2014. december 28., vasárnap

NA DE ÉLJ!

2014 rengeteg változást hozott az életemben és ezek közül az egyik atombomba, ami mindent felborított, a kONfetti megalapítása volt. Ezzel a szerveződéssel az elsődleges célunk a világ megváltása. Szóval semmi komoly, nagyra törő vagy éppen túl ambiciózus elképzelés.

A csapat még a nyáron állt össze egy GISHWHES nevű jótékonysági játék (értsd: a legnagyobb őrültségsorozat, amit életemben lefuttattam, party hard) keretein belül, aztán az ősszel jutottunk el oda, hogy ebből az egészből akkor egy komolyabb folytatást kellene generálni. Ez a generálás pedig nagyon jól sikerült. Jelenleg túl vagyunk két komolyabb gyűjtésen: 
  • Először ruhákat gyűjtöttünk a rászorulóknak. Ezeket az Ökumenikus Segélyszervezet dolgozói juttattak el a megfelelő helyszínre.
  • Második alkalommal pedig mindenféle gyerekcuccot gyűjtöttünk, amelyek a Dió utcai suli kapta.
A második gyűjtést azért tartom különösen fontosnak, mert ez egy olyan gyűjtés volt, amivel kapcsolatban úgy keresett meg minket az egyik követőnk, hogy hallotta, milyen rossz körülmények uralkodnak itt, jó lenne, ha valaki tudna segíteni. Azóta segítettünk az egyik állandó partnerünk belső, karácsonyi megmozdulásának leszervezésében, amire szintén úgy kértek fel minket. Szóval fontosnak tartom kiemelni, hogy bármikor úgy látjátok, van egy olyan ügy, amiért érdemes megmozdulni: Szóljatok nekünk bátran!

Decemberre pedig megszületett a NA DE ÉLJ! (Nagy Decemberi Élménygyűjtő Játék) ötlete. A versenyre december végéig még 3 kategóriában lehet nevezni:
  1. Csinálj valamit, amit még soha nem csináltál:
    - néhány ötlet: próbálj ki egy új ételt, menj el valahova, ahol még soha nem jártál, tegyél meg valamit, amitől eddig féltél
  2.  Lepj meg valakit:
    - ne becsüld le a hétköznapi kedvességek erejét. Tegyél valami jót egy rokonoddal, munkatársaddal vagy akár idegenekkel.
  3.  Csinálj valami szokatlant:
    - például menj vikingkalapban bevásárolni, beszélj egész nap németül, táncolj a buszmegállóban. Légy kreatív, de a magad és mások egészségére vigyázz, magadnak és másoknak ne okozz kellemetlenséget.
Érdekes kezdeményezés, nem? Lesznek persze nyeremények is, de a személyes véleményem az, hogy nem ezek lesznek a legértékesebb dolgok, hanem azok az élmények, amiket a résztvevők maguknak gyűjtenek. Én magam is csináltam pár apróságot a verseny szellemében, amivel szervezőként ugyan nem nevezhetek, de bearanyozták ezt a hónapot számomra.

Összességében azt kell mondanom, hogy a kONfettivel egy nagyon izgalmas és értékes évet zárunk. Köszönöm a teljes csapat nevében mindenkinek, aki az idei évben segített nekünk, hogy kicsit jobb hellyé tegyük ezt a világot. Külön extra köszönet a MagNet Közösségi Háznak, ahol mindig együttműködésre kész, támogató közegre találtunk.

Remélem, hogy a jövő évben is folytatni tudjuk ezt a "harcot", és még többet tehetünk azért, hogy továbbadjuk másoknak a mosolyunkat.

2014. december 15., hétfő

Várólistacsökkentés 2015

Nagyon felbuzdultam azon, hogy az előző Könyvmolypárbajt egy kisebb szünet után sikerült teljesítenem, illetve a mostanival is elég jól állok, ezért úgy döntöttem, hogy benevezek a Várólista csökkentés 2015-ös verziójára is.

Ennek a játéknak a lényege, hogy 12 olyan könyvet kell kiválasztanunk, amely már régóta szerepel a várólistánkon, most pedig alkalmat szakítani az elolvasásukra. Bővebb infó és jelentkezés itt.

Ezen a kihíváson már korábban többször részt vettem, 2-3 alkalommal biztosan, de még sosem sikerült teljesítenem. Lássuk, idén, a nehezített terepen, ahol két kihívásban kell egyszerre helyt állni, vajon sikeres leszek-e?

A kérdés nyitott, a labda fel van dobva, a listám pedig a következő:

Tim Powers: Ismeretlen vizeken
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Vágvölgyi B. András: Tokyo Underground
Nick Cave: Bunny Munro halála
Sylvia Plath: Az üvegbura
Jack Kerouac: Úton
Gabriel García Márquez: Száz év magány
Szergej Lukjanyenko: Éjszakai őrség
Lauren Beukes: Zoo City
Bernhard Schlink: Hazatérés
Münz András: Génficam és más állatéletképek
David Mitchell: Szellemírók

B lista: (Bár meg kell mondanom, az idei taktikám az, hogy ezt a 24 könyvet én egy egységes masszának tekintem, amiből 12 darabot ki fogok tépni, függetlenül attól, hogy hol tartózkodik.)

Kalevala
Dan Brown: A Da Vinci-kód
Emily Diamand: Kalózok nyomában
Janne Teller: Semmi
Békés Pál – Dragomán György – Garaczi László – Grecsó Krisztián – Háy János – Hazai Attila – Kemény István – Podmaniczky Szilárd – Tóth Krisztina – Vámos Miklós: Hasítás
Sean Stewart – Jordan Weisman: Cathy könyve
Esterházy Péter: Termelési-regény
Stella Rimington: Végveszélyben
Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje
Susana Fortes: Robert Capára várva
Nagy Feró: „Boldog szép napok”
Edith Piaf: Nem bánok semmit sem

2014. november 26., szerda

Egy óceánnyi élet


"Mondok egy fontos dolgot. A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."

Ezért van, hogy Neil Gaiman még mindig el tud minket varázsolni a meséivel... Amikor először érkeztek hírek arról, hogy megjelenik ez a könyv angolul, én már akkor felfigyeltem rá és elkezdett iszonyatosan érdekelni, mert már maga a cím és a borító beszippant, de szerencsére aztán a tartalom is ezt teszi.

 "A dolgok peremén emlékek várakoztak, engem hívogattak."

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki egy temetés alkalmából visszatért a szülővárosába, ahol egyszer csak késztetést érzett, hogy meglátogassa az egyik régi szomszédját. Ott pedig valamiért úgy döntött, hogy leül a kis kacsaúsztató mellé és elmélázik a régi időkről. Azokról a régi időkről, amikre eddig nagyon másképpen emlékezett, mint most kezd el emlékezni...

"AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE"

Ez a felírat áll a borító hátulján és igen, talán ez a legtalálóbb kifejezés arra, hogy mi is történik itt. A főszereplő elkezd emlékezni a hét éves önmagára, arra az introvertált fiúra, aki nagyon szerette a könyveket és akivel furcsa és nagyon rémisztő dolgok történtek. Aki olyan dolgokat tapasztalt, amiket egy hétköznapi ember képtelen megérteni...

Gaiman a könyv mottójának ezért is választotta a következőt:
"Élénken emlékszem a gyerekkoromra… Rettenetes dolgokról volt tudomásom, de azzal is tisztában voltam, hogy a felnőttek nem tudhatják meg, hogy tudom. Csak megijednének."
Maurice Sendak beszélgetése Art Spiegelmannel (The New Yorker, 1993. szeptember 17.)

Minden az opálbányásszal kezdődött, aki a főszereplő (őszinte leszek, nem tudok visszaemlékezni arra, hogy volt-e neve és ha igen, akkor micsoda, de ezek szerint ez nem is fontos részlet) családjánál lakik albérletben a kis szobában. Szóval az opálbányász egy nap önkezével vet véget az életének, de utolsó gondolataival, érzéseivel még életre hív valami nagyon ősit. Az férfi oka a halálra ugyanis az, hogy egy csomó pénzt veszített szerencsejátékon, aminek egy része nem is az övé volt. Ezek után valami elkezd pénzt osztogatni az embereknek, de folyamatosan a legbizarabb és legkevésbé természetes módokat kiválasztva. Főszereplőnk például az éjszaka közepén arra ébred, hogy egy pénzérme akadt el a torkában.

"Kíváncsi lettem, ennyi év után is lakik-e még itt valaki, pontosabban, hogy a Hempstock család itt lakik-e még. Elég valószínűtlennek tűnt, de persze annak alapján, amire emlékszem róluk, ők maguk is elég valószínűtlen emberek voltak."

Itt lép be a történetbe egy különös család, Hempstockék (akiknek a kertjében a főszereplő az egész emlékezés során ücsörög), akik összesen hárman vannak: nagymama, anya, unoka, csak nők. És ahogy halad előre a történet egyre több és több információt tudunk meg róluk, bár mindig csak a felszínt kapargatjuk. Kicsit úgy tűnik, mind kórtalanok, főleg a nagymama él már nagyon régóta. Ami viszont biztos, hogy tudomásuk van olyan dolgokról, amikről a hétköznapi embereknek nincs. Ismernek dolgokat, lényeget, mágiát, sok mindent. Meg kell mondanom, ők tetszettek nekem a legjobban az egész történetben, annyira ötletesen és érdekesen, mégis titokzatosan kidolgozottak. Olvasnék még szívesen róluk és remélem, fogok is.

"– Hány évesnek tetszik lenni? 
– Elég öreg. Emlékszem még, amikor a hold készült."

A főszereplőnk a fiatal lánnyal, aki látszólag 12, de valószínűleg már jó régóta annyi, barátkozik össze. Lettie magával viszi, amikor elmegy megállítani azt a lényt, aki a pénzt ossza az embereknek. Ám a dolog rosszul sül el, és a lény a kissrácon keresztül kimenekül a béklyó alól, és egészen a fiú családjának házába jut, ott pedig házvezetőnőként illeszkedik be és szépen fokozatosan elkezdi manipulálni a család tagjait, amíg borzalmas dolgok nem történnek. Persze az igazi probléma csak később jön, amikor a titokzatos lény legyőzéséhez olyan segítséget hívnak, amely ellenséggé változik.

És miért az óceán? Letti a kis kacsaúsztató tavat végig az óceánnak nevezi, és végig azt az abszurd történetet meséli, hogy a családja azon keresztül érkezett az óhazából erre a földre. Egy idő után azonban rá kell jönnünk, hogy a kis kacsaúsztató jóval több, mint aminek látszik, ereje van, akarata, néha elfér egy vödörben is, de attól még óceán.

"Éghet a gyertya a víz alatt? Éghet hát. Tudtam ezt, amikor az óceánban voltam, és még azt is tudtam, hogyan. Ugyanúgy értettem, ahogy a Sötét Anyagot értettem, az univerzum anyagát, ami mindennek az alkotóeleme, mégsem találjuk. Az ötlött fel bennem, hogy egy óceán van az egész univerzum alatt, mint a sötét tengervíz, ami egy régi móló deszkái alatt csapdos: egy óceán, ami öröktől örökig nyúlik, és elég kicsi, hogy beleférjen egy vödörbe, már ha szépen kéred, és az idősebb Mrs. Hempstock segít beletenni."

A történet befejezése egyszerre jó és rossz. Van benne szomorúság és megrázó rész, de nekem nagyon tetszett. Mondom, én el tudnék képzelni egy folytatást ehhez. Azoknak ajánlom a könyvet mindenképpen, akiknek Gaimantől tetszett a Temető könyve, de még a Sosehol rajongóit is megfoghatja. Bár tény, hogy számomra az utóbbi könyv jóval összetettebbnek tűnt.

"Hogy lehetsz boldog ebben a világban? Lyukas a szíved. Kapu van benned az általad ismert világon túlra. Ahogy nősz, azok a helyek majd hívnak. Sosem felejtheted el őket, nem lesz olyan, hogy a szívedben ne keresnél valamit, amit nem kaphatsz meg, amit igazán el sem tudsz képzelni, aminek a hiánya tönkreteszi az éjszakáidat, a nappalaidat és az életedet, amíg utoljára le nem hunyod a szemed…"

2014. november 19., szerda

Egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel

Sajtóközleményében Isten hangsúlyozta, az emberekből mostanra végképp elege lett. Bár elismerte, hogy az emberi faj egyedei mind egy szálig az ő teremtményei, de hozzátette, azt soha nem gondolta volna, hogy ezekből a lelkes kreatúrákból végül ennyire megátalkodott, gonosz, semmirekellő banda válik. Az Úr a Kossuth Rádió kérdésére válaszolva azt is elmondta, tervei szerint ezúttal minden teremtényét elpusztítja. Az összes sárkányfog-veteményét, kivétel nélkül. Nem kívánja újra elkövetni régi hibáját. Elemzők szerint Isten Noéra és családjára gondolt, mikor „régi hibáját” emlegette.

Így kezdődik ez a regény, egy hatalmas szemöldök emeléssel, és  mikor ráébredünk, hogy a fent leírt monológ csupán egy képzelgés, akkor kicsit tovább emelkedik a szemöldökünk.

– Elbasztam az életemet – vallottam be Kázmér szemei közé nézve. – Bár ezzel talán nem vagyok egyedül ezen az elátkozott bolygón. Ha csupán a jelenleg élő homo sapiensekre gondolunk, máris csak egy vagyok a több milliárd boldogtalan, elbaszott, kisiklott élet közül. Öreg, ez egy nagy csapat! Hatalmas család. Többen vagyunk, mint a legnagyobb világvallás. Többen, mint a Föld összes nyugdíjasa. Többen, mint a Barca-drukkerek.

Emlék Bundás (minő furcsa név!) kortárs magyar író, aki tulajdonképpen csak teng-leng az elcseszett életében. Igen, elcseszett, ezt nagyon fontos kiemelni, ahogy a regény is kiemeli többször. Az első 100 oldalon ezzel egyébként eléggé emlékeztetett hangulatában Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regényére, ami az egyik személyes kedvencem. Van is két idézet, ami meg is ragadott ezzel kapcsolatban, ami nagyon hozza azokat a hangulatokat, amiket Hornby is teremt az önsajnáltatás eposzában.

Az utolsó szó jogán pedig csupán ennyit mondott: „A boldogságot saját halottamnak tekintem, temetéséről később intézkedem.”


 Semmi problémám nem volt az életben, azt leszámítva, hogy a lelkem olyan üres és sötét volt, mint egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel.

Az utolsó hasonlattal, a halott város általános iskolájának tornatermével egyébként végig játszik: az emberek (különösen a nők) fel-le kapcsolgatják a villanyt, sőt néha még az előtérben is lekapcsolják, hogy tökéletes sötétség legyen. Elsőre is nagyon megfogott ez a szófordulat, de ahogy rendszeresen visszatért, egyszerűen zseniálisnak találtam.

No, de aztán jött egy váltás és Emlék Bundás, a mi drága írónk már nem csak egyik rossz kapcsolatból a másikba vetődött és tengette részeg napjait, hanem elkezdett egyre komolyabban foglalkozni azzal a regénnyel, amin éppen dolgozott. Ez különösen azért érdekes, mert a pasi igazából novellista, de a kiadója rábeszéli, hogy az eddigi előlegekért cserébe repüljön rá a feladatra, szóval ez tökre nem az, ami neki kézre állna, vagy éppen ami érdekelné. Cserna-Szabó pedig úgy alkotja meg ezt a könyvet, hogy hol a saját, Emlék Bundás féle vonalat követi, hol pedig Emlék western regényét olvashatjuk. Regény a regényben! Amiről meg kell vallanom, hogy az elején nagyon szánalmas próbálkozás, mert a western förtelmes és halál unalmas és rohadt erőltetett, de valahol mind tudjuk, hogy ez direkt ilyen, hogy mind érezzük, Emlék mennyire nem akarja ezt írni. Csak aztán valahogy ő is belelendül ennek a megírásába, meg valahogy mi is észrevesszük azokat az apró kis kapcsokat, amik összekötik a "valóságot" a fantáziával. Ha bonyolultabb akartam volna lenni, biztosan azt írtam volna, hogy a fantáziával és a fantázia teremtette fantáziával. Aztán a fantáziák elkezdenek összeolvasni és már maga Emlék sem tudja, hogy hol az igazság, ki támadja meg éppen vagy ki akarja megölni. Igazából egyszerűen zseniális ez a rész.

Ezen felül a regény tele van olyan elemekkel, amikkel személyesen megszólítottnak éreztem magam. Jó. Lássuk be, én már ezzel a Nick Hornby hangulattal meg lettem szólítva, bár tény, hogy ez talán csak az én fejemben létezik.

Ott van kezdetnek az a tény, hogy a regény helyszínei között két olyan város is nagy hangsúlyt kap, ami számomra nagyon fontos: Pécs és Budapest. Utóbbi a jelenlegi lakhelyem, előbbi pedig az a város, ahová 11 évig jártam, így rengeteg helyszín megvolt már alapból a fejemben. Egyszerűen láttam magam előtt a pécsi Széchényi teret és a Király utcát, de a Pécsen-Pécsett rejtett poént is iszonyatosan a magaménak éreztem.

– Léna jár a fejedben? – kérdezte Kázmér.
A kurva életbe, gondoltam, már a kacsák is belepofáznak mindenbe.
– Kussoljál, te ostoba állat! – ordítottam.
Nem volt rendben az idegrendszerem, és szomjas se voltam már. Kázmér azonban nem sértődött meg. A sors rendkívül jó természettel áldotta meg. Gonosz szavaim leperegtek róla, mint plasztikkacsáról a nyálpermet


A főszereplő egyetlen örök és hűséges társa egy sárga gumikacsa, Kázmér. Igen, így kiemelve, hogy gumikacsa, jelezve ezeknek az állatoknak a fontosságát. A kitalált kedvencemet Hápinak hívják.

Zárásként pedig hoznék még egy utolsó üzenetet, amiben a szerző James Bondból űz gúnyt. Én meg hát ugye picikét rajongok Bond úrárt. Visítottam a röhögéstől:

– Bájgúnár Bond – mondtam. – Mindannyian ismerjük, de egy szavát sem hisszük. Szerencsétlen idiótának senki nem szólt, hogy Anglia kiesett a nagypolitikai rájátszásból, a marhája csak száguldozik a luxusautóival, menti a világot, mintha köze lenne hozzá. Azt hazudja, hogy a nyolcadik vodka-martini után is feláll a farka. Szánalmas faszkalap. Celebkém.

Szóval összességében ez a könyv nálam 10/10-es, nekem nagyon tetszett és tudom ajánlani minden gringónak!
Találkozunk még, Cserna-Szabó! Legközelebb nem úszod meg ennyivel!

2014. október 17., péntek

Az 5. könyvmoly párbaj



Miután sikerrel vettem a Könyvmolypárbaj 4. fordulóját, úgy döntöttem, hogy az 5.-re is benevezek. Furcsa érzés ez, amikor az ember rádöbben, hogy több-kevesebb sikerrel 5. éve fog bele ugyanabba a vállalkozásba és vannak dolgok, amik ilyen szinten állandóak az életében. De most nem nosztalgiázom, inkább jöjjenek a listák, amik jól bevált szerzőkkel vannak tele, illetve tartalmaznak néhány olyan nevet, akiknek a könyveire már régóta kíváncsi vagyok.

A lista
1. Neil Gaiman: Óceán az út végén
2. Philip K. Dick: Figyel az ég
3. Bud Spencer: 80 év alatt a Föld körül
4. Chris Hadfield: Egy űrhajós tanácsai a földi élethez
5. Nick Hornby: Hosszú út lefelé
6. J. D. Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok / Seymour: Bemutatás
7. Doris Lessing: Az ötödik gyerek
8. Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra
9. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
10. Tim Powers: Ismeretlen vizeken

B lista
1. Neil Gaiman – Terry Pratchett: Elveszett próféciák
2. Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet
3. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
4. Anne Rice: A múmia
5. Nick Hornby: Fociláz
6. J. D. Salinger: Kilenc történet
7. Celia Rees: Farkasszem
8. Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!
9. Palya Bea: Ribizliálom
10. Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak – A világ leghosszabb trilógiája öt részben

Na, mi a véleményetek? Párbajra fel?

2014. október 2., csütörtök

A kísértetek hegedűse, a kísértet hegedűje

Anne Rice réges régen nagy kedvencem volt és össze is gyűjtöttem egy csomó könyvét, aminek aztán csak töredékét sikerült végül elolvasnom. Szóval úgy gondoltam, hogy ha már ott áll ez a csomó csodaszép Anne Rice könyv a polcon, akkor kiválasztok egyet a Könyvmolypárbajra is. Így esett a választásom A hegedű című kötetre, főleg azért, mert ez egy önálló alkotás, tehát nem része az író Vámpírkrónikák sorozatának, amelyekből eddig olvasgattam.

A könyv egy Trianna nevű középkorú nőről szól, akinek a történet elején haldoklik, majd pár oldal után meg is hal a férje. Erre az eseményre ő a lehető legfurcsább módon reagál: nem szól senkinek és két napig egy fedél alatt él egy hullával, akit megmosdat, öltöztet, cseréli alatta a lepedőt és hasonlók. Persze, amikor a rokonság erre rájön, mindenki azt hiszi, hogy teljesen zakkant szerencsétlen, és valljuk be, mi olvasók se vagyunk nagyon más véleményen...

Ezután kezd fontos szereplővé válni a történetben Stefan, a furcsa ismeretlenül ismerős hegedűs. Elsőre utcazenésznek tűnik, aki Trianna háza előtt játszik a férje, Karl halála előtt és után, de egy idő után kezdünk ráébredni, hogy valójában valami furcsa megszállottság köti a nőhöz, ezért bukkan fel újra és újra a közelében. Egy kis idő után Trianna arra is rájön, hogy bár mindenki látja Stefant és hallja a játékát, ő mégsem húsvér ember, hanem egy kísértet, egy szellem.

Stefan elképesztően csodálatosan hegedül, ám az ereje, a játéka valahogy mások bánatából táplálkozik, céljai között pedig szerepel Trianna megőrjítése, és hát lássuk be, mind azt gondoljuk, hogy ebben azért nem lesz olyan nehéz dolga...

Aztán ahogy Stefan belekezd Trianna kínzásába, a nő pedig egy idő után visszatámad, mi úgy ismerhetjük meg lépésről lépésre és fokról fokra kettőjük múltját, ami egyébként iszonyatosan érdekes, ezek a részek a legjobbak a könyvben.

Trianna emlékein keresztül megtudhatjuk, hogy már mindkét szülőjét elveszítette, de amíg éltek, addig sem volt velük túl harmonikus a kapcsolata, az anyja például alkoholista volt. Itt egyébként komolyan elméláztam azon, hogy milyen is a szeretet. Tudom, hogy az alkohol szörnyű probléma, egy iszonyatos démon, amivel nem könnyű megküzdeni, és nem is gondolom úgy, hogy valakitől el kell fordulni azért, mert szenvedélybeteg. Ugyanakkor ha valakinek ez a betegsége odáig fajul, mint jelen esetben, hogy részegen bántalmazza a saját gyerekeit, akikkel egyébként nem igazán törődik, veszélyezteti a testi épségüket, terhesen piál és még sorolhatnám, mennyi szörnyűséget követett el ebben a történetben ez a nő, akkor azt nagyon nehéz kezelni. Főleg úgy nehéz, hogy Trianna még gyerek volt, ha jól vettem ki, akkor kb. 10 éves korától nevelte ő és a nővére a két pici húgát. És érdekes, hogy a történet elején mégis úgy beszél az anyjáról, mintha egy szent lett volna, annyira felmagasztalja.

Trianna első házasságából született egy kislánya, Lilly, aki aztán szörnyű betegségben hunyt el, amit a
házassága ki sem bírt. Így került Karl mellé, aki már akkor AIDS-es volt, amikor megismerték egymást, a betegség pedig lecsapott rá és elragadta. Trianna viszonya az élőkkel sem felhőtlen: a legkisebb húgáról például már évek óta nem hallott a család, mert lelécelt, a másik húga pedig folyton dühöng és szinte mindenkit utál maga körül. Az érdekes az, hogy Trianna mindezért valahol mélyen önmagát hibáztatja. Habár ő az, aki mindenkit ápolt a halálos ágyán, csak az apró hibákra emlékszik, amiket elkövetett és azokat felnagyítva úgy látja, hogy ő az okozója minden rossznak, ami a szeretteivel történt. Millió apró részletet ismerhetünk meg a nő múltjából, amin néha szörnyölködünk, néha pedig egészen mélyen belül fáj a lelkünk miatta.

Tulajdonképpen ha belegondolok, Trianna nem csak az anyját ábrázolja cukorhabosan csodaszépnek az elején, és tulajdonképpen végig úgy beszél róla, mint egy csodálatos nőről, még amikor a szörnyűségekre emlékszik vissza, akkor sem lesz egy pillanatra sem gyűlölködő a véleménye, hanem a testvérével is ugyanezt teszi, aki elhagyta a családját. A kicsi Faye, a drága Faye, az imádnivaló Faye. Trianna annyira gyűlöli saját magát és annyira haragszik saját magára, hogy mindenben saját magát tartja hibásnak és mindenki mást áldozatnak, cserbenhagyottnak és csodálatosnak ábrázol. 

Stefanról pedig megtudjuk, hogy gazdag család gyermeke volt évszázadokkal korábban, aki nagyon tehetséges volt és nagy mesterektől is tanulhatott. Ám a halál érte is eljött, és végül a hegedűjéért kellett meghalnia, az életét adta érte.

A zene úgy járja át ezt a történetet, ahogy nagyon kevés másikat. Két dologban nagyon jó az írónő, mégpedig a hangulatok megteremtésében és a barokk épületek leírásában. És bár ezeket régen nagyon szerettem benne, most valahogy nem tudott lekötni a leírásaival. Tulajdonképpen egy csomószor éreztem azt, hogy nem érdekel, hogyan hullámzik a brazil partoknál a tenger, meg milyen színű a márvány az operában és egyébként meg kivágnék a könyvből vagy 100 oldalt, mert totál felesleges rizsának érzem. A többi 150 oldalt viszont imádtam, imádnám így egymagában is. Ahogy fentebb már említettem, a visszaemlékezésekkel foglalkozó részek nagyon jók voltak, nagyon feszült volt a hangulatuk, nagyon gyors tempót diktáltak, csak úgy pörögtek a képek, ezeket a részeket úgy olvastam, mint egy megszállott, ki se lehetett volna tépni a kezemből a könyvet.


Hogy kinek ajánlom ezt a könyvet? Mindenkinek, aki szereti azt a stílust, amit Anne Rice képvisel, és jelen esetben nem a vámpíros dolgokra kell gondolni, hanem magára a misztikumra, a titokzatosságra, a lágy hegedű szóra és a hosszú leírásokra. Nekem egyszer megérte, de tény, hogy nem lett a kedvenc könyvem. Ugyanakkor azt hiszem, sokkal jobban kezdtem tőle értékelni a komolyzenét, mint korábban. Talán ha most nekiállnék Beethovent hallgatni, sokkal többet mondana nekem, mint amit valaha képes volt. Meg úgy egyébként feltámadt bennem a vágy arra, hogy valamilyen hangszeren játsszak. Maybe one day...

És végül egy hosszú elnyújtott sikítás: Ezennel befejezem a 2013-2014es könyvmolypárbajt, egy élmény volt srácok!


2014. október 1., szerda

Körözött személy

Lakossági bejelentés alapján kezdett nyomozni a rendőrség a képen látható férfi ellen, aki több idős nőt és ártatlan gyermeket vert át. A férfi Jim Gordon néven mutatkozott be.


Fokozatosan felhívjuk a lakosság figyelmét, hogy amennyiben Önöket is megpróbálja megtéveszteni, azonnal jelentsék azt a helyi szerveknek. Ne próbáljanak meg maguk intézkedni! A férfi veszélyes és fegyvere van!

Leközlünk egy képet a valódi Jim Gordonról is a félreértések elkerülése végett.


Legyenek éberek és óvatosak! Vigyázzanak a szeretteikre és ne hagyják átverni magukat!

2014. szeptember 25., csütörtök

Akkor igyunk egy korty teát

Nem rémlik, hogy valaha írtam volna így blogbejegyzést. Így, hogy egy perce sincs, hogy egy katartikus élményt jelentő könyvet leraktam. Így, hogy iszonyatosan kavarognak bennem a gondolatok és hogy nem tudom, mennyi mindent fogok tudni elmesélni abból, ami a fejemben van és amit szeretnék elmondani.

 Kezdem azzal, hogy Esze Dóra Bodzagőz című könyve már évek óta meg van nekem, de még csak nem is a polcon figyelt, hanem egy elzárt fiókban, ahol rengeteg könyvet tartok. Szóval mondjuk ki: nem szerepelt azon könyvek listáján, amiket a következő x évben el akartam olvasni. Aztán egyszer csak rám jött valami, eszembe jutott ez a könyv és azt gondoltam, hogy nekem el kell ezt olvasnom. Nem is nagyon tudom, hogyan történt ez, vagy 60 másik könyv közül bányásztam ki, még a körmöm is letört miatta, szóval nem volt igazán megmagyarázható döntés.

Aztán elkezdtem olvasni ezt a könyvet és elkezdtem érezni valami pici csodát, ami benne volt. Olyan szívet melengető volt az eleje: van egy kis város, ahol hirtelen számtalan sanyarú sorsú nő élete kerül végre sínre és csupán egy új és közös dolog van bennük, mégpedig Felícia kis teaháza, ahol különleges (talán varázslatos?) teákat lehet kapni. Kedves kis borzongás lesz úrra az emberen, amikor arra gondol, mi lehet az, ami ebben a bodzateában megvan, amitől egy nő végre úgy dönt, hogy képes egyedül is talpra állni, képes otthagyni a férfit, aki mellett addig élt és aki addig bántotta?

Meg kell mondanom, itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy hány olyan iszonyatosan tehetséges kortárs magyar írónőt ismerek, akit tizedannyira se értékelünk, mint amennyire megérdemelnék. Nekem két személyes kedvencem van, az egyik pont Esze Dóra (aki korábban az Alex és Alex kötetével már elvarázsolt), a másik pedig Hidasi Judit. Úgy gondolom, mindkettőjükben megvan az a dolog, amitől én zseniálisnak tudok tekinteni egy írót: irtózatosan értenek ahhoz, hogy megteremtsenek egy hangulatot a könyveikkel, amikbe szinte beszippantják az olvasót és amíg ez megy, addig az olvasó számára nem létezik semmi, de semmi más. És mivel most nagyon sok szar van az életemben, ezért azt éreztem, pontosan erre van szükségem és igazából nagyon sok embernek lenne még rajtam kívül pontosan erre szüksége.

Aztán ez a történet elkezdett átalakulni, valami olyan dologgá, aminek a hangulatát én nem tudom visszaadni, ezért is döntöttem úgy, hogy ebben a bejegyzésben nem lesznek képek, ahogy mindig szoktak, mert egyszerűen nincs olyan dolog, amivel ezt vissza tudnám adni. Szóval szépen lassan elkezdett kibontakozni a szemünk előtt 3-4 család élete, megismertük egyenként a családtagokat és az ő személyes tragédiáikat, a félelmeiket, a kudarcaikat, a fájdalmukat és szépen lassan elkezdett kibontakozni egy háló, amin keresztül mindenki kapcsolatban áll mindenkivel. Szépen lassan elkezdhetjük megérteni azt, hogy itt bizony minden éremnek két oldala van, mert az a kislány, aki az egyik ember történetében aranyos kis lázadó, az a másik emberében érzéki csábító, a harmadikéban pedig egy utolsó kurva. Ez történetvezetési stílus az, amivel engem kenyérre lehet kenni. A Touch című sorozatot ha valaki megnézi, láthatja, hogy ott ugyanez megy, és éppen ezért azt is imádom, meg ezt is imádtam.

És aztán egyszer csak ez a regény megint átalakult és elkezdtek lebomlani a felső rétegek és előbukkantak azok a dolgok, amik mindennél fájdalmasabbak tudnak lenni és abból, hogy "elhagytál egy 18 éves lányért, aki a tanítványom volt" eljutottunk oda, hogy "megerőszakoltad a 10 éves lányom és még ki tudja, hány másik gyereket mellette". És aztán a szemünk láttára kezd el egy számunkra az elején teljesen szimpatikus, egy sajnálatra méltó kedves ember igazi arca és őrülete kibontakozni, végignézhetjük a tombolását és úgy fáj, úgy fáj ez a történet, ahogy kevés könyv tud fájni, úgy borzadunk tőle, ahogy kevés másik regénytől, és mégis úgy zseniális, ahogy van.

Mert Esze Dóra végre kimond olyan dolgokat, amiket ki kell mondani és mindezt olyan zseniálisan mondja ki, olyan csodálatos irodalmi értékkel, hogy nem tudjuk letenni a könyvet és azt mondani, hogy én ezt inkább meg sem hallom és én erről inkább nem veszek tudomást és homokba dugom a fejem, mert ő nem enged félrenézni!

Aki ismer, az tudja rólam, hogy én egy olyan családban nőttem fel, ahol a felek attól függetlenül egyenlőek, hogy mi a nemük, hogy egész életemben azt láttam, hogy a szüleim szeretetben támogatják egymást és megoldják, ha vannak gondjaik. Így számomra mindig is ez volt a természetes, éppen ezért nem voltam képes sosem megérteni a szélsőségesen feminista nőket, sosem értettem, miért kell nagyon harcolni az egyenlőségért, amikor az én szememben egy férfi és egy nő mindig is egyenrangú volt, de a különböző szerepek megtartása mellett. Az én világomban egy férfinak nem kell úgy viselkednie, mintha konyhatündér lenne (persze, ha ő az szeretne lenni, arra is van lehetősége, meg ugye egészen más, ha besegít és természetesen a gyereknevelésből vegye ki a részét, nem feltétlenül azért, hogy tehermentesítse a nőt, szimplán azért, hogy legyen meg neki is az érzelmi kapcsolata a gyerekeivel), egy nőnek pedig nem kell megterhelő fizikai munkát végeznie, csak hogy megmutassa, ő is ér annyit, mint egy férfi. Amikor fiatal voltam, azt éreztem, hogy ez egy túllihegett dolog, aminek ma már egyáltalán nincs aktualitása, de persze mindig hálásan gondoltam azokra a nőkre, akiknek hála ma azt tehetek, amit csak akarok és tudom így nézni a világot. És őszintén szólva nem is tudom elhinni azt, hogy nekem valaha harcolnom kell majd a jogaimért, szimplán azért, mert én azt várom el egy kapcsolattól, amilyen légkörben felnőttem és nem fogok leélni egy életet egy olyan ember mellett, aki minden héten hobbi szinten ver meg.

És kétlem, hogy ez, hogy nem vagyok feminista és nem érzem azt, hogy női jogokért kéne tüntetnem, azt jelentené, hogy én akár hallgatólagosan is támogatom a családon belüli erőszakot, mert ez nincs így. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy mindannyian emberek vagyunk és senkinek sincs joga bántani a másikat. Amikor egy nő lelki terrorban tart egy férfit, azt ugyanúgy elítélem, mintha fordítva történne, és erre is van példa, csak nyilván kevesebb a fizikai adottságok miatt. Nem is beszélve arról, hogy egy nő ugyanúgy bántalmazhat fizikailag egy gyereket, ami szintén undorító.

Több embert ismerek egyébként, aki ilyen körülmények között él. Szerencsés vagyok, hogy a közvetlen környezetemben nincs ilyen, amit végig kéne néznem, nehezen bírnám ki, hogy ne tegyek semmit... Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a távoli ismerőseim közül azok, akik ebben élnek, sokszor maguk is hibásak, mert nem tesznek semmit a dolog ellen. És ez fokozatosan igaz akkor, amikor egy gyermek bántalmazásáról van szó! Akkor nem csak a bántalmazó, de a másik szülő ugyan olyan szinten hibás, mert hagyja! Ahogy fentebb már említettem, a női jogi egyenlőségért nagyon nagy történelmi alakok tettek, nekik köszönhetően pedig ma már meg van a jogi háttere annak, hogy a bántalmazott nők kiállhassanak magukért, és kiléphessenek abból a rémálomból, amiben élnek.

Szóval arra kérlek titeket, hogy ha valaha azt látjátok, hogy valaki akár fizikailag bánt, akár lelkileg terrorizál titeket vagy a gyereketeket (és itt most mindegy, milyen neműek vagytok), akár lépjetek el a félelmeitek mellett és egyszerűen sétáljatok ki az ajtón és keressetek valakit, aki segít nektek. Ne hagyjátok elhitetni magatokkal, hogy egyedül vagytok a világban! Ne hitegessétek magatokat azzal, hogy majd jobb lesz! Ne mentegessétek azt, aki bánt titeket! És soha, de soha ne higgyétek el azt, hogy ti ezt megérdemlitek!

Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszek abban, hogy amikor fuldoklasz és kinyújtod a kezed, akkor lesz ott valaki, aki kihúz majd a vízből. Lehet, hogy egy olyan ember, akinek a felbukkanására sosem számítottál. Lehet, hogy én leszek az, sosem tudhatjátok.

2014. szeptember 21., vasárnap

Dalok az életemből

Nick Hornby 31 dal című könyvével sikerült kicsit megint mellé nyúlnom. Ez a könyv azért került a könyvmolypárbajos listámra, mert Nicknek és nekem már van közös zenei múltunk. Az egyik kedvenc könyvem ugyanis a Pop, csajok, stb., amiben a zene nagyon meghatározó. A főszereplő srácnak saját lemezboltja van és az egész életét uralja a zene, ami nagyon erősen rányomja a bélyegét az egész könyv hangulatára is.

A 31 dalról előzetesen annyit tudtam, hogy nem annyira regény, sokkal inkább önéletrajzi iromány, 31 olyan dallal, amit Hornby valamiért szeret. Ezek alapján azt vártam, hogy majd az ő életével fogok kicsit jobban megismerkedni ezeken a dalokon keresztül, de végül nem igazán ezt kaptam, hanem rengeteg-rengeteg elmélkedést a popzenéről, a zenekészítésről és a zeneszeretetről. Ez pedig normál esetben talán jó lett volna, de sajnos a kötetben szerelő dalok közül egyet ismertem csak korábbról, és a 31 fő dalon kívül nagyon sokat emlegetett még ömlesztve, gépiesen dobálva be a címeket, amit néha nem igazán tudtam követni. A 31 dalt mind fejezetről-fejezetre hallgattam a könyv olvasása mellett, de sok esetben nem éreztem át azt a hangulatot, amiről a szerző beszélt. A dalok többsége annyira távol áll az ízlésemtől, hogy számomra vagy nem mondott semmit vagy egyenesen idegesített.

A dalok kiválasztását több esetben egyébként nem nagyon értettem, vannak ugyanis a kötetben "duplafejezetek", amikor két dalról egy monológban beszél, de itt általában megvan a két dal közül az egyik mindig hangsúlyosabb, a másikról pedig a monológ végén esik egy-egy mondat. Nem értettem, erre miért volt szükség...

Ugyanakkor voltak persze olyan kis anekdoták is, amiket nagyon szerettem vagy éppen nagyon érdekeltek. Hornby magánéletéről annyit lehet tudni, hogy a fia autista, vele kapcsolatban pedig több apró részlet jelenik meg a könyvben, amik nagyon szívet melengetően hatnak az emberre. Egy csoda például arról olvasni, hogy egy néma kisfiú számára mennyit jelent a zene és milyen fejlődést mutat ezen a területen.

Talán csúnyán hangzik, de számomra még az a történet is érdekes volt, amikor Hornby arról beszélt, melyik számot hallgatta nagyon sokat a válása idején, melyik segítette őt lelkileg. Ezek olyan apró, emberi érzések, pillanatok, amelyek képesek írót közelebb hozni egy olvasóhoz. Igen, Nick Hornby is ember, akinek vannak gondjai, aki küzd a világ ellen, aki hoz rossz döntéseket, aki szeret, aki zene nélkül képtelen élni. Aki valahol olyan mint én, és ugyanakkor mégis nagyon más.

És ennek a férfinak köszönhetem azt a dalt, amit szinte folyamatosan hallgatok, mióta írom ezt a bejegyzést, újra és újra és ami miatt úgy gondolom, hogy valahol mégiscsak megérte elolvasni ezt a könyvet:


Ehhez a dalhoz még annyit szeretnék hozzátenni, hogy Patti Smith számomra szinte teljesen ismeretlen egyén, csak a utóbbi pár hónapban hallottam róla először, amikor magyarul is megjelent az életéről szóló könyv. Az a kötet nagyon felkeltette akkor az érdeklődésemet, de mostanáig nem éreztem különösebb motivációt, hogy tényleg rámozduljak. Azt hiszem, ez a dal majd előrevisz ezen az úton. Ezt is kösz, Nick.

Ha azt kérdeznétek, kinek ajánlom a 31 dal című könyvet, azt mondanám, hogy azoknak, akiknek hasonló a zenei kultúrája, mint Nick Hornbynak vagy legalábbis nagyon nyitottak a régi zenék újra felfedezésére. És egyébként nekik abszolút ajánlanám, mert Hornbyról egy dolgot el kell mondani és az az, hogy zseniálisan ír, még ebben a könyvben is tudott hozzám úgy beszélni, hogy odafigyeljek rá és rábírt, hogy minden egyes zenét hallgassak meg, pedig sokszor nem is igazán érdekelt maga a téma.

Legközelebb majd persze én is gondosabban választok és valami olyan Hornbyra térek át, ami témában is nekem szól, nem csak stílusában. Mert Nick és én nem itt fejeztük be a mi kettőnk történetét, ahhoz már túl sokat kaptam tőle.

Ugyanakkor talán egy dolgon mindenképpen érdemes elgondolkodni: Ha mi írnánk egy ilyen könyvet, abba milyen dalok kerülnének?

2014. augusztus 1., péntek

Mi alkotunk téged

"Louis Rosen és társa eddig zongorákat árult, mostantól azonban embereket. Pontosabban történelmileg hiteles szimulákrumokat olyan személyiségekről, mint például Abraham Lincoln. A gond csak az, hogy az érdeklődő egy kapzsi milliárdos, aki olyasmire akarja használni a szimulákrumokat, ami illegális. És az sem biztos, hogy lehet csak úgy adni-venni egy olyan valakit – valamit? –, mint a Lincoln-szimulákrum. 
Vajon egy elektromos Lincolnt nem illet meg annyi jog, mint a teremtőit? Vajon az a gép, amely törődik és szenved, nem ér annyit, mint egy nő, aki egyikre sem képes?"
Philip K. Dick Az elektromos Lincoln című regényének fülszövege ez, amit a címmel együtt nagyon sokat bíráltak a könyv olvasói, szerintük ugyanis semmi köze az egészhez. Az eredeti angol címe We can build you, ami sokak szerint lényegesen többet elárul a műről, viszont azt már kevesebben tudják, hogy ez a harmadik cím, ami alatt a sztori fut, ugyanis először The First in our Family, majd pedig A. Lincoln Simulacrum nevet viselte. Olyan érzésem van ettől kicsit, hogy maga PKD sem találta a megfelelő címet.
De térjünk át inkább a történetre: Szóval Louis Rosen és társa zongorákkal foglalkozik, azonban ebben a különös korban, ahol a történet játszódik, ezek már nem szimpla zongorák, a piac megköveteli, hogy valami extrát is mutassanak. A nagy versenytárs zongorái például mindenféle érzelmeket stimulálnak az agyban játék közben. Itt döbbenünk rá először, hogy ez bizony megint egy igazi PKD lesz: egy olyan könyv, amit a '60-as években írtak egy alternatív jövőről és több, mint 50 évvel még mindig nem tudjuk elavultnak tartani ezt a jövő elképzelést. Még mindig a lehetséges jövőink egyike.
Szóval a Rosen és társa, Maury Rock egy őrült ötlet hatására komolyan el kezdenek azon gondolkodni, hogy elektronikus embereket kéne inkább gyártaniuk. Az eredeti terv a polgárháborúval kapcsolatos, ezért születik meg elsőként Edwin M. Stanton, majd pedig Abraham Lincoln másolata, és minden szépen zajlik, amíg a milliárdos Sam K. Barrows bele nem keveredik az ügyekbe.
Tehát mint mondtam, az egész egy Dick által kitalált alternatív jövőben játszódik, ami különös, ám érdekes, de ugyanakkor eléggé borzongató is, ha valahol a mélyére nézünk. Ahogy a fülszöveg is említi, van egy nő a történetben, aki képtelen érzelmeket táplálni, szinte gépként viselkedik, ő Pris, Maury Rock lánya. Pris tervezi mind a Stanton, mint pedig a Lincoln gépek teljes kinézetét. Azonban Prisről azt kell tudni, hogy éveket töltött egy elzárt pszichiátriai intézményben, ahonnan feltételesen engedték ki. Ez azonban ebben a világban koránt sem különleges vagy éppen szokatlan dolog. Az elbeszélő (maga Louis Rosen) egy alkalommal elsorolja, hány ismerősét szállították el különböző hasonló intézményekbe valamilyen hasonló probléma miatt (a skizofréniának pl. különböző szépen elnevezett alfajait különböztetik meg). De nem csak az elmével vannak gondok ebben a világban: az ifjabbik Rosen testvére arca például nem a megszokott rendben alakult ki: a szája van az orra felett, a szemei pedig alatta. De ez az "apróság" csupán leheletnyi mellékszála az egész történetnek, mintha Dick ezzel is csak azt akarná érzékeltetni, hogy ebben a világban ezek a dolgok mind természetesek. Egyetlen utalás esik csak arra, hogy a különböző emberi mutációk a különböző háborús tevékenységek eredményei. Dick más műveiben is feltűnik egy esetleges atomháború utáni világ gondolata (lásd: Dr. Vérdíj), de itt annyira a háttérben marad, annyira kimondatlan, hogy talán észre sem vesszük, de mégis nyugtalanságot ébreszt az emberben, és felkelti a gondolatot, hogy: Mégis mit tesz magával az emberiség?
A számomra másik nagyon érdekes gondolat a világűrbe való kitelepedés volt. Ez is olyan, ami korábban már megjelent más Dick művekben (lásd: Időugrás a Marson), illetve rengeteg más szerzőt is foglalkoztatott, mint lehetőség a Föld elhasználódása után. Itt azonban valami nagyon érdekes jön szembe: maga a kitelepítést lebonyolító milliárdos üzletember mondja, hogy az idegen bolygókon való élet borzalmas, aki egyszer ott járt, nem akar majd vissza menni ott élni, hiába teremtenek lakható körülményeket. Saját magáról is azt vallja, hogy életében csupán egyszer járt odakint, de sosem fog kitelepülni. Akkor tulajdonképpen mégiscsak a Föld az egyetlen otthonunk, ahol élnünk kell?
És akkor végül nézzük azokat a szimulákrumokat: valóban (bár tény, hogy nem központi problémaként) felmerül a regényben ezeknek a gépeknek (?) a helyzete. Nem csak jogilag, de érzelmileg is. Tény, hogy Stanton az első, akit létrehoznak és kb. ugyanannyit szerepel, mint Lincoln, vagyis ilyen szempontból jogosak az ellenhangok a cím ellen. Ugyanakkor az is igaz, hogy Lincoln sokkal erősebben jelen van ebben a regényben érzelmileg, mint a másik szereplő. 
Az egykori amerikai elnök számtalan nehézségen ment keresztül (valós) életében, amely komolyan rányomta a bélyegét a személyiségére is. A gép pedig tökéletesen megjeleníti ezt: első alkalommal, amikor a befektetők találkoznak vele, azt gondolják, olyan gyakran gondolkodik el, olyan megfontolt és komoly fontos kérdések hallatán, hogy talán hibás. Pedig nem az, csupán... emberi, már már ember. Nincs benne egyetlen csepp vér sem, semmi, amitől mi emberként definiálnánk, mégis ő a legfigyelmesebb és legmegértőbb szereplő az egész történetben, aki mindenkivel együtt érez, tanácsokat ad és próbál segíteni. Ironikus, hogy az egyik legnagyobb amerikai elnök ebben a világban nem hogy elnök nem lehetne, de érzékeny személyisége miatt bezárnák egy intézménybe, hogy meggyógyítsák, vagyis tulajdonképpen kiirtsanak belőle mindent, amitől olyan, amilyen.
Hogy tetszett-e nekem ez a könyv? Nagyon! A Top 3 PKD egyike lett. Ajánlom-e? Persze, hogy ajánlom, de nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog. A Moly.hu-n például eléggé alul értékelt, sokaknak nem tetszik. Megosztó könyv, egyedi élmény.

2014. július 28., hétfő

Előbb valakivé kell vállnod...



„Ki vagy te, kölyök?” – kérdezi Jack Beauregard, az idősödő legendás revolverhős, amikor találkozik Senkivel. „Én? Senki.” – feleli. „Akkor előbb legyél valaki, aztán ketten együtt is elbánhatunk velük [a Vadak Bandájával].”

1973-ban mutatták be Sergio Leone nagy sikerű filmjét, a Nevem Senkit, de Terence Hill ekkorra már 51 másik filmben szerepelt, ez a szám pedig mára megközelíti a 90-et, ha a sorozatokat is ideszámoljuk, persze nem epizódonként, hanem évadonként egynek tekintve. Zseniális életmű. Nem is tudok olyan általam kedvelt sztárt mondani, aki ilyen mennyiségben (és minőségben) ontotta volna magából az alkotásokat. Talán csak egyet. Bud Spencert.

Terence Hill Mario Girotti névvel 1939. március 29.-én született Velencében, olasz apa és német anya gyermekeként. Mondhatnánk, hogy a legrosszabbkor született, hiszen a második világháború az ő életére is rányomta a bélyegét, akárcsak sok más kortársáéra. Az olaszországi változások elől a Girotti család Németország egy elzártabb, biztonságosabbnak tűnő részére menekült. Ám ennek következtében Mario a szomszéd faluból nézhette végig Drezda földig rombolását, és aggódhatott a család napokig az édesapa életéért, aki akkor éppen a városban dolgozott. Apja ugyan sértetlenül megúszta az esetet, de Mario egy interjúban elárulta: még harmincas éveiben is rémálmok kínozták a bombázással kapcsolatban.

Egy interjúban elárulta… És itt akkor rögtön rá is térhetek arra, mi volt annyira más ebben a könyvben, mint Bud Spencer életrajzában: ezt a könyvet nem Terence írta. A behemót könyvének elolvasása után döntöttem úgy, hogy ezt a másikat is el kell olvasnom, és bár tudtam, hogy a szerző nem maga a színész ebben az esetben, mégsem gondoltam, hogy ennyire más élményt fog adni a két könyv. Ugyanakkor pontosan értem ennek a különbségnek az okát is: két nagyon eltérő személyiség ők, és amíg Bud sokkal inkább kinyitja az ajtót, addig Terence még az ablakot is becsukja. Visszahúzódó és szerény ember ő a mai napig, aki nem kívánja közszemlére tenni a magánéletét. Éppen ezért bár Ulf Lüdeke nagyon aprólékos munkát végzett, nagyon részletes életrajzot rakott össze a színészről, ami rengeteg meglepetéssel szolgált számomra, mégsincs benne semmi bensőségesség Terenctől, nincsenek benne személyes indíttatások és érzelmek. Így is egy nagyon jó könyvről beszélünk, ami minden rajongó számára kötelező olvasmány, de kétségtelenül nem képes azt a katartikus érzést biztosítani, amit Bud Spencer életrajza képes volt.

"Terence Hillt még manapság is előszeretettel faggatják arról, hogy a munkája során eljátszott rengeteg verekedés mellett vajon a magánéletben úgy alaposan elpáholt-e már valakit. A kíváncsiskodók nemegyszer meglepődve reagálnak, mikor meghallják a választ. „Igen, volt ilyen” – ismeri be Terence Hill. „Akkor történt, amikor visszajöttünk Németországból. Umbriában, az általános iskola első osztályában esett meg a dolog, mikor valaki tedescaccio-nak* nevezett. Orrba vágtam az illetőt, még vérzett is neki.”
* Olasz: hülye német"


Csak néhány apróság, ami számomra nagyon érdekes információ volt, ám rengeteg kérdést hagyott bennem:

Mario Girotti 12 évesen szerepelt először a filmvásznon. Édesanyja volt az, aki leginkább támogatta és egyengette a karrierjét, a család többi tagja nem igazán volt ebben segítségére, és ő maga sem hitt igazán a tehetségében. Ezek után különösen érdekes, hogy az ifjú színész mindössze 17 éves volt, amikor elveszítette az édesanyját és ezzel tulajdonképpen színészi karrierjének húzóerejét. Annyira nem látott jövőt ebben az egészben, hogy még az egyetemre is beiratkozott, filozófia és irodalom szakra, ami mellett persze folyamatosan vállalt különböző szerepeket, de lélekben nem kötelezte el magát. Ám a siker így is megtalálta és végül arra az útra lépett, amelyre édesanyja szánta. Úgy gondolom, valamennyien szívesen hallanánk Mario saját szavait erről a nehéz döntésről.

1967-ben vette feleségül Lori Zwicklbauert, aki azóta is a felesége, és akit egyébként akkor mindössze 2 hónapja ismert. Két helyen olvastam kettőjük találkozásáról, az életrajzi kötet szerint egy családi vacsorán ismerkedtek össze, míg a másik kötet szerint (Bud Spencer & Terence Hill krónikák) egy forgatáson találkoztak, ahol Lori végszavazóként dolgozott. Ezt a csúsztatást talán csak maga a színész tudná tisztázni. De én arra is kíváncsi lennék, miért házasodtak össze ilyen gyorsan. A rossz nyelveknek nem lenne semmi jogalapja, hiszen a páros első gyermeke (Jess) csupán 2 évvel később született meg. Második gyermeküket, Rosst Németországból fogadták örökbe, amely az életrajz szerint a pár régi álma volt, ám ehhez sem tartozik semmilyen magyarázat. A másik könyv szerint Ross háromnapos és árva volt, amikor a családhoz került, ám az életrajz erről semmi konkrétumot nem említ.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Mario Girotti fedhetetlen ember hírében állt, azon kevés sztárok egyike, akikről sosem terjedtek pletykák titkos viszonyokkal kapcsolatban, mert talán sosem adott okot rá, hogy így legyen. A külső szemlélők véleménye alapján a színész teljes egyetértésben él/élt feleségével, akivel minden fontosabb döntés előtt megbeszélték álláspontjukat.

"Terence első rendezésében – a Don Camillo című filmben – szinte az egész családját felvonultatta: ő maga játszotta a címszerepet, a forgatókönyvet felesége, Lori írta, tizenegy éves Ross fia egy mellékszerepben, az ifjú Magrino-ként ("Vékonyka") volt látható, aki a cselekmény folyamán összebarátkozik Don Camillóval, idősebb fia, Jess pedig statisztaként egy focistát alakított."

Terence Hill két fia szintén vonzódni kezdett a filmes világ iránt, ám amíg Jess a kamera mögött találta meg önmagát, addig Ross színészkedni szeretett. Terence több filmjébe is bevonta a cseperedő gyerekeket, volt olyan, amelyben az egész családja közreműködött. Ross azonban állítólag nehezen kezelhető tinédzser volt és hamar fejébe szállt a siker, még a forgatások alatt sem akarta megfogadni apja tanácsait. 1990-ben azonban mindez már nem számított, mert bekövetkezett a tragédia. Ross egy autóbalesetben életét veszítette. Ekkor mindössze tizenhét éves volt. Apjával pont a Lucky Luke című film forgatásának kezdetek neki, amelyben a fiú játszotta volna Billy a kölyök szerepét, a szerencsétlenség után azonban az egész szereplőt kiírták a filmből. A baleset során az autót Ross vezette, az apja pedig állítólag sosem bocsátotta meg magának, hogy hagyta ilyen fiatalon volán mögé ülni a fiát. A színész idegösszeroppanást kapott (bizonyos helyeken legalábbis ez olvasható), és egy történet szerint még négy évvel később is elsírta magát a Bunyó karácsonyig forgatásán, amikor a főszereplő kisfiú egy kígyómarás után lázasan szenved az ágyában. A stáb a jelenet láttán állítólag úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Mind tudták, hogy a színész örökre megváltozott, már sosem lesz a régi.

Ilyen és ehhez hasonló történetek vannak ebben a könyvben, amelyekről azt gondolom, hogy bár nagyon érdekesek így is, de egy harmadik fél szemével látva sosem fogjuk megtudni, mi történt valójában Terence Hillel akkor, mit élt át és mi segítette túl a nehézségen. Bud Spencerrel való barátsága a mai napig ugyancsak ködös kérdés, bár Bud erről már elmondta a saját véleményét az életrajzában. Annyit mindenesetre így is meg tudok állapítani, hogy Terence Hill egy nagyon érdekes és értékes ember. A filmjei pedig továbbra is a kedvenceim között maradnak, sőt a könyv egy maratonra azért meghozta a kedvem.

"És milyen kiszámíthatatlanok a sors útjai: volt még valaki, akibe Mario ugyanebben a sportklubban botlott bele. Valaki, aki jelentős szerepet játszik majd az életében, és akire akkor már egész Olaszország tisztelettel nézett fel. Személyesen ekkor még nem ismerték egymást, mert Mario a többiekhez hasonlóan csak lélegzet-visszafojtva figyelt, amikor a nagy idol felbukkant az uszodában. A fickó, akiről szó van, időnként cigarettával a szája sarkában érkezett az edzésre, az olasz nemzeti válogatottban úszott és vízilabdázott, részt vett a helsinki, valamint a melbourne-i olimpián, országa sporttörténelmébe pedig azzal írta be magát, hogy az olaszok közül elsőnek ő úszta le gyorson a 100 métert egy percen belül. Nem más ő, mint Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer."

 A pisztácia elfogyott, Zsugabubus!

2014. július 19., szombat

Franny & Zooey

J.D. Salingertől a Zabhegyező nagy szerelmem, annak ellenére, hogy nem tudom megmagyarázni, mit szeretek benne igazán, mert töménytelen okoskodás az egész. Sokan nagyon utálják, sokan nagyon szeretik, megosztó könyv. Mióta olvastam azóta kacérkodom egy Salinger életmű végigolvasásával, de az ilyenek nálam mindig halasztódnak. A Könyvmoly Párbaj egy Franny és Zooeyval tudott hozzájárulni ehhez a kezdeményezéshez.

A magyar borítókon csak a cím és a szerző neve van, a legtöbb Salinger könyvvel ez így van, azt hiszem, ezt ő akarta így anno, szóval nagy nehezen találtam csak olyan borítót, ami sokat elmond a könyvről. Igazából nem is vagyok benne biztos, hogy ez egy hivatalos borító, mindenesetre nagyon megtetszett a hangulata. De lássuk csak, miért is...

Ez egy nagyon becsapós könyv, főleg ha az ember csak úgy minden infó nélkül áll neki az olvasásának. Először egy regényre számítottam, ami két lányról, Freniről és Zoéról fog szólni. Aztán amikor kinyitottam a könyvet láttam, hogy valójában két novellaszerű írást tartalmaz, egyet Freniről és egyet Zoéról.

Az első történet (vagy inkább fejezet?) Franny címmel egy lány és egy fiú történetét meséli el, akik együtt járnak, ám egymástól távol járnak egyetemre. A lány elutazik meglátogatni a fiút, hogy együtt töltsenek egy klassz hétvégét. Ám a fiúnak azt kell tapasztalnia, hogy a lány nagyon furcsán viselkedik: szinte minden szavába beleköt, rengeteg dologról változtatta meg a véleményét az utolsó találkozásuk óta, tulajdonképpen mintha el is veszett volna a lány tisztelete a fiú iránt, mintha kifejezetten lenézné őt és mindent, amit a fiú képvisel. Ennek a kb. 50 oldalas szakasznak a végén a lány rosszul is lesz, összeesik, teljesen befejezetlen az egész. Nem nagyon tudtam vele mit kezdeni.

Ezek után következik a könyv második része, Zooey címmel. No, itt jött az igazi felismerés: először is Zooey az nem Zoé, sokkal inkább Zúi (Zachery becézése), szóval nem nőről beszélünk, hanem férfiról, aki ráadásul Franny bátyja. Szóval mégis olyan regény féléről van szó, hiszen ennek a történetnek a cselekménye kb. ott folytatódik, ahol az előző abbamarad, Franny pedig aktív részt vállal benne, és nagyon sok olyanra ébreszti rá ez a sztori az embert, amire nem jött rá korábban az utalásokból. Ez pedig egy nagyon pozitív élmény.
Franny és Zooey tehát tesók, de egy nem akármilyen családban, ugyanis heten vannak testvérek (ők ketten a legfiatalabbak) és Az okos gyerek című tévéműsorban a Glass porontyok közül valamennyi szerepelt annak idején. A bátyáik közül ketten már halottak: Seymour öngyilkos lett, Walt (Waker ikertestvére) pedig a háborúban halt meg. No, ezzel érkezett a következő kellemes meglepetés: Seymour öngyilkosságát ugyanis már olvastam egy másik Salinger novellában angolul (A Perfect Day for Bananafish). Mondjuk ez a mondat így visszaolvasva elég morbid lett... de már mindegy. :D

A történet második szakaszának nagy részében Zooeyt a fürdőszobában találhatjuk. Először egy régi levelet olvas, amelyet a bátyja, Buddy írt neki még évekkel korábban. Ez egy ronggyá olvasott levél, amiből arra következtetünk, hogy eléggé meghatározó Zooey számára, és igazából ahogy láthatjuk a későbbiekben, mind számára, mint pedig Franny számára maga Buddy és Seymour is nagyon meghatározó személyiségek voltak gyermekkoruktól kezdve, akik nagyon sok mindenre megtanították őket. Ez még alapból nem is lenne furcsa, csak amikor kicsit úgy tűnik, mintha ez teljesen a szülők tudomása nélkül történt volna... Kicsit olyanok ők, mintha a kisebb gyermekek életében csak statiszták lettek volna, nem is igazi nevelők. Ezek után pedig érthető, hogy Seymour öngyilkossága még így sok év távlatából is, de valamennyiük életén otthagyta az árnyékát.
Aztán ott van ez Az okos gyerek TV műsor história, amelyben valamennyi gyerek részt vett, és igazából valamennyiükre rányomta a bélyegét. Zooeyval kapcsolatban meg is tudjuk, hogy számtalan pszichiátriai kísérletet végeztek rajta a műsor miatt, hogy megtudják, miért olyan okos, illetve pontosan mennyire az. Valószínűleg Franny sem maradt ki a mókából, szóval ezeket tekintve valahol érthető, hogy ennyire elcseszettek lettek... A vallási nézeteiket pedig nem szeretném nagyon boncolgatni, mert ebben a témában még magamról se tudom eldönteni néha, hogy nekem mi a véleményem és nem érzem úgy, hogy ez lenne az a hely, ahol ezt meg kéne vitatni.

Szóval Zooey ül a kádban, elolvassa a levelet, majd beleolvas egy új forgatókönyvbe (színész az úriember ugyanis), majd megérkezik az anyja, aki egyszerűen beköltözik a fürdőszobába beszélgetni. A nő nagyon aggódik a lánya miatt, aki ugye elájult a randin az étteremben. A fia pedig lazán viselkedik, próbálja lerázni, folyamatosan kigúnyolja, tiszteletlen. (Néha pedig megereszt néhány meglepően értelmes és komolya gondolatot.) De ugyanakkor ezt valamiért roppant szórakoztatóan teszi, mert Zooeynak van stílusa, visszaköszön benne az az igazi Salinger humor, amit már a Zabhegyezőben is megszerettem. Ugyanakkor az anya-fiú kapcsolatról is sokat elárul, de elárul magáról Zooeyról is. Lazán viselkedik, nem úgy tűnik, hogy kimondottan érdekelné a húga, és igazából a beszélgetésekből úgy tűnik, hogy ez az érzés kifejezetten kölcsönös. És amikor Zooey a nagy lazaság ellenére mégis leül, hogy beszélgessen a húgával, a lány pedig ezerszer a pokolra kívánja, azért valahol mégis rá kell jönni arra, hogy ez egy nagyon speciális kapcsolat kettőjük között, egy olyan világban, ahol csak ők vannak ott igazán egymásnak és csak egymásra számíthatnak. Mert Seymour és Walt meghalt, Buddyt és Wakert nem lehet elérni, és Walker amúgyis szentfazék, és ahogy ő, a többiek sem értenek semmit sem. Szóval csak Zooey az, aki megérti a kis zöld könyv jelentőségét, és a Jézus imát és mindent, de ugyanakkor talán nem ért ő sem semmit, ahogy Franny sem.

Ez a könyv, úgy gondolom, ugyancsak egy megosztó könyv, talán maga Salinger a megosztó személyiség. Viszont több olyan véleményt láttam, hogy olyanoknak tetszett, akik a Zabhegyezőt nem szerették. Nem mondhatom tehát, hogy csak azoknak, akik azt imádják, de kétségtelen, hogy ők valószínűleg ezt is fogják. Én imádtam mindkettőt, főleg Zooey felbukkanásától kezdve. Olvastam, hogy csapongó, feleslegesen jártatja a száját, de Salinger ilyen, neki ez a stílusa. Nem mondom, hogy jó vagy rossz, csak ilyen és kész. Engem még az sem zavart, hogy nagyon aprólékosak a leírásai. Jókai után... A karakterek valóban nagyon jól vannak megírva, és olyan mélységben léteznek, hogy komolyan kedvet kapok ahhoz, hogy még és még és még olvassak erről a családról, mert persze nyilván lehet minden spekuláció, amit én itt összehordtam a családi kapcsolatokról.

Nekem tetszett, kifejezetten megérte elolvasni, talán a legjobb könyv lesz az idei párbajos listáról.

2014. július 18., péntek

Űrből pottyant könyv

Elérkezett az idő, amikor eldöntöttem, melyik könyv lesz a 10+1-es Könyvmolypárbajos listámon a Joker könyv, a győztes pedig: Felméri Péter három ufója.

Két okból esett erre a választás:
1. Én nagyon bírom Felméri Pétert, és amikor láttam, hogy megjelent ez a könyv, nagyon áhítoztam rá, hogy megszerezzem, és elég nagy csúszással csak most, Rukkoláról sikerült hozzájutnom. De hát ez a beszerzés megteremtette a megfelelő alkalmat!

2. Miután elolvastam a könyvet, pont annyira áhítoztam arra, hogy megszabaduljak tőle, mint korábban arra, hogy megszerezzem. Ez a negyedik Dumaszínházas könyv, amit elolvastam és a könyvek közül egyetlen egy sem tetszett, szóval úgy éreztem, itt az ideje kicsit beszélnünk erről az egészről. Senki se lepődjön meg, ha ezt most Hollywood Hírügynökséges kijelentésnek érezte. Abszolút az volt és kicsit a bejegyzés is annak tematikájához fog illeszkedni... Egyszer mindent ki kell próbálni...

Szóval beszéljünk arról, hogy manapság Magyarországon az emberek azt gondolják, hogy ha van egy kis ismertségük, akkor két szakmába bármikor belevághatnak: író és DJ bárki lehet... Na, ezt most felejtsük el! És ez most azok nevében is mondom, akiknek a két szakma közül bármelyikhez van tehetségük, csak éppen befutni nem tudnak, mert nem pakolják ki az intim testrészeket, hanem helyette inkább arra törekednek, hogy letegyenek valamit az asztalra...

Jelen esetben adott egy csapat, akik sztendápolásban elég jók. Szeretem Felméri Petit, Kiss Ádámot, Benk Dénest és Kovács András Pétert is, de kikérem magamnak ezeket a könyveket! Az Ulpius számtalanszor bizonyította számomra, hogy egy-két könyv kivételével nem igazán én vagyok a célcsoportja, de ettől eltekintve szívesen megkérdezném őket, hogy ha valaki jól beszél és az emberek viccesnek tartják szóban, akkor miért következik ebből az, hogy mindjárt írni is tud? Persze, meg lehet rajta zsírosodni nyilván, mert akinek van neve másban, azzal egy könyvet is el lehet adni, de ismerni kéne a határokat szerintem...

Most úgy gondolom, engem nem tudnának rávenni mondjuk, hogy pénzért írjak zenét, amikor egyszer pontosan tudom, hogy erre én totálisan alkalmatlan vagyok... De biztosan csak én vagyok ennyire szar az üzleti világban...

De akkor beszéljünk inkább erről a könyvről. Adott három ufónk, Csabax, Verax és Sándorx, akik ellopnak egy 8-as robotot, ami csodák építésére lett kifejlesztve. Ezzel a robottal pedig megszöknek és menekülés közben véletlenül egy fekete lyukban kötnek ki, ami egyenesen a Földre dobja le őket, azon belül is Vecsésre. Szóval kitalálják, hogy majd itt fognak mindenféle csodákat építeni. De a robottal persze mindenféle baj adódik, szóval elkezdik keresni azokat az ufókat, akik már itt élnek, hogy tőlük szerezzenek segítséget. Kialakul némi autósüldőzés, már majdnem több foglyul ejtés van benne, mint a Hobbitban (pedig ott ugye kb. minden sarkon elkapja őket valaki), felbukkan Pataki Attila és Badár Sándor is, meg japán titkos ügynökök, Nokia töltők és még sorolhatnám.

Ez egy közepesen erős alapötlet szerintem, szóval eléggé kétesélyes, nagyon jó és nagyon rossz dolgokat is ki lehetett volna belőle hozni. És mit sikerült belőle kihozni? Egy közepes értékű semmit. A másik három Dumaszínházas könyvre legalább azt tudtam mondani, hogy szar, idegesítő, de legalább 1-2 jó poén van benne. De ez? Nem szar, nem idegesítő, de nincs benne (szerintem) egy fél darab jó poén se. Nem tudom, mi volt velem, de konkrétan még csak el se mosolyodtam egyszer sem ennek a könyvnek az olvasása közben.

Az egyetlen erőssége talán a rajzok. Mert az tényleg egy jó ötlet volt és az elején még értékeltem is őket. De aztán rájöttem, hogy ez is egy nagyon kétélű fegyver, mert a végén már a rajzok is olyanok voltak, mintha csak a papírt akarnák kitölteni és semmi igazi mondanivalójuk nem lenne. Szóval a nullához nullát tettek hozzá. Ez a könyv számomra közel 270 oldalnyi nagy büdös semmi. Olyan szinten nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, hogy azt nem is tudom más könyvhöz hasonlítani. Nagyon ritkán hagyok félbe könyvet, de ez komolyan elgondolkodtatott, de tudtam, ha félbehagyom most, akkor sose fejezem be, már pedig már olyan 20 oldal után biztos voltam benne, hogy én ezt tovább fogom adni Rukkolán.

Szóval összességében azt a tanulságot tudom elvonni, hogy attól mert valaki híres és vicces és jó bizonyos dolgokban, amikkel a közönséget lehet szórakoztatni, attól még nem lesz minden ilyesmiben az. Ezt a könyvet nem igazán ajánlom senkinek sem... Ahogyan a Dumaszínházas könyvek legtöbbjét sem. Nekem még van egy ilyen könyvem itthon, annak még nem döntöttem el, mi lesz a sorsa, de ezek után...

Ja és persze kommentben lehet jelezni, ha valaki nem ért egyet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy másnak is ennyire rosszak-e a tapasztalatai ezzel a sorozattal kapcsolatban vagy csak nekem.

2014. július 11., péntek

Hiányoztál, Villámlány!

Nyílt levél Meg Cabothoz

"– Ugye megmaradtunk jó barátoknak? – ismételte meg Rob. – Úgy értem, a történtek után. Egy közös büntetés az Ernie Pyle gimiben egy életre összeköti az embereket, nem?"

Drága Meg!

 Azt számoltam a napokban, hogy több, mint 10 éve már annak, hogy mi ketten megismertük egymást. Emlékszem, olyan emberek mutattak be minket egymásnak, akiket azóta a kollégáimnak nevezhetek, ebben a tényben pedig neked is nagy részed volt. Nem emlékszem már, ki volt itt előbb, te vagy Mr. Potter, de az egészen biztos, hogy a két lotti megelőzött titeket, aztán ti négyen együtt megszerettétek velem az olvasást és a könyveket. És úgy hiszem egyébként, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akinek az életében ilyen módon részed volt, talán ennek a blognak az olvasóinak sem kell bemutatnom téged...

 Azért írok most, mert elolvastam a Hívószám 1-800 című sorozatod befejező részét. Tudom, tudom, kicsit meg voltam csúszva vele, hiszen már régen kijött és a sorozat többi részét mind frissben olvastam, de ez valahogy elmaradt, nem is értem, hogyan. A sztori ugye az, hogy Jessica Mastriani a Villámlány, akibe egyszer belecsapott a villám és azóta megálmodja, merre vannak az emberek. Az első négy kötetben pedig emiatt (és valljuk be, főleg a temperamentumos természete miatt) rengetegszer kerül bajba, de számtalan eltűnt gyereket talál meg. És persze ott a pasi... aki bár veszélyesnek tűnik, de mégis valahogy mindig ő az, aki Jesst kirángatja a bajból. Rob. Részletezhetném még ezt, de te is tudod, meg én is tudom, és lassan már mindenki rájön, aki ezt olvassa, hogy én imádom Robot, az első pillanattól kezdve, hogy megjelent a színen.

"Még mindig furcsa érzés volt Rob Wilkinst a hálószobámban látni. Az azonban még furcsább látvány volt, hogy ott ül, az ablakülést díszítő csipkés párnán. Mintha Batmant látnám a drogériában a samponok vagy mik között válogatni."

A sorozat befejező része 2 évvel a korábbiak után játszódik és tulajdonképpen egy háború utáni helyzetet jelenít meg. Jesst ugyanis terepen is felhasználták, mint titkos fegyvert: meg kellett álmodnia a terroristák hollétét. Ám ez lelkileg megviselte, ráment kicsit ő is és a Robbal való kapcsolata is. Persze, kívülről nem úgy tűnik, mintha igazán komoly baja lenne, hiszen a Juilliardra jár, New Yorkba költözött a legjobb barátnőjével, karrier áll előtte. Ám amikor Rob Wilkins feltűnik az ajtóban, hirtelen mi is rájövünk, hogy itt gond van...

No de kedves, Meg! Megleptél ezzel a könyvvel. Megmondom neked őszintén, hogy nagyon tartottam tőle, mert nagyon régen volt már, amikor mi olyan jól kijöttünk egymással és azt hittem, most talán nem lesz meg a közös hang. De megvolt, bár egy-két dolgot elkapkodottnak éreztem a regényben, de ez még simán belefért.

Főleg mivel számtalan nagyon pozitív dolgot tudok felsorolni:

  • Jesst mindig jobban kedveltem, mint Miát (Neveletlen hercegnő naplója). Vele sokkal inkább tudtam azonosulni és most mosolyogva tapasztaltam, hogy Jess és én még mindig rengeteg dologban hasonlítunk.
  • "– Én is készíthetek valami ennivalót. Szendvicseket meg valami sütit… 
    – Jól hallottam? Sütit? 
    – Aha. Nem tudom, mi ütött belém – mentegetőztem. – Még sosem fordult elő velem. 
    – Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megpróbálod, isteni finom lesz. 
    – Dehogy! 
    – Hát… valószínűleg igazad van. Mégis szép gondolat volt."
  • Azok a szereplők, akiket régen szerettem, most mind visszajöttek, és mind hozták a régi formájukat, bár mindenki mutatott fejlődést, főleg Douglas!
  • Bennem nagyon pozitív benyomást keltett, hogy valós tényeket dolgoztál fel. Az a háború, amiben Jess megtette, amit megkövetelt a haza, valóban létezett. Akárcsak a TV sorozat, amelyet a könyv szerint a Villámlányról forgattak. (IMDB)
  • Nagyon régen olvastam a többi részt, nagyon kevés dologra emlékeztem, amikor leültem olvasni, és így is tökéletesen képbe kerültem hamar. Őszintén szólva, Meg, szerintem sikerült egy olyan 5. részt írnod egy sorozathoz, ami az első 4 rész nélkül is értelmezhető.
  • Pontosan értem, hogy miért írtad meg ezt a könyvet: Jesst véglegesen a helyére kellett tenni, és ez megtörtént. Nagyobb része szól ennek a könyvnek magáról Jessről, mint a megszokott kalandokról, és lehet, hogy éppen ezért szerettem. Jess még mindig badass, még mindig bemosna a világnak, ha lenne arc, akkor is, ha erőszakmentesen él, és akkor is, ha kicsit össze volt törve, mert ő egy kemény csaj. Ugye, hogy hasonlít rám???
  • A humorod még mindig a régi! A könyv végén egyszerűen szakadtam a nevetéstől. Mondjuk, lehet, a szomszéd annyira nem örült nekem, de lassan kezd szerintem hozzászokni...

    "– Tudod, van egy új találmány – súgtam. – Úgy hívják, hogy mobiltelefon. Akár éjszaka is föl lehet hívni vele az embert, ahelyett, hogy sziklákat dobálnának az ablakára. 
    – Nem adtad meg a mobilod számát. - jegyezte meg Rob. 
    – Ja, tényleg! – Sosem állítottam, hogy nem vagyok hülye."
Szóval mindent egybevetve nekem nagyon tetszett ez a könyved is, annak ellenére, hogy már egyértelműen nem tartozom a célcsoportjába. És ha ajánlanom kellene valakinek, akkor ajánlhatnám azoknak is, akik olvasták és szerették a korábbi részeket, meg azoknak is, akik még nem olvasták őket.

Köszönöm ezt a klassz élményt!

Szeretve ölel:

B.

u.i.: Ugye tudod, hogy a magyar kiadás minősége kritikán aluli?