apja tanácsait. 1990-ben azonban mindez már nem számított, mert bekövetkezett a tragédia. Ross egy autóbalesetben életét veszítette. Ekkor mindössze tizenhét éves volt. Apjával pont a Lucky Luke című film forgatásának kezdetek neki, amelyben a fiú játszotta volna Billy a kölyök szerepét, a szerencsétlenség után azonban az egész szereplőt kiírták a filmből. A baleset során az autót Ross vezette, az apja pedig állítólag sosem bocsátotta meg magának, hogy hagyta ilyen fiatalon volán mögé ülni a fiát. A színész idegösszeroppanást kapott (bizonyos helyeken legalábbis ez olvasható), és egy történet szerint még négy évvel később is elsírta magát a Bunyó karácsonyig forgatásán, amikor a főszereplő kisfiú egy kígyómarás után lázasan szenved az ágyában. A stáb a jelenet láttán állítólag úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Mind tudták, hogy a színész örökre megváltozott, már sosem lesz a régi.

Ilyen és ehhez hasonló történetek vannak ebben a könyvben, amelyekről azt gondolom, hogy bár nagyon érdekesek így is, de egy harmadik fél szemével látva sosem fogjuk megtudni, mi történt valójában Terence Hillel akkor, mit élt át és mi segítette túl a nehézségen. Bud Spencerrel való barátsága a mai napig ugyancsak ködös kérdés, bár Bud erről már elmondta a saját véleményét az életrajzában. Annyit mindenesetre így is meg tudok állapítani, hogy Terence Hill egy nagyon érdekes és értékes ember. A filmjei pedig továbbra is a kedvenceim között maradnak, sőt a könyv egy maratonra azért meghozta a kedvem.

"És milyen kiszámíthatatlanok a sors útjai: volt még valaki, akibe Mario ugyanebben a sportklubban botlott bele. Valaki, aki jelentős szerepet játszik majd az életében, és akire akkor már egész Olaszország tisztelettel nézett fel. Személyesen ekkor még nem ismerték egymást, mert Mario a többiekhez hasonlóan csak lélegzet-visszafojtva figyelt, amikor a nagy idol felbukkant az uszodában. A fickó, akiről szó van, időnként cigarettával a szája sarkában érkezett az edzésre, az olasz nemzeti válogatottban úszott és vízilabdázott, részt vett a helsinki, valamint a melbourne-i olimpián, országa sporttörténelmébe pedig azzal írta be magát, hogy az olaszok közül elsőnek ő úszta le gyorson a 100 métert egy percen belül. Nem más ő, mint Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer."

 A pisztácia elfogyott, Zsugabubus!

Franny & Zooey

J.D. Salingertől a Zabhegyező nagy szerelmem, annak ellenére, hogy nem tudom megmagyarázni, mit szeretek benne igazán, mert töménytelen okoskodás az egész. Sokan nagyon utálják, sokan nagyon szeretik, megosztó könyv. Mióta olvastam azóta kacérkodom egy Salinger életmű végigolvasásával, de az ilyenek nálam mindig halasztódnak. A Könyvmoly Párbaj egy Franny és Zooeyval tudott hozzájárulni ehhez a kezdeményezéshez.

A magyar borítókon csak a cím és a szerző neve van, a legtöbb Salinger könyvvel ez így van, azt hiszem, ezt ő akarta így anno, szóval nagy nehezen találtam csak olyan borítót, ami sokat elmond a könyvről. Igazából nem is vagyok benne biztos, hogy ez egy hivatalos borító, mindenesetre nagyon megtetszett a hangulata. De lássuk csak, miért is...

Ez egy nagyon becsapós könyv, főleg ha az ember csak úgy minden infó nélkül áll neki az olvasásának. Először egy regényre számítottam, ami két lányról, Freniről és Zoéról fog szólni. Aztán amikor kinyitottam a könyvet láttam, hogy valójában két novellaszerű írást tartalmaz, egyet Freniről és egyet Zoéról.

Az első történet (vagy inkább fejezet?) Franny címmel egy lány és egy fiú történetét meséli el, akik együtt járnak, ám egymástól távol járnak egyetemre. A lány elutazik meglátogatni a fiút, hogy együtt töltsenek egy klassz hétvégét. Ám a fiúnak azt kell tapasztalnia, hogy a lány nagyon furcsán viselkedik: szinte minden szavába beleköt, rengeteg dologról változtatta meg a véleményét az utolsó találkozásuk óta, tulajdonképpen mintha el is veszett volna a lány tisztelete a fiú iránt, mintha kifejezetten lenézné őt és mindent, amit a fiú képvisel. Ennek a kb. 50 oldalas szakasznak a végén a lány rosszul is lesz, összeesik, teljesen befejezetlen az egész. Nem nagyon tudtam vele mit kezdeni.

Ezek után következik a könyv második része, Zooey címmel. No, itt jött az igazi felismerés: először is Zooey az nem Zoé, sokkal inkább Zúi (Zachery becézése), szóval nem nőről beszélünk, hanem férfiról, aki ráadásul Franny bátyja. Szóval mégis olyan regény féléről van szó, hiszen ennek a történetnek a cselekménye kb. ott folytatódik, ahol az előző abbamarad, Franny pedig aktív részt vállal benne, és nagyon sok olyanra ébreszti rá ez a sztori az embert, amire nem jött rá korábban az utalásokból. Ez pedig egy nagyon pozitív élmény.

Franny és Zooey tehát tesók, de egy nem akármilyen családban, ugyanis heten vannak testvérek (ők ketten a legfiatalabbak) és Az okos gyerek című tévéműsorban a Glass porontyok közül valamennyi szerepelt annak idején. A bátyáik közül ketten már halottak: Seymour öngyilkos lett, Walt (Waker ikertestvére) pedig a háborúban halt meg. No, ezzel érkezett a következő kellemes meglepetés: Seymour öngyilkosságát ugyanis már olvastam egy másik Salinger novellában angolul (A Perfect Day for Bananafish). Mondjuk ez a mondat így visszaolvasva elég morbid lett... de már mindegy. :D

A történet második szakaszának nagy részében Zooeyt a fürdőszobában találhatjuk. Először egy régi levelet olvas, amelyet a bátyja, Buddy írt neki még évekkel korábban. Ez egy ronggyá olvasott levél, amiből arra következtetünk, hogy eléggé meghatározó Zooey számára, és igazából ahogy láthatjuk a későbbiekben, mind számára, mint pedig Franny számára maga Buddy és Seymour is nagyon meghatározó személyiségek voltak gyermekkoruktól kezdve, akik nagyon sok mindenre megtanították őket. Ez még alapból nem is lenne furcsa, csak amikor kicsit úgy tűnik, mintha ez teljesen a szülők tudomása nélkül történt volna... Kicsit olyanok ők, mintha a kisebb gyermekek életében csak statiszták lettek volna, nem is igazi nevelők. Ezek után pedig érthető, hogy Seymour öngyilkossága még így sok év távlatából is, de valamennyiük életén otthagyta az árnyékát.

Aztán ott van ez Az okos gyerek TV műsor história, amelyben valamennyi gyerek részt vett, és igazából valamennyiükre rányomta a bélyegét. Zooeyval kapcsolatban meg is tudjuk, hogy számtalan pszichiátriai kísérletet végeztek rajta a műsor miatt, hogy megtudják, miért olyan okos, illetve pontosan mennyire az. Valószínűleg Franny sem maradt ki a mókából, szóval ezeket tekintve valahol érthető, hogy ennyire elcseszettek lettek... A vallási nézeteiket pedig nem szeretném nagyon boncolgatni, mert ebben a témában még magamról se tudom eldönteni néha, hogy nekem mi a véleményem és nem érzem úgy, hogy ez lenne az a hely, ahol ezt meg kéne vitatni.

Szóval Zooey ül a kádban, elolvassa a levelet, majd beleolvas egy új forgatókönyvbe (színész az úriember ugyanis), majd megérkezik az anyja, aki egyszerűen beköltözik a fürdőszobába beszélgetni. A nő nagyon aggódik a lánya miatt, aki ugye elájult a randin az étteremben. A fia pedig lazán viselkedik, próbálja lerázni, folyamatosan kigúnyolja, tiszteletlen. (Néha pedig megereszt néhány meglepően értelmes és komolya gondolatot.) De ugyanakkor ezt valamiért roppant szórakoztatóan teszi, mert Zooeynak van stílusa, visszaköszön benne az az igazi Salinger humor, amit már a Zabhegyezőben is megszerettem. Ugyanakkor az anya-fiú kapcsolatról is sokat elárul, de elárul magáról Zooeyról is. Lazán viselkedik, nem úgy tűnik, hogy kimondottan érdekelné a húga, és igazából a beszélgetésekből úgy tűnik, hogy ez az érzés kifejezetten kölcsönös. És amikor Zooey a nagy lazaság ellenére mégis leül, hogy beszélgessen a húgával, a lány pedig ezerszer a pokolra kívánja, azért valahol mégis rá kell jönni arra, hogy ez egy nagyon speciális kapcsolat kettőjük között, egy olyan világban, ahol csak ők vannak ott igazán egymásnak és csak egymásra számíthatnak. Mert Seymour és Walt meghalt, Buddyt és Wakert nem lehet elérni, és Walker amúgyis szentfazék, és ahogy ő, a többiek sem értenek semmit sem. Szóval csak Zooey az, aki megérti a kis zöld könyv jelentőségét, és a Jézus imát és mindent, de ugyanakkor talán nem ért ő sem semmit, ahogy Franny sem.

Ez a könyv, úgy gondolom, ugyancsak egy megosztó könyv, talán maga Salinger a megosztó személyiség. Viszont több olyan véleményt láttam, hogy olyanoknak tetszett, akik a Zabhegyezőt nem szerették. Nem mondhatom tehát, hogy csak azoknak, akik azt imádják, de kétségtelen, hogy ők valószínűleg ezt is fogják. Én imádtam mindkettőt, főleg Zooey felbukkanásától kezdve. Olvastam, hogy csapongó, feleslegesen jártatja a száját, de Salinger ilyen, neki ez a stílusa. Nem mondom, hogy jó vagy rossz, csak ilyen és kész. Engem még az sem zavart, hogy nagyon aprólékosak a leírásai. Jókai után... A karakterek valóban nagyon jól vannak megírva, és olyan mélységben léteznek, hogy komolyan kedvet kapok ahhoz, hogy még és még és még olvassak erről a családról, mert persze nyilván lehet minden spekuláció, amit én itt összehordtam a családi kapcsolatokról.

Nekem tetszett, kifejezetten megérte elolvasni, talán a legjobb könyv lesz az idei párbajos listáról.

Űrből pottyant könyv

Elérkezett az idő, amikor eldöntöttem, melyik könyv lesz a 10+1-es Könyvmolypárbajos listámon a Joker könyv, a győztes pedig: Felméri Péter három ufója.

Két okból esett erre a választás:
1. Én nagyon bírom Felméri Pétert, és amikor láttam, hogy megjelent ez a könyv, nagyon áhítoztam rá, hogy megszerezzem, és elég nagy csúszással csak most, Rukkoláról sikerült hozzájutnom. De hát ez a beszerzés megteremtette a megfelelő alkalmat!

2. Miután elolvastam a könyvet, pont annyira áhítoztam arra, hogy megszabaduljak tőle, mint korábban arra, hogy megszerezzem. Ez a negyedik Dumaszínházas könyv, amit elolvastam és a könyvek közül egyetlen egy sem tetszett, szóval úgy éreztem, itt az ideje kicsit beszélnünk erről az egészről. Senki se lepődjön meg, ha ezt most Hollywood Hírügynökséges kijelentésnek érezte. Abszolút az volt és kicsit a bejegyzés is annak tematikájához fog illeszkedni... Egyszer mindent ki kell próbálni...

Szóval beszéljünk arról, hogy manapság Magyarországon az emberek azt gondolják, hogy ha van egy kis ismertségük, akkor két szakmába bármikor belevághatnak: író és DJ bárki lehet... Na, ezt most felejtsük el! És ez most azok nevében is mondom, akiknek a két szakma közül bármelyikhez van tehetségük, csak éppen befutni nem tudnak, mert nem pakolják ki az intim testrészeket, hanem helyette inkább arra törekednek, hogy letegyenek valamit az asztalra...

Jelen esetben adott egy csapat, akik sztendápolásban elég jók. Szeretem Felméri Petit, Kiss Ádámot, Benk Dénest és Kovács András Pétert is, de kikérem magamnak ezeket a könyveket! Az Ulpius számtalanszor bizonyította számomra, hogy egy-két könyv kivételével nem igazán én vagyok a célcsoportja, de ettől eltekintve szívesen megkérdezném őket, hogy ha valaki jól beszél és az emberek viccesnek tartják szóban, akkor miért következik ebből az, hogy mindjárt írni is tud? Persze, meg lehet rajta zsírosodni nyilván, mert akinek van neve másban, azzal egy könyvet is el lehet adni, de ismerni kéne a határokat szerintem...

Most úgy gondolom, engem nem tudnának rávenni mondjuk, hogy pénzért írjak zenét, amikor egyszer pontosan tudom, hogy erre én totálisan alkalmatlan vagyok... De biztosan csak én vagyok ennyire szar az üzleti világban...

De akkor beszéljünk inkább erről a könyvről. Adott három ufónk, Csabax, Verax és Sándorx, akik ellopnak egy 8-as robotot, ami csodák építésére lett kifejlesztve. Ezzel a robottal pedig megszöknek és menekülés közben véletlenül egy fekete lyukban kötnek ki, ami egyenesen a Földre dobja le őket, azon belül is Vecsésre. Szóval kitalálják, hogy majd itt fognak mindenféle csodákat építeni. De a robottal persze mindenféle baj adódik, szóval elkezdik keresni azokat az ufókat, akik már itt élnek, hogy tőlük szerezzenek segítséget. Kialakul némi autósüldőzés, már majdnem több foglyul ejtés van benne, mint a Hobbitban (pedig ott ugye kb. minden sarkon elkapja őket valaki), felbukkan Pataki Attila és Badár Sándor is, meg japán titkos ügynökök, Nokia töltők és még sorolhatnám.

Ez egy közepesen erős alapötlet szerintem, szóval eléggé kétesélyes, nagyon jó és nagyon rossz dolgokat is ki lehetett volna belőle hozni. És mit sikerült belőle kihozni? Egy közepes értékű semmit. A másik három Dumaszínházas könyvre legalább azt tudtam mondani, hogy szar, idegesítő, de legalább 1-2 jó poén van benne. De ez? Nem szar, nem idegesítő, de nincs benne (szerintem) egy fél darab jó poén se. Nem tudom, mi volt velem, de konkrétan még csak el se mosolyodtam egyszer sem ennek a könyvnek az olvasása közben.

Az egyetlen erőssége talán a rajzok. Mert az tényleg egy jó ötlet volt és az elején még értékeltem is őket. De aztán rájöttem, hogy ez is egy nagyon kétélű fegyver, mert a végén már a rajzok is olyanok voltak, mintha csak a papírt akarnák kitölteni és semmi igazi mondanivalójuk nem lenne. Szóval a nullához nullát tettek hozzá. Ez a könyv számomra közel 270 oldalnyi nagy büdös semmi. Olyan szinten nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, hogy azt nem is tudom más könyvhöz hasonlítani. Nagyon ritkán hagyok félbe könyvet, de ez komolyan elgondolkodtatott, de tudtam, ha félbehagyom most, akkor sose fejezem be, már pedig már olyan 20 oldal után biztos voltam benne, hogy én ezt tovább fogom adni Rukkolán.

Szóval összességében azt a tanulságot tudom elvonni, hogy attól mert valaki híres és vicces és jó bizonyos dolgokban, amikkel a közönséget lehet szórakoztatni, attól még nem lesz minden ilyesmiben az. Ezt a könyvet nem igazán ajánlom senkinek sem... Ahogyan a Dumaszínházas könyvek legtöbbjét sem. Nekem még van egy ilyen könyvem itthon, annak még nem döntöttem el, mi lesz a sorsa, de ezek után...

Ja és persze kommentben lehet jelezni, ha valaki nem ért egyet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy másnak is ennyire rosszak-e a tapasztalatai ezzel a sorozattal kapcsolatban vagy csak nekem.

Hiányoztál, Villámlány!

Nyílt levél Meg Cabothoz

"– Ugye megmaradtunk jó barátoknak? – ismételte meg Rob. – Úgy értem, a történtek után. Egy közös büntetés az Ernie Pyle gimiben egy életre összeköti az embereket, nem?"

Drága Meg!

 Azt számoltam a napokban, hogy több, mint 10 éve már annak, hogy mi ketten megismertük egymást. Emlékszem, olyan emberek mutattak be minket egymásnak, akiket azóta a kollégáimnak nevezhetek, ebben a tényben pedig neked is nagy részed volt. Nem emlékszem már, ki volt itt előbb, te vagy Mr. Potter, de az egészen biztos, hogy a két lotti megelőzött titeket, aztán ti négyen együtt megszerettétek velem az olvasást és a könyveket. És úgy hiszem egyébként, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akinek az életében ilyen módon részed volt, talán ennek a blognak az olvasóinak sem kell bemutatnom téged...

 Azért írok most, mert elolvastam a Hívószám 1-800 című sorozatod befejező részét. Tudom, tudom, kicsit meg voltam csúszva vele, hiszen már régen kijött és a sorozat többi részét mind frissben olvastam, de ez valahogy elmaradt, nem is értem, hogyan. A sztori ugye az, hogy Jessica Mastriani a Villámlány, akibe egyszer belecsapott a villám és azóta megálmodja, merre vannak az emberek. Az első négy kötetben pedig emiatt (és valljuk be, főleg a temperamentumos természete miatt) rengetegszer kerül bajba, de számtalan eltűnt gyereket talál meg. És persze ott a pasi... aki bár veszélyesnek tűnik, de mégis valahogy mindig ő az, aki Jesst kirángatja a bajból. Rob. Részletezhetném még ezt, de te is tudod, meg én is tudom, és lassan már mindenki rájön, aki ezt olvassa, hogy én imádom Robot, az első pillanattól kezdve, hogy megjelent a színen.

"Még mindig furcsa érzés volt Rob Wilkinst a hálószobámban látni. Az azonban még furcsább látvány volt, hogy ott ül, az ablakülést díszítő csipkés párnán. Mintha Batmant látnám a drogériában a samponok vagy mik között válogatni."

A sorozat befejező része 2 évvel a korábbiak után játszódik és tulajdonképpen egy háború utáni helyzetet jelenít meg. Jesst ugyanis terepen is felhasználták, mint titkos fegyvert: meg kellett álmodnia a terroristák hollétét. Ám ez lelkileg megviselte, ráment kicsit ő is és a Robbal való kapcsolata is. Persze, kívülről nem úgy tűnik, mintha igazán komoly baja lenne, hiszen a Juilliardra jár, New Yorkba költözött a legjobb barátnőjével, karrier áll előtte. Ám amikor Rob Wilkins feltűnik az ajtóban, hirtelen mi is rájövünk, hogy itt gond van...

No de kedves, Meg! Megleptél ezzel a könyvvel. Megmondom neked őszintén, hogy nagyon tartottam tőle, mert nagyon régen volt már, amikor mi olyan jól kijöttünk egymással és azt hittem, most talán nem lesz meg a közös hang. De megvolt, bár egy-két dolgot elkapkodottnak éreztem a regényben, de ez még simán belefért.

Főleg mivel számtalan nagyon pozitív dolgot tudok felsorolni:

• Jesst mindig jobban kedveltem, mint Miát (Neveletlen hercegnő naplója). Vele sokkal inkább tudtam azonosulni és most mosolyogva tapasztaltam, hogy Jess és én még mindig rengeteg dologban hasonlítunk.
"– Én is készíthetek valami ennivalót. Szendvicseket meg valami sütit… 
– Jól hallottam? Sütit? 
– Aha. Nem tudom, mi ütött belém – mentegetőztem. – Még sosem fordult elő velem. 
– Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megpróbálod, isteni finom lesz. 
– Dehogy! 
– Hát… valószínűleg igazad van. Mégis szép gondolat volt."

• Azok a szereplők, akiket régen szerettem, most mind visszajöttek, és mind hozták a régi formájukat, bár mindenki mutatott fejlődést, főleg Douglas!
• Bennem nagyon pozitív benyomást keltett, hogy valós tényeket dolgoztál fel. Az a háború, amiben Jess megtette, amit megkövetelt a haza, valóban létezett. Akárcsak a TV sorozat, amelyet a könyv szerint a Villámlányról forgattak. (IMDB)
• Nagyon régen olvastam a többi részt, nagyon kevés dologra emlékeztem, amikor leültem olvasni, és így is tökéletesen képbe kerültem hamar. Őszintén szólva, Meg, szerintem sikerült egy olyan 5. részt írnod egy sorozathoz, ami az első 4 rész nélkül is értelmezhető.
• Pontosan értem, hogy miért írtad meg ezt a könyvet: Jesst véglegesen a helyére kellett tenni, és ez megtörtént. Nagyobb része szól ennek a könyvnek magáról Jessről, mint a megszokott kalandokról, és lehet, hogy éppen ezért szerettem. Jess még mindig badass, még mindig bemosna a világnak, ha lenne arc, akkor is, ha erőszakmentesen él, és akkor is, ha kicsit össze volt törve, mert ő egy kemény csaj. Ugye, hogy hasonlít rám???
• A humorod még mindig a régi! A könyv végén egyszerűen szakadtam a nevetéstől. Mondjuk, lehet, a szomszéd annyira nem örült nekem, de lassan kezd szerintem hozzászokni...
  
  
  "– Tudod, van egy új találmány – súgtam. – Úgy hívják, hogy mobiltelefon. Akár éjszaka is föl lehet hívni vele az embert, ahelyett, hogy sziklákat dobálnának az ablakára. 
  – Nem adtad meg a mobilod számát. - jegyezte meg Rob. 
  – Ja, tényleg! – Sosem állítottam, hogy nem vagyok hülye."

Szóval mindent egybevetve nekem nagyon tetszett ez a könyved is, annak ellenére, hogy már egyértelműen nem tartozom a célcsoportjába. És ha ajánlanom kellene valakinek, akkor ajánlhatnám azoknak is, akik olvasták és szerették a korábbi részeket, meg azoknak is, akik még nem olvasták őket.

Köszönöm ezt a klassz élményt!

Szeretve ölel:

B.

u.i.: Ugye tudod, hogy a magyar kiadás minősége kritikán aluli?