Hiányoztál, Villámlány!

Nyílt levél Meg Cabothoz

"– Ugye megmaradtunk jó barátoknak? – ismételte meg Rob. – Úgy értem, a történtek után. Egy közös büntetés az Ernie Pyle gimiben egy életre összeköti az embereket, nem?"

Drága Meg!

 Azt számoltam a napokban, hogy több, mint 10 éve már annak, hogy mi ketten megismertük egymást. Emlékszem, olyan emberek mutattak be minket egymásnak, akiket azóta a kollégáimnak nevezhetek, ebben a tényben pedig neked is nagy részed volt. Nem emlékszem már, ki volt itt előbb, te vagy Mr. Potter, de az egészen biztos, hogy a két lotti megelőzött titeket, aztán ti négyen együtt megszerettétek velem az olvasást és a könyveket. És úgy hiszem egyébként, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akinek az életében ilyen módon részed volt, talán ennek a blognak az olvasóinak sem kell bemutatnom téged...

 Azért írok most, mert elolvastam a Hívószám 1-800 című sorozatod befejező részét. Tudom, tudom, kicsit meg voltam csúszva vele, hiszen már régen kijött és a sorozat többi részét mind frissben olvastam, de ez valahogy elmaradt, nem is értem, hogyan. A sztori ugye az, hogy Jessica Mastriani a Villámlány, akibe egyszer belecsapott a villám és azóta megálmodja, merre vannak az emberek. Az első négy kötetben pedig emiatt (és valljuk be, főleg a temperamentumos természete miatt) rengetegszer kerül bajba, de számtalan eltűnt gyereket talál meg. És persze ott a pasi... aki bár veszélyesnek tűnik, de mégis valahogy mindig ő az, aki Jesst kirángatja a bajból. Rob. Részletezhetném még ezt, de te is tudod, meg én is tudom, és lassan már mindenki rájön, aki ezt olvassa, hogy én imádom Robot, az első pillanattól kezdve, hogy megjelent a színen.

"Még mindig furcsa érzés volt Rob Wilkinst a hálószobámban látni. Az azonban még furcsább látvány volt, hogy ott ül, az ablakülést díszítő csipkés párnán. Mintha Batmant látnám a drogériában a samponok vagy mik között válogatni."

A sorozat befejező része 2 évvel a korábbiak után játszódik és tulajdonképpen egy háború utáni helyzetet jelenít meg. Jesst ugyanis terepen is felhasználták, mint titkos fegyvert: meg kellett álmodnia a terroristák hollétét. Ám ez lelkileg megviselte, ráment kicsit ő is és a Robbal való kapcsolata is. Persze, kívülről nem úgy tűnik, mintha igazán komoly baja lenne, hiszen a Juilliardra jár, New Yorkba költözött a legjobb barátnőjével, karrier áll előtte. Ám amikor Rob Wilkins feltűnik az ajtóban, hirtelen mi is rájövünk, hogy itt gond van...

No de kedves, Meg! Megleptél ezzel a könyvvel. Megmondom neked őszintén, hogy nagyon tartottam tőle, mert nagyon régen volt már, amikor mi olyan jól kijöttünk egymással és azt hittem, most talán nem lesz meg a közös hang. De megvolt, bár egy-két dolgot elkapkodottnak éreztem a regényben, de ez még simán belefért.

Főleg mivel számtalan nagyon pozitív dolgot tudok felsorolni:

• Jesst mindig jobban kedveltem, mint Miát (Neveletlen hercegnő naplója). Vele sokkal inkább tudtam azonosulni és most mosolyogva tapasztaltam, hogy Jess és én még mindig rengeteg dologban hasonlítunk.
"– Én is készíthetek valami ennivalót. Szendvicseket meg valami sütit… 
– Jól hallottam? Sütit? 
– Aha. Nem tudom, mi ütött belém – mentegetőztem. – Még sosem fordult elő velem. 
– Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megpróbálod, isteni finom lesz. 
– Dehogy! 
– Hát… valószínűleg igazad van. Mégis szép gondolat volt."

• Azok a szereplők, akiket régen szerettem, most mind visszajöttek, és mind hozták a régi formájukat, bár mindenki mutatott fejlődést, főleg Douglas!
• Bennem nagyon pozitív benyomást keltett, hogy valós tényeket dolgoztál fel. Az a háború, amiben Jess megtette, amit megkövetelt a haza, valóban létezett. Akárcsak a TV sorozat, amelyet a könyv szerint a Villámlányról forgattak. (IMDB)
• Nagyon régen olvastam a többi részt, nagyon kevés dologra emlékeztem, amikor leültem olvasni, és így is tökéletesen képbe kerültem hamar. Őszintén szólva, Meg, szerintem sikerült egy olyan 5. részt írnod egy sorozathoz, ami az első 4 rész nélkül is értelmezhető.
• Pontosan értem, hogy miért írtad meg ezt a könyvet: Jesst véglegesen a helyére kellett tenni, és ez megtörtént. Nagyobb része szól ennek a könyvnek magáról Jessről, mint a megszokott kalandokról, és lehet, hogy éppen ezért szerettem. Jess még mindig badass, még mindig bemosna a világnak, ha lenne arc, akkor is, ha erőszakmentesen él, és akkor is, ha kicsit össze volt törve, mert ő egy kemény csaj. Ugye, hogy hasonlít rám???
• A humorod még mindig a régi! A könyv végén egyszerűen szakadtam a nevetéstől. Mondjuk, lehet, a szomszéd annyira nem örült nekem, de lassan kezd szerintem hozzászokni...
  
  
  "– Tudod, van egy új találmány – súgtam. – Úgy hívják, hogy mobiltelefon. Akár éjszaka is föl lehet hívni vele az embert, ahelyett, hogy sziklákat dobálnának az ablakára. 
  – Nem adtad meg a mobilod számát. - jegyezte meg Rob. 
  – Ja, tényleg! – Sosem állítottam, hogy nem vagyok hülye."

Szóval mindent egybevetve nekem nagyon tetszett ez a könyved is, annak ellenére, hogy már egyértelműen nem tartozom a célcsoportjába. És ha ajánlanom kellene valakinek, akkor ajánlhatnám azoknak is, akik olvasták és szerették a korábbi részeket, meg azoknak is, akik még nem olvasták őket.

Köszönöm ezt a klassz élményt!

Szeretve ölel:

B.

u.i.: Ugye tudod, hogy a magyar kiadás minősége kritikán aluli?

Üres, mint a tükör

Az előző könyvem hatalmas élményén felbuzdulva, gondoltam, még egyet elolvasok ebben az évben, hátha hasonlóan jó élmény után tudom majd belevetni magam a vizsgaidőszakból visszamaradt dolgokba. Hát csalódnom kellett... Most egy szokatlanul rövid bejegyzés következik tőlem, mert nem nagyon van miről beszélnem...

Cecelia Aherntől eddig egy könyvet olvastam, a Talált tárgyak országát, ami nagyon a szívemhez nőtt és valami hasonló élményre számítottam ettől a kötettől is, amit nem kaptam meg.

Ahogy a képen is láthatjuk, a 120 oldalnyi tartalom csodás borító alá van csomagolva, ami egy pillanatra szerintem mindenki tekintetét megfogja. Odabent 2 novellát találhatunk, amik azonban tartalmilag nem adnak túl sokat hozzá... Ezt jól mutatja szerintem, hogy egyetlen idézettel sem fogok jönni, mivel semmi olyat nem találtam, amit érdemesnek tartottam volna kimásolni.

Az első történet lányról és a nagymamámról szól. Az idősebb hölgy régóta vak, sosem lép ki a házából, ahol pedig letakarva tartja a tükröket és unokájának is megtiltja, hogy akár egybe is belenézzen, amit ő meg is tart egészen az esküvőjéig. Akkor azonban egy gonosz lány berántja a tükörbe és ott tartja, a világban pedig átveszi a helyét. Iszonyatosan gyerekes kezdés, azt hittem, hogy sokkal fiatalabbaknak fog szólni, mint később szólt,; elég sablonos történet; iszonyatosan gagyi és semmilyen befejezés. Kár volt erre pazarolni a papírt!

A második történet egy lehelletnyivel jobban tetszett, de még arra sem mondanám, hogy megfogott volna. Egy fickó, miután hatalmas traumán megy át, feltalál véletlenül egy gépet, aminek segítségével módosítani lehet az emberek memóriáját, illetve új emlékeket lehet adni a régiekhez. Az emberek sorra járnak az öreghez, hogy fizessenek a gép használatáért, az új emlékekért. A történetbe bekapcsolódik egy furcsa, hajléktalannak tűnő lány is. A két ember között kötelék alakul ki, ám sosem válnak bizalmasokká, ami a végkifejletben is meglátszik. Ennek a sztorinak van némi mögöttes tartalma a férfi igazi céljaival kapcsolatban, ami a lány szájából olyan 3-4 mondat formájában el is hangzik, de a történet többi része ugyancsak sablonos és semmiről se szól igazán.

Hát ennyi volt a közös történetem ezzel a könyvvel. Rövid és tartalmatlan találkozás. Kiábrándító.

A velencei

Mindjárt startot is veszek az egyik párbajos könyvemmel, ami egy vékonyka kis füzet, ám annál több dolog mondható el róla...

Márai Sándor Egy úr Velencéből című könyve tulajdonképpen egy dráma, vagyis ahogy a borítón is szerepel: Farkas Ferenc operájának szövegkönyve. A sztori viszont eredetileg egy regény volt, amit szintén Márai írt, és Vendégjáték Bolzanóban címmel jelent meg 1940ben. A dráma verzió 20 évvel később született, 1960ban.

A történet 1756 egyik téli éjszakáján játszódik, a főszereplője pedig a méltán híres velencei, Giacomo Casanova. A helyszín azonban nem Velence, hanem - ahogy az eredeti regény címéből is következtethetünk - Bolzano, amely egy észak-olaszországi város, Dél-Tirol székhelye. Itt található a Fehér Szarvas vendégfogadó, melynek egyik szobájában töltjük a történet mind a két felvonását és 70 oldalát.

Szóval van nekünk egy Casanovánk, ám ő valahogy nem olyan mint várnánk. Sőt, igazából az egész történet nem olyan, mint várnánk... Casanova frissen szökött a velencei börtönből, jelenleg bújkál, ám a hírneve mégis kilométerekkel előtte jár. Sok látogatója akad, akik mint valami nagy tudású bölcset keresik fel őt különböző szerelmi problémáik miatt, ő pedig pénzért ad tanácsot a bajbajutottaknak. Ahogy a vendégek szavaiból megtudjuk: jelenleg ebből él. Ám a látogatók között felbukkan egy régi ismerős is, Párma grófja, és a két férfi beszélgetéséből szövevényes múltbéli szálakat kezdhetünk kibogozni. A két férfi 5 évvel korábban párbajozott egy hölgy kezéért, a gróf nyert, övé lett a nő. Casanova pedig kapott egy komoly sebet, meg több év börtönt. De hiába lett a grófé a nő keze, ha a szíve a másiknál maradt... A látogatás oka tehát, hogy a gróf nem tudja tovább nézni felesége szenvedéseit, aki láthatóan a mai napig nem tudta kiheverni 5 évvel korábbi kedvesét.

A két férfi pedig üzletet köt, melynek komoly tétje van: Casanova menlevelet (menedéklevél, azaz védelmet nyújtó levél) kap a gróftól, cserébe pedig csak annyit kell tennie, hogy eleget tesz a grófné szerelmi vágyainak, ám az este végére ráébreszti, hogy mégsem ő az, akit a nő valójában szeretne... Kemény feladat meggyőzni egy szerelmes nőt, hogy mégsem szerelmes...

A történet nem Velencében játszódik, ám Bolzanóban valamilyen álarcosbál zajlik a háttérben, a maszkok pedig nagy (szimbolikus) szerepet kapnak a történetben, így kicsit valahogy mégis Velencében érezhetjük magunkat. Commedia dell'arte, jutott eszembe elsőre, és felrémlettek előttem Carlo Goldoni általam olvasott művei, de ez valami más.

Ez mégiscsak Márai. Persze, első körben elcsavarja a fejünket az a világ, az a hangulat, amit képes elénk tárni. A könnyed Márai, azt hiszem ilyen véleményt láttam a drámáról valahol. És ez valahol igaz is, mert nyilván 70 oldalon, két felvonásban, nem megy olyan mélyre, mint egy-egy olyan művében, amikkel korábban találkoztam. De mégis mélyebbre megy, mint elsőre látszik. Mert mint mondtam, Casanova már nem az, akinek vártuk. Megöregedett, vannak érzései, akkor is, ha valahogy a végén egy furcsa gunyoros jelenettel letakarja őket. Mert bizony nem csak a végjáték eredménye ez, őt már a történet közepén is megérintették a toscanai nő szavai, aki nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmét: lefeküdhetett 100 nővel, attól még szeretni egy sem szerette igazán.

De mit ér az a kalandor, akinek vannak érzései? És mit ér egy olyan dráma, amely a felszínen komikus, ám elég komoly mondanivalót kapargat. Mindezt pedig rímekbe szedve... Egyszer mindenképpen megéri elolvasni!