Sajtóközleményében Isten hangsúlyozta, az emberekből mostanra végképp
elege lett. Bár elismerte, hogy az emberi faj egyedei mind egy szálig az
ő teremtményei, de hozzátette, azt soha nem gondolta volna, hogy
ezekből a lelkes kreatúrákból végül ennyire megátalkodott, gonosz,
semmirekellő banda válik. Az Úr a Kossuth Rádió kérdésére válaszolva azt
is elmondta, tervei szerint ezúttal minden teremtényét elpusztítja. Az
összes sárkányfog-veteményét, kivétel nélkül. Nem kívánja újra elkövetni
régi hibáját. Elemzők szerint Isten Noéra és családjára gondolt, mikor
„régi hibáját” emlegette.
Így kezdődik ez a regény, egy hatalmas szemöldök emeléssel, és mikor ráébredünk, hogy a fent leírt monológ csupán egy képzelgés, akkor kicsit tovább emelkedik a szemöldökünk.
– Elbasztam az életemet – vallottam be Kázmér szemei közé nézve. – Bár
ezzel talán nem vagyok egyedül ezen az elátkozott bolygón. Ha csupán a
jelenleg élő homo sapiensekre gondolunk, máris csak egy vagyok a több
milliárd boldogtalan, elbaszott, kisiklott élet közül. Öreg, ez egy nagy
csapat! Hatalmas család. Többen vagyunk, mint a legnagyobb világvallás.
Többen, mint a Föld összes nyugdíjasa. Többen, mint a Barca-drukkerek.
Emlék Bundás (minő furcsa név!) kortárs magyar író, aki tulajdonképpen csak teng-leng az elcseszett életében. Igen, elcseszett, ezt nagyon fontos kiemelni, ahogy a regény is kiemeli többször. Az első 100 oldalon ezzel egyébként eléggé emlékeztetett hangulatában Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regényére, ami az egyik személyes kedvencem. Van is két idézet, ami meg is ragadott ezzel kapcsolatban, ami nagyon hozza azokat a hangulatokat, amiket Hornby is teremt az önsajnáltatás eposzában.
Az utolsó szó jogán pedig csupán ennyit mondott: „A boldogságot saját halottamnak tekintem, temetéséről később intézkedem.”
Semmi problémám nem volt az életben, azt leszámítva, hogy a lelkem olyan
üres és sötét volt, mint egy halott város általános iskolájának
tornaterme éjjel.
Az utolsó hasonlattal, a halott város általános iskolájának tornatermével egyébként végig játszik: az emberek (különösen a nők) fel-le kapcsolgatják a villanyt, sőt néha még az előtérben is lekapcsolják, hogy tökéletes sötétség legyen. Elsőre is nagyon megfogott ez a szófordulat, de ahogy rendszeresen visszatért, egyszerűen zseniálisnak találtam.
No, de aztán jött egy váltás és Emlék Bundás, a mi drága írónk már nem csak egyik rossz kapcsolatból a másikba vetődött és tengette részeg napjait, hanem elkezdett egyre komolyabban foglalkozni azzal a regénnyel, amin éppen dolgozott. Ez különösen azért érdekes, mert a pasi igazából novellista, de a kiadója rábeszéli, hogy az eddigi előlegekért cserébe repüljön rá a feladatra, szóval ez tökre nem az, ami neki kézre állna, vagy éppen ami érdekelné. Cserna-Szabó pedig úgy alkotja meg ezt a könyvet, hogy hol a saját, Emlék Bundás féle vonalat követi, hol pedig Emlék western regényét olvashatjuk. Regény a regényben! Amiről meg kell vallanom, hogy az elején nagyon szánalmas próbálkozás, mert a western förtelmes és halál unalmas és rohadt erőltetett, de valahol mind tudjuk, hogy ez direkt ilyen, hogy mind érezzük, Emlék mennyire nem akarja ezt írni. Csak aztán valahogy ő is belelendül ennek a megírásába, meg valahogy mi is észrevesszük azokat az apró kis kapcsokat, amik összekötik a "valóságot" a fantáziával. Ha bonyolultabb akartam volna lenni, biztosan azt írtam volna, hogy a fantáziával és a fantázia teremtette fantáziával. Aztán a fantáziák elkezdenek összeolvasni és már maga Emlék sem tudja, hogy hol az igazság, ki támadja meg éppen vagy ki akarja megölni. Igazából egyszerűen zseniális ez a rész.
Ezen felül a regény tele van olyan elemekkel, amikkel személyesen megszólítottnak éreztem magam. Jó. Lássuk be, én már ezzel a Nick Hornby hangulattal meg lettem szólítva, bár tény, hogy ez talán csak az én fejemben létezik.
Ott van kezdetnek az a tény, hogy a regény helyszínei között két olyan város is nagy hangsúlyt kap, ami számomra nagyon fontos: Pécs és Budapest. Utóbbi a jelenlegi lakhelyem, előbbi pedig az a város, ahová 11 évig jártam, így rengeteg helyszín megvolt már alapból a fejemben. Egyszerűen láttam magam előtt a pécsi Széchényi teret és a Király utcát, de a Pécsen-Pécsett rejtett poént is iszonyatosan a magaménak éreztem.
– Léna jár a fejedben? – kérdezte Kázmér.
A kurva életbe, gondoltam, már a kacsák is belepofáznak mindenbe.
– Kussoljál, te ostoba állat! – ordítottam.
Nem volt rendben az idegrendszerem, és szomjas se voltam már. Kázmér
azonban nem sértődött meg. A sors rendkívül jó természettel áldotta
meg. Gonosz szavaim leperegtek róla, mint plasztikkacsáról a nyálpermet
A főszereplő egyetlen örök és hűséges társa egy sárga
gumikacsa, Kázmér. Igen, így kiemelve, hogy gumikacsa, jelezve ezeknek az állatoknak a fontosságát. A kitalált kedvencemet Hápinak hívják.
Zárásként pedig hoznék még egy utolsó üzenetet, amiben a szerző James Bondból űz gúnyt. Én meg hát ugye picikét rajongok Bond úrárt. Visítottam a röhögéstől:
– Bájgúnár Bond – mondtam. – Mindannyian ismerjük, de egy szavát sem
hisszük. Szerencsétlen idiótának senki nem szólt, hogy Anglia kiesett a
nagypolitikai rájátszásból, a marhája csak száguldozik a luxusautóival,
menti a világot, mintha köze lenne hozzá. Azt hazudja, hogy a nyolcadik
vodka-martini után is feláll a farka. Szánalmas faszkalap. Celebkém.
Szóval összességében ez a könyv nálam 10/10-es, nekem nagyon tetszett és tudom ajánlani minden gringónak!
Találkozunk még, Cserna-Szabó! Legközelebb nem úszod meg ennyivel!
