Nem rémlik, hogy valaha írtam volna így blogbejegyzést. Így, hogy egy perce sincs, hogy egy katartikus élményt jelentő könyvet leraktam. Így, hogy iszonyatosan kavarognak bennem a gondolatok és hogy nem tudom, mennyi mindent fogok tudni elmesélni abból, ami a fejemben van és amit szeretnék elmondani.
Kezdem azzal, hogy Esze Dóra Bodzagőz című könyve már évek óta meg van nekem, de még csak nem is a polcon figyelt, hanem egy elzárt fiókban, ahol rengeteg könyvet tartok. Szóval mondjuk ki: nem szerepelt azon könyvek listáján, amiket a következő x évben el akartam olvasni. Aztán egyszer csak rám jött valami, eszembe jutott ez a könyv és azt gondoltam, hogy nekem el kell ezt olvasnom. Nem is nagyon tudom, hogyan történt ez, vagy 60 másik könyv közül bányásztam ki, még a körmöm is letört miatta, szóval nem volt igazán megmagyarázható döntés.
Aztán elkezdtem olvasni ezt a könyvet és elkezdtem érezni valami pici csodát, ami benne volt. Olyan szívet melengető volt az eleje: van egy kis város, ahol hirtelen számtalan sanyarú sorsú nő élete kerül végre sínre és csupán egy új és közös dolog van bennük, mégpedig Felícia kis teaháza, ahol különleges (talán varázslatos?) teákat lehet kapni. Kedves kis borzongás lesz úrra az emberen, amikor arra gondol, mi lehet az, ami ebben a bodzateában megvan, amitől egy nő végre úgy dönt, hogy képes egyedül is talpra állni, képes otthagyni a férfit, aki mellett addig élt és aki addig bántotta?
Meg kell mondanom, itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy hány olyan iszonyatosan tehetséges kortárs magyar írónőt ismerek, akit tizedannyira se értékelünk, mint amennyire megérdemelnék. Nekem két személyes kedvencem van, az egyik pont Esze Dóra (aki korábban az Alex és Alex kötetével már elvarázsolt), a másik pedig Hidasi Judit. Úgy gondolom, mindkettőjükben megvan az a dolog, amitől én zseniálisnak tudok tekinteni egy írót: irtózatosan értenek ahhoz, hogy megteremtsenek egy hangulatot a könyveikkel, amikbe szinte beszippantják az olvasót és amíg ez megy, addig az olvasó számára nem létezik semmi, de semmi más. És mivel most nagyon sok szar van az életemben, ezért azt éreztem, pontosan erre van szükségem és igazából nagyon sok embernek lenne még rajtam kívül pontosan erre szüksége.
Aztán ez a történet elkezdett átalakulni, valami olyan dologgá, aminek a hangulatát én nem tudom visszaadni, ezért is döntöttem úgy, hogy ebben a bejegyzésben nem lesznek képek, ahogy mindig szoktak, mert egyszerűen nincs olyan dolog, amivel ezt vissza tudnám adni. Szóval szépen lassan elkezdett kibontakozni a szemünk előtt 3-4 család élete, megismertük egyenként a családtagokat és az ő személyes tragédiáikat, a félelmeiket, a kudarcaikat, a fájdalmukat és szépen lassan elkezdett kibontakozni egy háló, amin keresztül mindenki kapcsolatban áll mindenkivel. Szépen lassan elkezdhetjük megérteni azt, hogy itt bizony minden éremnek két oldala van, mert az a kislány, aki az egyik ember történetében aranyos kis lázadó, az a másik emberében érzéki csábító, a harmadikéban pedig egy utolsó kurva. Ez történetvezetési stílus az, amivel engem kenyérre lehet kenni. A Touch című sorozatot ha valaki megnézi, láthatja, hogy ott ugyanez megy, és éppen ezért azt is imádom, meg ezt is imádtam.
És aztán egyszer csak ez a regény megint átalakult és elkezdtek lebomlani a felső rétegek és előbukkantak azok a dolgok, amik mindennél fájdalmasabbak tudnak lenni és abból, hogy "elhagytál egy 18 éves lányért, aki a tanítványom volt" eljutottunk oda, hogy "megerőszakoltad a 10 éves lányom és még ki tudja, hány másik gyereket mellette". És aztán a szemünk láttára kezd el egy számunkra az elején teljesen szimpatikus, egy sajnálatra méltó kedves ember igazi arca és őrülete kibontakozni, végignézhetjük a tombolását és úgy fáj, úgy fáj ez a történet, ahogy kevés könyv tud fájni, úgy borzadunk tőle, ahogy kevés másik regénytől, és mégis úgy zseniális, ahogy van.
Mert Esze Dóra végre kimond olyan dolgokat, amiket ki kell mondani és mindezt olyan zseniálisan mondja ki, olyan csodálatos irodalmi értékkel, hogy nem tudjuk letenni a könyvet és azt mondani, hogy én ezt inkább meg sem hallom és én erről inkább nem veszek tudomást és homokba dugom a fejem, mert ő nem enged félrenézni!
Aki ismer, az tudja rólam, hogy én egy olyan családban nőttem fel, ahol a felek attól függetlenül egyenlőek, hogy mi a nemük, hogy egész életemben azt láttam, hogy a szüleim szeretetben támogatják egymást és megoldják, ha vannak gondjaik. Így számomra mindig is ez volt a természetes, éppen ezért nem voltam képes sosem megérteni a szélsőségesen feminista nőket, sosem értettem, miért kell nagyon harcolni az egyenlőségért, amikor az én szememben egy férfi és egy nő mindig is egyenrangú volt, de a különböző szerepek megtartása mellett. Az én világomban egy férfinak nem kell úgy viselkednie, mintha konyhatündér lenne (persze, ha ő az szeretne lenni, arra is van lehetősége, meg ugye egészen más, ha besegít és természetesen a gyereknevelésből vegye ki a részét, nem feltétlenül azért, hogy tehermentesítse a nőt, szimplán azért, hogy legyen meg neki is az érzelmi kapcsolata a gyerekeivel), egy nőnek pedig nem kell megterhelő fizikai munkát végeznie, csak hogy megmutassa, ő is ér annyit, mint egy férfi. Amikor fiatal voltam, azt éreztem, hogy ez egy túllihegett dolog, aminek ma már egyáltalán nincs aktualitása, de persze mindig hálásan gondoltam azokra a nőkre, akiknek hála ma azt tehetek, amit csak akarok és tudom így nézni a világot. És őszintén szólva nem is tudom elhinni azt, hogy nekem valaha harcolnom kell majd a jogaimért, szimplán azért, mert én azt várom el egy kapcsolattól, amilyen légkörben felnőttem és nem fogok leélni egy életet egy olyan ember mellett, aki minden héten hobbi szinten ver meg.
És kétlem, hogy ez, hogy nem vagyok feminista és nem érzem azt, hogy női jogokért kéne tüntetnem, azt jelentené, hogy én akár hallgatólagosan is támogatom a családon belüli erőszakot, mert ez nincs így. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy mindannyian emberek vagyunk és senkinek sincs joga bántani a másikat. Amikor egy nő lelki terrorban tart egy férfit, azt ugyanúgy elítélem, mintha fordítva történne, és erre is van példa, csak nyilván kevesebb a fizikai adottságok miatt. Nem is beszélve arról, hogy egy nő ugyanúgy bántalmazhat fizikailag egy gyereket, ami szintén undorító.
Több embert ismerek egyébként, aki ilyen körülmények között él. Szerencsés vagyok, hogy a közvetlen környezetemben nincs ilyen, amit végig kéne néznem, nehezen bírnám ki, hogy ne tegyek semmit... Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a távoli ismerőseim közül azok, akik ebben élnek, sokszor maguk is hibásak, mert nem tesznek semmit a dolog ellen. És ez fokozatosan igaz akkor, amikor egy gyermek bántalmazásáról van szó! Akkor nem csak a bántalmazó, de a másik szülő ugyan olyan szinten hibás, mert hagyja! Ahogy fentebb már említettem, a női jogi egyenlőségért nagyon nagy történelmi alakok tettek, nekik köszönhetően pedig ma már meg van a jogi háttere annak, hogy a bántalmazott nők kiállhassanak magukért, és kiléphessenek abból a rémálomból, amiben élnek.
Szóval arra kérlek titeket, hogy ha valaha azt látjátok, hogy valaki akár fizikailag bánt, akár lelkileg terrorizál titeket vagy a gyereketeket (és itt most mindegy, milyen neműek vagytok), akár lépjetek el a félelmeitek mellett és egyszerűen sétáljatok ki az ajtón és keressetek valakit, aki segít nektek. Ne hagyjátok elhitetni magatokkal, hogy egyedül vagytok a világban! Ne hitegessétek magatokat azzal, hogy majd jobb lesz! Ne mentegessétek azt, aki bánt titeket! És soha, de soha ne higgyétek el azt, hogy ti ezt megérdemlitek!
Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszek abban, hogy amikor fuldoklasz és kinyújtod a kezed, akkor lesz ott valaki, aki kihúz majd a vízből. Lehet, hogy egy olyan ember, akinek a felbukkanására sosem számítottál. Lehet, hogy én leszek az, sosem tudhatjátok.
2014 rengeteg változást hozott az életemben és ezek közül az egyik atombomba, ami mindent felborított, a kONfetti megalapítása volt. Ezzel a szerveződéssel az elsődleges célunk a világ megváltása. Szóval semmi komoly, nagyra törő vagy éppen túl ambiciózus elképzelés.
.png)
