2012. augusztus 20., hétfő

Azok az áldott jó férfiak

Ismét egy cserekönyv érkezik, méghozzá a Burok című könyv helyett, amit egyik barátnőm most kezdett el olvasni, de az általa tapasztalt szenvedés nekem sem hozta meg a kedvem igazán. Szóval inkább passzolom és helyette előveszem ezt, a B listáról.

A Védett férfiakat még februárban olvastam, de azt hiszem, az eltelt idő csak javított a dolgokon, most valahogy tisztábban látom, mit is gondolok erről a könyvről. Akkor a Moly.hu-s értékelésembe azt írtam, nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Most már egyértelműen tudom, hogy nem volt nagy szám. De ezzel kapcsolatban szerintem velem van a gond. Robert Merletől már olvastam korábban, a Mesterségem a halált, amit nagyon szerettem, erre a témára viszont láthatóan nem vagyok fogékony. Ugyanis - itt az ideje bevallani - az 1984 ugyanúgy nem lett a szívem csücske, ahogy ez a regény sem. Nem tartom magam egy hülye gyereknek, pontosan értem, miről szólnak ezek az utópisztikus társadalomkritikák, valahogy mégsem jutnak el úgy hozzám, hogy érzelmileg meg tudjanak ragadni, és talán ezért nem tartom őket annyira zseniális műveknek, mint a közvélemény. No, dehát nem baj, mint tudjuk, nem baj az, ha nem vagyok mindenki.

"…ha az ember sokáig szabad volt, eltart egy ideig, amíg megszokja a szolgaságot."

A történet az 1980-as évek Amerikájában játszódik, amikor is a férfiakat egy furcsa vírus kezdi megtámadni. Olyan vírus, melybe szépen sorba belehalnak. Hamarosan pedig azt tapasztalhatjuk, hogy csak egy maroknyi maradt belőlük, akiket koncentrációs táborokhoz hasonló rezervátumokban, óvóhelyeken őriznek fegyveres nők, akik egyébként a világot is irányítják. Az alapötlet tehát érdekes, és valamilyen az események lefolyása is elég reálisnak tűnik. Ez a realitás főleg a politikai rendszerek alakulásában érezhető nagyon élesen, ami a regény során nagyon szépen nyomon követhető. Aztán valami mégis hibádzik...

"Különös politikai szemlélet. Sose az a fontos, amivel itthon gyűlik meg a bajunk, hanem ami a világ másik végében történik."

A főszereplő Ralph Martinelli professzor, akit a nők annak reményében (vagy csak azzal a címszóval?) tartanak fogva, hogy ő lesz az, aki majd megtalálja az ellenszert, mellyel lehetősége nyílik megmenteni férfitársait. Ezt leszámítva talán annyit érdemes tudni Martinelliről, hogy egy papucs, aki borzalmasan unszimpatikus. A molyos értékelésemben azt a kifejezést használtam rá, hogy ő "a nő" a történetben, és ez igaz is. Borzalmas, hogy mennyire tutyi-mutyi és köze nincsen a férfiasság igazi fogalmához, ezt a nők egyébként sorozatosan a szemére is vetik a regény során, hogy egyáltalán semmi kezdeményezőkészség nincs benne, hogy tulajdonképpen egy szerencsétlen balfácán. És ennek ellenére mégis ő az, akiért a történetben minden nő oda meg vissza van. Érthetetlen.

>>De nemcsak neki, hanem – őket idézem – az én „latin vonzerőmnek”.<<

Sajnos a történet többi szereplője is hasonló mértékben unszimpatikus számomra. A nők mind elvakult hívei valamilyen elvnek. Fanatikusok. Borzalmasak. Ráadásul ez a fanatizmus is elég árnyalt. A felszínen az összes nő férfigyűlölővé válik az új rendszerben, ugyanakkor viszont a könyv során egyre több és több nőről derül ki, hogy valójában nem így áll a hímnemű egyedekhez. Akkor kérdem én, mégis hogy lehet működőképes ez az új rendszer, amikor a rendszer tagjainak olyan 95%-a nem hisz a rendszer egyik alapelvében?

"A férfiakat nem gyűlölni kell, hanem átnevelni."

No de aki lélekben nem elvakult fanatikus híve a férfigyűlöletnek, az egy másik rendszernek az, amiben én szintén nem látok semmi vonzót, szóval maradjunk annyiban, hogy a könyvben kivétel nélkül mindenki tőlem élesen eltérő értékrenddel rendelkezik, így igazán nem is volt senki, akivel szimpatizálhattam volna a történet alatt.

"Kezdem belátni: amit a férfiak női logikátlanságnak neveznek, voltaképp logika, csak nem olyan, mint az övék." 

Megőrzés becserélve

Fodor Sándor Megőrizlek  című könyve B listás könyvem, de kénytelen vagyok becserélni. Nagyon közel van már a vége, de nem sikerült megbirkózni még csak a gondolatával sem annak, hogy el kell olvasnom a Jane Eyre-t. Ez talán azért van, mert fejben valahol az Üvöltő szelekkel pakolom egy kategóriába, amivel nagyon sokat szenvedtem eddig, mégse jutottam még a végére. Plusz a film sem tetszett annyira.

"Látod, ilyenek az emberek, hajlamosak arra, hogy félreértsenek, de hidd el, nem rosszak."

A történet 1970-ben játszódik, a főszereplője pedig egy Eszti nevű 18 éves lány. Ma talán már butácskának tűnhet, de akkoriban még más világ volt, nem volt tele koravén 14 évesekkel. Akkoriban talán a jó szó Esztire a naiv lett volna, meg persze az ártatlan és a tiszta. Ő egy olyan személyiség, aki mindig mindenkinek a legjobbat akarja. Mindig vidám és ezért megakad rajta az emberek szeme. Mit tesz a kisugárzás, mi? Csakhogy az emberekből nem mindig a legjobb véleményt váltja ki. A férfiakból persze többségében igen, de a nők irigykedve figyelik. Aztán egy idő után, ahogy ez lenni szokott, olyan pletykák kapnak szárnyra, melyek alapját mindössze 1-1 mosoly jelenti, Eszti pedig örökös kedvességével olyan bajokba sodorja magát, amiket csak akkor vesz észre, mikor már késő. Hiába minden, amikor már a saját apja is inkább a pletykáknak hisz, nem pedig a lányának...

"Mert jól jegyezd meg magadnak, ha eddig nem vetted volna észre: ítélkezni a legkönnyebb. És mindnyájunkban megvan a hajlam, hogy egykettőre kimondjuk a szentenciát – másokra. Tudod mi a nehéz? Igazságosnak lenni. Mert igazság is sokféle van."

Elég vegyes érzéseim voltak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is tudni kell, hogy elég rövid és a stílusa is nagyon könnyed, olvasmányos. Szóval azt hiszem, az ember nem is veszi észre, milyen komoly témáról olvas, egészen addig, amíg el nem érkezik a regény végéhez, ami meglepő, sokkoló és szerintem egyáltalán nem várható, én legalábbis nem gondoltam, hogy a dolgok idáig fognak fajulni. Szóval nekem tetszett a könyv, a maga kis egyszerűségével, mert tulajdonképpen azt hiszem, hogy az "egyszerű" szó a legjobb rá. És ezzel is üt leginkább, azzal, hogy olyan egyszerű, mint az élet maga. És egyébként a maga finom módján még humoros is. Búcsúzóul két ezt bizonyító idézet:

"– Nézze – tekintett rá a kopaszodó asszony jelentőségteljesen –, én tudom, amit tudok. Higgye el, nem vagyok mai csirke.
– Az már biztos."

"– Te, Miki. Azt hiszem, nagy marhaságot csináltam.
– Tőled kitelik. Gyerektartás lesz belőle?
"

Hogy ajánlom-e ezt a könyvet? Ajánlom persze. Bár Csilláknak, akik happy end mániások, azoknak nem. Akik arra vágynak, hogy megálljon velük az idő egy könyvvel, azoknak igen.

2012. augusztus 19., vasárnap

Azok a fontos dolgok

"30. Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e."

Van 50 parancsolat a gépemen, amiket követve az embernek elvileg boldog élete lesz. A fentebb idézett a 30. paragrafus a listán. És ez az egyik gondolat, amely végig kísérte számomra a regényt.

A gyertyák csonkig égnek az első regényem Máraitól, szóval nem nagyon voltak elvárásaim. Reméltem, hogy jó lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire. Most már kimondhatom, hogy ez az a regény, amire egész nyáron vártam, hogy majd jön és lelkileg megérint, hát elérkezett. De ezek persze csak nagy szavak...

"Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember…"

Az alaptörténet szerint két barát, Henrik és Konrád 40 évvel korábban elszakadtak egymástól, most pedig, életük végéhez közeledve, Konrád ismét felkeresi barátját, hogy lezárják lezáratlan ügyeiket. A történet tulajdonképpen egy éjszakán át tartó beszélgetést ír le, ami során Henrik a másik fejére olvassa az általa elkövetett bűnöket, a gyertyák pedig csonkig égnek.

"Az emlékezés csodálatosan átszűr mindent. Nagy eseményekről kiderül tíz, húsz év múltán, hogy nem változtattak benned semmit. Aztán egy napon emlékezel egy könyv egyik részletére, vagy erre a szobára."

Nem egy egyszerű történet ez. Több szempontból sem. Pedig roppant egyszerűnek tűnik: adott két barát, akik már 40 éve nem látták egymást, a múltban pedig majdhogynem átlagosnak számító sérelmek és konfliktusok zajlottak közöttük. Ugyanakkor ezek a bűnök bár hétköznapiak, de nem feltétlenül megbocsáthatóak. Különlegessé teszi ezt a történetet még az, hogy ennyi év távlatában az ember már egészen másképpen látja a dolgokat. Már egészen más dolgok fontosak neki, mint akkor, amikor a sérelmek érték.

"S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el, tagadtam önmagam előtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmetes meglepetést és felfedezést: mi most is, még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, tönkretetted életemet, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit, s aztán visszaengedlek Londonba vagy a trópusra, vagy a pokolba, s mindig barátom maradsz."

Nehezen beszélek erről a könyvről nagyon, mert tényleg mély benyomást tett rám. Olyan dolgokat gondoltam át,  amik talán túl személyesek egy ilyen jellegű naplóhoz. Nem fogok leállni boncolgatni, hogy vajon melyik barátságom lesz az, amelyre 40 és ezernyi sérelem után is azt tudom majd mondani, hogy ez barátság. Kik lesznek azok az emberek, akikről 40 év múlva is azt tudom mondani, hogy igen, te elárultál és ez a mai napig bánt valahol. Meg hogy hány és hány olyan ember van, akikkel semmiségek miatt nem beszélek. Hogy 40 év múlva mennyire, de mennyire nem fog érdekelni, hogy az az idióta csaj mit mondott rólam a hátam mögött, hogy azt a könyvet 200 forinttal drágábban vettem, hogy az a srác egy másik csajjal ment el randizni, hogy azt a poharat összetörtem, hogy azt a levest elrontottam, hogy azon a bulin nem voltam ott. Ezer meg ezer dolog, ami csak egy porszem, ha az egész életemet nézem és most meg szikla, amikor csak a mai napot.

Nem mondanék többet, beszéljenek helyettem az eredeti sorok.

"Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?… Mit akartál igazán?… Mit tudtál igazán?… Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?… Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel."

"Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."

"A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt."

2012. augusztus 16., csütörtök

Valaki másnak az élete

"De az, hogy van az embernek esélye, még távol van attól, hogy ki is tudja használni."

Brenna Yovanoff regénye engem a borítójával vásárolt meg, vagyis vett rá a vásárlásra, hogy pontos legyek. Aztán Regi olvasónaplója után döntöttem úgy, hogy fel kell már venni a listára, mert különben sosem fogom elolvasni. Sajnos elég sok könyvvel vagyok így, hogy megveszem, ajándékba kapok, cserélem vagy hasonló, aztán évezredeket ül a polcon és feléjük sem nézek.

Szóval volt az a borító, amire 10ből 10 pontot adnék, volt vásárlás, meg listára pakolás. Aztán egyre több olyan vélemény jött velem szembe, amiben azt mondják, a könyv közel sem hozza azt, amit az ember vár tőle, nincsen benne semmi extra, sőt. Úgyhogy mondhatjuk, hogy egészen féltem, mire eljutottam odáig, hogy ténylegesen elolvassam a könyvet. Aztán kellemesen csalódtam. Mert ez egyáltalán nem rossz könyv.

Mackie Doyle nem mindennapi srác. Ezt olvashatjuk a könyv hátulján. Na, hát ez igaz is. A történet főszereplője egy elcserélt gyermek. Gentry városával ugyanis valami nagyon nincsen rendben, és ennek egyik fizikai megtestesülése Mackie.

"Mert olyan helyen éltünk, ahol az emberek éjszakára égve hagyták a teraszon a lámpát, és nem mosolyogtak rá az idegenekre. Mert amikor kitettek néhány követ a gólyahír közé a virágágyásba, a tavaszi fagyok sosem károsították meg a fáikat, és az ő kertjük lett a legszebb. És leginkább azért, mert itt az éjszakák az árnyakról és az eltűnt gyerekekről meséltek, de az itt lakók soha még csak nem is beszéltek róluk."


A városban gyakori a csecsemőhalálozás, kicsi gyermekek hirtelen megbetegszenek és meghalnak. Vagyis, hogy egészen pontos legyek, meghal valami, ami úgy néz ki, mint ők, de mégsem ők azok...  Bizonyos időközönként ugyanis titokzatos lények elrabolnak egy-egy kölyköt és valami egészen mást tesznek a helyére. Valami kicsi és gyenge lényt, amely számára az emberek élete mérgező, ezért rövid időn belül elhalálozik. Mackie, a könyv főszereplője Mackie is ilyen gyerek, ő nem az eredeti Malcolm Doyle, ő csak az eredeti Mackie éltét éli. Mert valamiért nem halt meg, ahogy a többiek.

"Minden csak szándék kérdése. Ha hiszel benne, hogy varázslat van rajtad, hogy tehetséges, hogy szeretetre méltó, hogy népszerű vagy, akkor az is leszel."

Mackie elég különc, de ez leginkább annak köszönhető, hogy különcként viselkedik. Mindent megtesz, hogy ne keltsen feltűnést, ami elég nehéz, ha az embernek olyan furcsa külseje van, mint neki, és olyan furcsán reagál bizonyos dolgokra, mint ő, pl. a fém dolgokra és a vér látványára. Azonban, ahogy az az ilyen történeteknél lenni szokott, a srác hatalmas fejlődésen megy keresztül, a könyv végére megtanul a sarkára állni és nem mindig csak a háttérbe vonulni. Meg persze ráébred arra, hogy különcségét csak a saját hozzáállásának köszönheti, hogy mik az igazán fontos dolgok, és hogy az élete az ő élete és nem valaki másé.

És ezen a fejlődési úton akkor indul el menthetetlenül, amikor egy sötét kis kocsmában egy teljesen őrült banda gitárosa közli vele, hogy haldoklik...

"Az életünk határtalan volt, és ismeretlen. Nem tökéletes, de a miénk."

A sztorit valószínűleg nálam kicsivel fiatalabbaknak szánták, ennek ellenére nekem is nagyon tetszett. Voltak benne poénos beszólások, volt benne egy kis misztikum, sőt meg mondom őszintén, az elején még kicsit féltem is.

"– No, mi az? Szerencsét akarsz kívánni a küldetéshez, amelynek során kiszabadítom Stephanie-t a ruhái fogságából?
– Nem bánod, ha mégis veled megyek?
– Semmi gond. Persze nem a ruhából kiszabadítós résznél. Az egyemberes munka, megérted?
Felnevettem, és megkönnyebbültem, hogy a hangom nagyjából normálisan csengett.
Roswell tovább csacsogott.
– De ugye emlékszel arra, hogy hívtalak úgy tizenöt perccel ezelőtt? És hogy azon beszélgetés folyamán megkérdeztem, van-e kedved elmenni egy buliba, kémiai úton módosult tudatállapotba kerülni és esetleg megbecsteleníteni Alice-t – úgy emlékszem, még a megbecstelenítést is bevetettem –, és te nemet mondtál? Ugye emlékszel erre?"


A kedvenc szereplőm Roswell, a főszereplő legjobb barátja, aki könnyed stílusával viseli el barátja különcségét, úgy, hogy az még csak be sem avatja legnagyobb titkába, ám ennek ellenére mindig mellette áll, a legőrültebb dolgokba is bele ugrik a kedvéért.
A baráti társaságba tartozik még egy ikerpár is, Danny és Drew, akik az egész életet könnyeden veszik, hobbijuk pedig a barkácsolás, mindenféle kacatból alkotnak valami érdekes dolgot, ilyen például a Vörös Rémület is.

"Nincs olyan, hogy tuti helyrehozhatatlan. Öreg, az ikrek összeraktak egy működő hófúvót két roncsból meg pár mosógépalkatrészből! Kell ennél nagyobb bizonyíték?"

A sztori koránt sem tökéletes. Az elején Mackie olyan gyerekesen viselkedik, hogy szerintem kb 50 oldalnak kellett eltelnie, mire be tudtam határolni, hány éves is. Az évszámokkal sehogy sem jöttem ki, mert ha Mackie 16 éves és a "szörnyek" 7 évente csapnak le, akkor miért most jöttek megint? Van benne egy elég bizarr és abszurd csókjelenet. Kicsit forgattam a szemem, amikor a sztori legkeményebb figurájának a seggét egy csaj rúgja szét, miközben a kemény fickókat meg lefogják. Vicc.
Ja és a két betett képen elvileg Mackie van, hát én a leírások alapján nagyon nem ilyennek képzelem, dehát a fantázia ugye egyedi dolog...

De ezeket a dolgokat leszámítva tényleg élveztem a sztorit. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kicsit misztikus, de nem túl sötét történeteket, amiken azért szórakozni is lehet, mert nem túl komoly.

2012. augusztus 14., kedd

Aki a vizilovakkal van...

"A film is olyan mint a sport: a ma hősét holnapra elfelejtik."

De el fogjuk-e mi valaha felejteni ezt a férfit, akin annyit nevettünk, aki a mai napig képes mosolyt csalni az arcunkra, és akiben sokkal több van, mint valaha gondoltuk volna? Kétlem.

Bud Spencer életrajzi könyve Csilla olvasónaplójának hatására került a listámra. Ennek nem csak az volt az oka, hogy ő olyan nagyon jó élményekről beszélt, hanem az is, hogy én magam is osztozom az ő rajongásában ezen férfiú - és persze Zsugabubus - iránt. Kíváncsi voltam tehát, ki is az a Bud Spencer valójában, amire azt hiszem, nagyjából meg is kaptam a választ.

A könyv maga személyes hangvételű, őszinte és meglepően olvasmányos. Sosem gondoltam volna, hogy Bud képes így írni, ennyire élvezhető stílusban. Szóval mindenképpen pozitív meglepetés volt. Mondjuk én ritkán olvasok önéletrajzi könyveket, szóval lehet, hogy ezért.
Egy fontos momentumot azt hiszem muszáj kiemelnem még az elején a kötet szerkesztésével kapcsolatban, mert számomra fontos. Minden fejezet elején szerepelt egy idézet egy híres embertől, alatta pedig egy idézet Bud Spencertől. Ezek a kis szösszenetnyi gondolatok mindig bevezették az adott fejezetet, de kicsit Spencer filozófiájából is közvetítettek.

„Ami a hernyónak a világ végét jelenti,
az jelenti a világnak a pillangót."

LAO CE

„A nulla megszűnésével a senki Létezővé válik.”

BUD SPENCER

Na, de akkor most az életút: Carlo Pedersoli Olaszországban, 1929. október 31.-én látta meg a napvilágot, vagyis immáron 83 éves. Jómódúnak mondható nápolyi családból származik, ám a második világháború az ő életét is gyökeresen megváltoztatta. Nem csak az anyagi körülményekben volt ez érezhető. Egy alkalommal, egy bombázás során kis híján életét vesztette, ami egyébként közös benne és Terence Hill-ben. Állítása szerint, ha valaki ilyen élményen esik át, akkor a jövőben, függetlenül attól, hogy hány éves, sokkal jobban fog ragaszkodni az életéhez. De akikre Carlo a háború előtt és után is számíthatott, az a családja...

"Nem kérdés, hogy a családom jelentette későbbi sikereim alapját. Talán hangzatosnak tűnik ez a kijelentés, de a valóság mindig akkor a leghangzatosabb, ha igaz."

A könyv elején megható módon beszél hazaszeretetről, a nápolyi életfilozófia lényegéről és családi értékekről, a második világháborút követő kivándorlásról. A Brazíliából szóló résztől például kedvem támadt oda utazni. De úgy egyébként is, az egész könyv alatt olyan hangulatot teremt, hogy az emberben elképesztő vágy ébred azoknak a tájaknak a megtekintésére, ahol ő is járt. Mert Bud Spencer tulajdonképpen egész életében utazott: gyermekként a családjával, sportolóként, emigráns munkavállalóként, színészként.

"Nápoly nem csupán földrajzi helység; nápolyinak lenni lelkiállapot."

Meglepően kevesen tudják, hogy Bud Spencer, 27 éves koráig sikeres úszó és vízilabdázó volt, a nemzeti csapatban játszott, Olimpián is többször szerepelt, rengeteg érmet nyert. Különlegesség az egészben, hogy bár már kölyök korában sikeres volt, a világháborút követő külföldi évek alatt egyáltalán nem úszott, 3 év kihagyás után pedig úgy tért vissza a medencébe, mintha semmi se történt volna. Versenytársait kikészítette ösztönös tehetségének és laza nemtörődömségének keveréke. Hogy lehetett ilyen sikeres valaki, aki még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy a dohányzást abbahagyja a sport kedvéért? Egyébként Carlo életstílusa és értékrendje is sokkal másabb volt, mint később. Tökéletesen példázza ezt a tény, hogy sportkarrierje alatt ritkán aludt egyedül, hogy szépen fogalmazzak, ám karrierje befejezése után ismét elhagyta Olaszországot és fizikai munkát vállalt, hogy megtalálja önmagát. 30 évesen tért haza, és vette feleségül azt a nőt, aki azóta is, vagyis több, mint 50 éve a felesége. Állítása szerint pedig sosem adott okot rá, hogy a nő kételkedjen hűségében.

"Ám ritkán tesszük fel a kérdést: vajon miféle anyagból gyúrtak bennünket? Talán mert félünk attól, hogy milyen választ kapnánk."

A sportkarrier és kb 10 év útkeresés után talált csak rá a film világa. Bud Spencer személye csak 1967-ben született meg, amikor Carlo már 38 éves volt. Sosem akart igazán színész lenni, nem is tanulta és elmondása szerint nem is tartotta magát jó színésznek soha. Sikerének kulcsát abban látta, hogy a kamera előtt valamilyen szinten önmagát kellett adnia, szórakoztatnia kellett a közönséget. Ezzel szemben nagyon nagy tisztelettel beszél a könyvben végig szinte állandó színésztársáról Terence Hill-ről, akit tehetséges és felkészült színésznek tart, egy igazi profinak.

"Sohasem akadt semmilyen problémánk a másik egója vagy a rivalizálás miatt. Sőt hamar fölfedeztük, hogy nagyon jól kijövünk egymással, olyannyira, hogy magunk is kitaláltunk néhány poént és humoros jelenetet, ami a forgatókönyvet is jegyző Barboni rendező változatában nem szerepelt. Amikor egy film készítői jól szórakoznak munka közben, a közönség is érzékeli az összhangot, és ennek hatására lejön a filmvászonról valamiféle plusz töltet, amit egyébként egyetlen forgatókönyv vagy költségvetés sem biztosítana. Csakis a barátság."

Néhány filmes tény, amiről nem tudtam és számomra nagyon pozitív meglepetés volt:
  • A Banános Joe forgatókönyvét Bud Spencer írta, ezt tartja a filmjei közül a kedvencének.
  • A Fél lábbal a Paradicsomban forgatókönyvének egyik szerzője Bud fia, Giuseppe.
  • Az Aladdin című filmjében egyik lánya, Diamante is feltűnik.
  • A Bunyó karácsonyig című filmet Terence Hill rendezte, a forgató könyvet pedig Terence fia írta.
A könyvet tehát minden rajongónak ajánlom, kötelező darab! De azok is kézbe vehetik, akik nem kötődnek különösebben ehhez a pasashoz, vagy a filmjeihez, mert egy olyan őszinte ember gondolatait olvashatja itt, aki vitte valamire az életben, és mégis képes volt megmaradni egy hétköznapi fickónak.

Egyéb könyvajánlók, amik eszembe jutottak ennek olvasása közben:
Michael J. Fox: Szerencsés ember - Egy másik önéletrajzi kötet, ami nagyon tetszett.
Marcello D'Orta: A lestrapált tanító - Egy kis szelete annak, milyen is Nápolyban az élet.

"Az ellentétek vonzzák egymást, de köztünk ez a vonzalom úgy működött, hogy harminc éven keresztül egy harmadik pólust vonzottunk magunkhoz: az egész világ nézőközönségét."

2012. augusztus 12., vasárnap

Plüssállatok városa


Mielőtt bármibe is belekezdenék, álljon itt ez a videó, nyitányként, mivel ezen könyvvel való kapcsolatom is ezzel indult. Valamikor másfél, de lehet, hogy lassan két éve már annak, hogy szembe jött velem és akkor azonnal megláttam benne a lehetőséget. Zseniális. Krimiparódia plüssállatokkal! Így ismertem meg Tim Davys A halállista című könyvét.

Az alaptörténet: Van egy Amberville nevű város, amit plüssállatok laknak. Ők a Gyárban készülnek, egy zöld kocsi hordja ki őket a szüleikhez, haláluk napján pedig egy titokzatos piros kocsi jön értük és viszi el őket. A plüssállatok tulajdonképpen az emberekhez hasonló módon keresik a válaszokat a halál miértjével kapcsolatban. Ezért is született meg a Halállista legendája, melynek létezésére nincs egyértelmű bizonyíték. Annyit tudunk csupán, hogy Galamb Miklós, az alvilág egyik ura, kapott egy fülest, miszerint az ő neve is szerepel rajta. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan, egy sötét éjjelen, érte is eljön majd a piros autó, és elviszi egy ismeretlen helyre, ahol minden véget ér.

"– És a Halállista? Az létezik?
– Soha nem volt semmiféle Halállista – sóhajtott Edda. – De tudom, hogy mindenki hinni akar benne. A véletlenszerű halál olyan… érdemtelennek tűnik."


Galamb Miklós a saját módszereivel próbálja meg elintézni a problémát: megzsarolja egykori emberét, Medve Eriket, aki alvilági élete után most a jó úton szeretne járni, ha hagyják neki. A képlet egyszerű: ha Galambnak vége, akkor Nyúl Emmának, Erik feleségének is. Választási lehetőség nincs, meg kell találni a listát és lehúzni róla Miklós nevét. A küldetéshez a medve régi barátai segítségét kéri, a csapat pedig máris kész: egy komplexusokkal és hatalmas testi erővel megáldott varjú; egy beképzelt kígyó, aki minisztériumi állásában tökéletesen jól érzi magát; valamint a meleg antilop, aki ráadásnak még a legősibb foglalkozást is űzi.

"Várt. Ötlete sem volt, hogy mit tenne, ha lebuknak. Itt állok, gondolta, a férfivécében egy drogos homoszexuális prostituált gazellával, aki különösen a város mazochistái között népszerű."

A történet, annak ellenére, hogy a fentiek alapján jónak ígérkezik, mégsem hozza azt, amit az ember várna. Egyrészt a plüssállat dolog zseniális alapötlet, a pasas mégsem sziporkázik és az elvárt poénok negyedét se hozza. Nem mondanám ezt vicces történetnek, a komikus alapok ellenére sem. Igazából egy-két nagyon alap változtatás mellett ez a történet minőségromlás nélkül is megállná a helyét "élőszereplős" verzióban. Kihasználatlan ez a momentum szerintem. És valahol úgy érzem, lóg is a levegőben. Megfogalmazatlan, hogy ez a város az emberek világa mellett létezik-e vagy pedig ez egy teljesen embermentes univerzum. Azt hiszem, ez onnantól kezdett komolyan zavarni, hogy a plüssállatok sült bárányt ettek vacsorára. Nem abszurd ez kicsit? Tekintve, hogy valahol ők is állatok... és akkor ezek szerint vannak tényleges állatok az ő világukban? De akkor vannak emberek is? Túl sok kérdés.

"Hagyta magát, hogy meglepje valami, ami pedig annyira egyértelmű. A plüssállatok gerinctelensége."

A történet plusz bonyolító eleme Erik ikertestvére, Ede. Na, vele aztán sokáig nem tudtam mit kezdeni. Róla azt kell tudni, hogy elbeszélései nem csak zavarosak, de ellentétesek Erik visszaemlékezéseivel. A végén az ember már nem nagyon tudja eldönteni, hogy akkor most ki hazudik kinek, és ki az őrült, ez a két medve vagy éppen mi.

Ami egyébként menti a könyvet, hogy valamikor a közepe felé van egy elég erős rész, amikor a korábbi laposság eltűnik és felbukkan egy-két fordulat, meg ötletes megoldás. A vége kicsit talán kiszámítható lesz, plusz nincs is teljesen lezárva. Vagyis számomra maradt egy-két elvarratlan szál. Pont mint a Fekete város című Mikszáth regény végén. Józan ésszel kimondatlanul is tudja az ember, hogy mi lett annak a kapcsolatnak a vége, de reménytelenül romantikus voltában még ott lengedezik a kérdőjel a feje felett.

Na, de a másik nagy pozitívum, hogy a vége felé azért elég erősen megkapargat ez a sztori egy nagy kérdést. Az élet/halál témát járkálgatja körül újra és újra a teljes sztori alatt, de a végén eljutunk egy nagyon érdekes kérdéshez. Szükségünk van a halálra ahhoz, hogy tudjuk értékelni az életet? És ami még furcsább: szükségünk van a halálra ahhoz, hogy a világ működőképes legyen?
Ha soha senki nem halna meg, ha mindig lenne még időnk, mit végeznénk el? Mikor vállalnánk gyereket, ha mindig az lenne bennünk, hogy dehát előttünk az egész élet? Mikor járnánk iskolába? Mi lenne velünk, ha sosem ketyegne az óra?

Válaszolni már nekem se, meg a könyvnek sem feladata.

"Semmi sem riaszt meg minket jobban annál, mint amit nem értünk."

Rajzok még itt: <Link>
Illusztrációs fotósorozat itt: <Link>

2012. augusztus 8., szerda

Kérdezz-felelek

Ahogy Virág mondaná: Ajjmár.
Nem szeretek itt személyes dolgokról írni, mert ez nem egy személyes blog. De ez most egy verseny*... akarom mondani egy játék, egy feladat. Szóval jó arc leszek és teljesítem, de csak félig. Az eredeti szabályok szerint a játék menete a következőkből áll:
  • válaszolnom kell a nekem feltett 11 kérdésre
  • kell írnom 11 dolgot magamról
  • tovább kell adnom 11 kérdést 11 embernek
Csakhogy én nem fogom továbbadni, ellenben 2x 11 kérdésre is válaszolok, mert két helyről is kaptam kérdéssort. Ennek egyébként tök örülök, amúgy is hatalmas egom tovább hízik, hogy mindenki az én válaszaimra kíváncsi.

11 kérdésem Lanatietől:
1. Ha csak egy tulajdonságodat tarthatnád meg, a többi véletlenszerűen lenne "újraosztva", melyikhez ragaszkodnál? Miért?
 Szenya egy kérdés ez, Csillukám. Milyen önbizalomnövelés akar ez lenni vagy mi? De! Azt tartanám meg, amit a legjobban szeretsz bennem, én meg benned, a humort!

2. Ha eldobhatnád egyetlen tulajdonságodat, melyiktől válnál meg? Miért?
 Bizalmatlanság. Amíg nem tudok hinni az életben, az emberekben és magamban, addig nincs igazi siker.

3. Ha visszakaphatnál valakit, aki valamiért már nem része az életednek, vissza akarnád-e kapni? Miért?
 Nem. Szeretném azt hinni, hogy a világban minden okkal történik. Akinek el kellett mennie, az elment, akinek vissza kell térnie, az visszafog anélkül is, hogy különösebb módon akarnám. Az egyetlen ember pedig, akivel kapcsolatban komolyan elgondolkodtam ezen a kérdésen, már egy sokkal jobb helyen van, és ez így van jól.

4. Ha az életed egy film lenne, milyen címet adnál neki és milyen műfajba sorolnád?
 Tragikomédia lenne, aminek a lényege, hogy a szar dolgokon is meg kell tanulni nevetni. Az lenne a címe, mint a könyvnek is lentebb, csak visszafelé töltöm a tesztet, miért is ne, szóval "Egy veszedelmes elme vallomásai".

5. Van-e olyan zene, amit szerinted akárhányszor meg tudnál hallgatni? Ha igen, mi az?
 Természetesen van. Ez egy király dal. Hahaha!



6. Mi az a létező képesség, amit a legszívesebben magadénak tudnál? Miért?
 Türelem. Bár lehet, hogy ez már szuperképességnek számít? És miért? Mert nincs.

7. Ha szuperhős lennél, mi lenne a szuperképességed és a szuperhős neved?
 A szuperképességem a gondolatolvasás lenne, ebben biztos vagyok. Szuperhős név: Lady Thought-Laden.

8. Ha találnál egy elásott kincsesládát, milyen kincsben reménykednél és mit kezdenél vele?
 Érdekes kérdés amúgy, mert nagyon szeretem a történelmet, és nagyon érdekelnek különböző kultúrák, ha látnám értelmét és jövőjét, lehet, hogy régészetre mentem volna. Szóval ha elásott kincset találnék, akkor mindenképpen olyat szeretnék, aminek valami történelmi jelentősége van. Meggazdagodni ilyen módon nem akarok.

9. Gyűjtesz-e valamit? Ha igen, mit?
 Könyveket. Nem mondanám, hogy költséges hobbi, mert a beszerzéssel nincs gond. De ki fogja fizetni a külső raktárat???

10. Milyennek képzelsz el egy ideális randevút?
 Nem a hogyan a lényeg, hanem a kivel.

11. Ha választhatnál egyetlen embert a világon, akivel beszélhetnél, ki lenne az, és mit mondanál neki?
 Talán ezen a kérdésen gondolkodtam a legtöbbet. Egy csomó ember eszembe jutott, akiknek meg kéne mondani, hogy szeretem őket, meg akiktől bocsánatot kéne kérni különböző dolgok miatt, akiket vállon kéne veregetni valami teljesítmény miatt, vagy akikre egyszerűen csak rá kéne mosolyogni, mert az ugye többet mond minden szónál. Aztán, ha annyira akarnám, megtenném. Tök mindegy, kiről lenne szó. Szóval erre a kérdésre nincs válasz.

11 kérdésem KV-től/tól:
1. Ha egyetlen íróval/költővel találkozhatnál, ki lenne az, és mit kérdeznél tőle?
 Ady Endrétől valami olyasmit: "Jaj, Bandikám, miért nem éltél örökké?"

2. Melyik az a könyv, ami a közelmúltban a legnagyobb hatást gyakorolta rád?
 Nehéz ez a kérdés, mert bár sok könyvet olvastam a közelmúltban, a katarzis mégis elmaradt. Erre a kérdésre pedig nem szeretnék olyan választ adni, hogy ez vagy az a könyv megragadott a humorával. Szóval egy márciusban olvasott könyvet mondanék: Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet. Nem ismerem a szerző munkásságát különösebben, de ezzel a regénnyel engem megvett.

3. Írj 5 olyan könyvet, amit még nem olvastál, de mindenképpen szeretnél a későbbiekben! 
 Lev Tolsztoj: Háború és béke
 Jack Kerouac: Úton
 Hasítás (magyar rocknovellák gyűjteménye)
 Philip K. Dick: Istenek inváziója
 Nick Hornby: Vájtfülük brancsa

4. Ha az életedből regény készülne, milyen címet adnál neki?
 "Egy veszedelmes elme vallomásai", akkor is, ha ez már foglalt.

5. Milyen lényeket tennél valóssá a könyvekben kitaláltak közül?
 Ki bizonyítja be, hogy azok nem léteznek már egyébként is?

6. Ha lenne egy sárkányod, mit tennél, hogyan bánnál vele? 
 Valószínűleg kb úgy, mint valami kisállattal, tanítgatnám, vele elaludnék, ilyenek.

7. Mi volt életed legfurcsább álma?
 Nem emlékszem, hogy volt pontosan, csak arra, hogy a kémia teremben játszódott és egy héttel később valóra vállt.

8. Hol olvasol a legszívesebben, és hol a legkevésbé szívesen?
 Legszívesebben az ágyikómban vagy az erkélyen. Legkevésbé szívesen meg talán az orvosi rendelőben.

9. Mit olvasol most, és eddig mi a véleményed a könyvről?
 Tim Davys: A halállista. Nem vagyok tőle elájulva, sokkal jobbra számítottam.

10. Melyik könyvszereplő bőrébe bújnál szívesen és miért? 
 Virág, Szent Johanna gimi, mert szeretnék én is olyan gondterhelt lenni, mint ő... Plusz hát Ricsi. Ja és én is akarok egy kis zsirit.

11. Melyik filmekről lenne érdemes szerinted könyvet írni?
 Ilyen szerintem nincs. Könyvet az életről érdemes írni, a könyvből meg érdemes filmet csinálni. Fordítva nem.


Végül pedig a 11 dolog rólam:
1. Kólafüggő vagyok. Kéne egy anonim csoport nekünk. Már ketten vagyunk, én meg Cortez.
2. Stréber és kocka vagyok és nem szégyenlem.
3. Mindig azt vallom, hogy a macskák bestiális lények, de az állatkínzástól teljesen ki tudok akadni, akkor is, ha azokról a rühes dögökről van szó. Sajnos még emberi alakban is kedvelem az állatokat.
4. Gyűlölöm a mézet.
5. Szeretek mosolyogni, akkor is, ha ritkán teszem.
6. A hatos az egyik szerencseszámom, hatodikán születtem. Ki nem tartja a születésnapját szerencsésnek?
7. Ez a könyvtáros dolog nekem nem munka lesz, hanem hivatás.
8. Amikor gyerek voltam, pilóta akartam lenni, aki maga javítja a repülőjét, merthogy az olajos kantáros nadrág nagyon menő.
9. 2 évig tanultam dobolni, de be kell látni, hogy semmi zenei tehetségem nincs.
10. Nincs tehetségem a rajzoláshoz sem, bár tény, hogy az én pálcikaembereim a világon a legszexibbek. Egy ideig ez tök frusztrált és bántott, most már elfogadom.
11. Nincs is hatalmas egóm.
+1. Gyakran foglalkoztat az alsó képen található gondolat.

* Mindenkiben van egy kis Kinga.