Üres, mint a tükör

Az előző könyvem hatalmas élményén felbuzdulva, gondoltam, még egyet elolvasok ebben az évben, hátha hasonlóan jó élmény után tudom majd belevetni magam a vizsgaidőszakból visszamaradt dolgokba. Hát csalódnom kellett... Most egy szokatlanul rövid bejegyzés következik tőlem, mert nem nagyon van miről beszélnem...

Cecelia Aherntől eddig egy könyvet olvastam, a Talált tárgyak országát, ami nagyon a szívemhez nőtt és valami hasonló élményre számítottam ettől a kötettől is, amit nem kaptam meg.

Ahogy a képen is láthatjuk, a 120 oldalnyi tartalom csodás borító alá van csomagolva, ami egy pillanatra szerintem mindenki tekintetét megfogja. Odabent 2 novellát találhatunk, amik azonban tartalmilag nem adnak túl sokat hozzá... Ezt jól mutatja szerintem, hogy egyetlen idézettel sem fogok jönni, mivel semmi olyat nem találtam, amit érdemesnek tartottam volna kimásolni.

Az első történet lányról és a nagymamámról szól. Az idősebb hölgy régóta vak, sosem lép ki a házából, ahol pedig letakarva tartja a tükröket és unokájának is megtiltja, hogy akár egybe is belenézzen, amit ő meg is tart egészen az esküvőjéig. Akkor azonban egy gonosz lány berántja a tükörbe és ott tartja, a világban pedig átveszi a helyét. Iszonyatosan gyerekes kezdés, azt hittem, hogy sokkal fiatalabbaknak fog szólni, mint később szólt,; elég sablonos történet; iszonyatosan gagyi és semmilyen befejezés. Kár volt erre pazarolni a papírt!

A második történet egy lehelletnyivel jobban tetszett, de még arra sem mondanám, hogy megfogott volna. Egy fickó, miután hatalmas traumán megy át, feltalál véletlenül egy gépet, aminek segítségével módosítani lehet az emberek memóriáját, illetve új emlékeket lehet adni a régiekhez. Az emberek sorra járnak az öreghez, hogy fizessenek a gép használatáért, az új emlékekért. A történetbe bekapcsolódik egy furcsa, hajléktalannak tűnő lány is. A két ember között kötelék alakul ki, ám sosem válnak bizalmasokká, ami a végkifejletben is meglátszik. Ennek a sztorinak van némi mögöttes tartalma a férfi igazi céljaival kapcsolatban, ami a lány szájából olyan 3-4 mondat formájában el is hangzik, de a történet többi része ugyancsak sablonos és semmiről se szól igazán.

Hát ennyi volt a közös történetem ezzel a könyvvel. Rövid és tartalmatlan találkozás. Kiábrándító.

Senki története

"Megtehetsz bármit, csinálhatsz bármit, álmodhatsz bármit. Ha megváltoztatod a világot, a világ megváltozik. Ez lehetőség."

Az idei könyvmolypárbajra úgy válogattam össze a listám, hogy csak olyan könyvek legyenek rajta, amiknek a szerzőit ismerem már és akikben megbízom, akikről tudom, hogy örömet fognak okozni. Korábban próbálkoztam olyannal, hogy azokat a műveket írtam fel, amiket szerintem illő lenne már elolvasnom, de ez befuccsolt és úgy döntöttem, inkább az öröm legyen a vezérelv. Eddig bevált, legalábbis úgy tűnik.

Idén karácsonykor szerettem volna olvasni valamit és erre a 3 napra kikapcsolódni. Van megkezdve vagy 10 könyvem, de az összeset úgy találtam, hogy túl komoly, túl megrázó, túl szakmai, ide valami komoly kikapcsolódás kellett. És akkor megláttam a Temető könyvét a polcon és eszembe jutott, hogy egyébként is rajta van a párbajos listámon, szóval végül is miért ne olvashatnám ezt?

"Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt."

A könyv egy Senki Owens nevű kisfiúról szól, akinek a családját, a szüleit és a nővérét egy éjszaka brutálisan meggyilkolta egy Jack nevű férfi. A kicsinek azonban szerencséje volt, mindig kíváncsi természet volt és ez alkalommal is a legjobbkor szökött ki a kiságyából: sikerül elkerülnie a gyilkost! Az igazi megmenekülésben azonban néhány halottnak is komoly része volt.

 A kölyök van olyan mázlista ugyanis, hogy pont egy temetőbe totyog be, ahol az egykori Mrs. Owens szelleme rátalál és azonnal bekapcsolnak az anyai ösztönei. Ráadásul a temetőt nem csak kísértetek lakják, hanem egy Silas nevű furcsa szerzet is, aki ugyancsak a fiú védelmére kel és egy furcsa (yedi) elmetrükk segítségével lepattintja a gyilkost. A szellemek sok hezitálás és vita után úgy döntenek, befogadják maguk közé a kis porontyot, Mr. és Mrs. Owens lesznek a szülei, Silas pedig a gyámja, a temetőből azonban nem járhat ki, hiszen a Jack nevű még mindig él és még mindig célpontként számol a fiúval.

"Ez a különbség élők és holtak közt, ugyi? […] A holtak nem okoznak csalódást. Megvolt a maguk élete, megtették, amit megtettek. Mi nem változunk. Az élők, azok mindig csalódást okoznak, nem-e?"

Senki Owens (ezt a nevet értelemszerűen már a temetőben kapta) megkapja a temető szabadságát is, ami nagyon király dolgokkal jár. Nem csak hogy látja a szellemeket és beszélni is tud velük, de meg is tudja őket érinteni. Lát a sötétben és keresztül tud menni dolgokon a temetőn belül, illetve sok sok tanulás után elsajátítja az Áttűnés, a Kísértés és további hasonló szellemtrükkök képességét.

Dehát Sen ugyanakkor egy gyerek is, talán nem hétköznapi gyerek, de mégiscsak gyerek. Ennek függvényében pedig bár szeret olvasni és tanulni, valahol mégiscsak egy igazi kis bajkeverő. Szóval bármihez is nyúl, azzal előbb-utóbb bajba keveri magát.

A regény külön kicsi történetekre lenne osztható, Sen kalandjai alapján. Ilyen például, amikor egyetlen emberbarátjával lemerészkedik a temető legrégebbi sírjába, amely még a kelták ideje előttről maradt. Vagy amikor mindenáron meg akarja találni a szenteletlen földbe temetett boszorkányt. Vagy amikor kitalálja, hogy embergyerekek közé akar járni iskolába, mert a holtak már mindent megtanítottak neki, amit csak tudhat. Ezek a végére valahogy mindig rosszul sülnek el... Egyszer Silasnak még el is kell üttetnie magát, hogy meg tudja menteni a fiút. Na, az egy igazán vicces jelenet, talán a kedvencem a könyvből.

"Az arca szinte mindig kiolvashatatlan maradt. Most egy olyan könyv volt, melyet rég elfeledett nyelven írtak, elképzelhetetlen ábécével. Silas maga köré csavarta az árnyakat, akár egy takarót, csak bámult az eltűnt fiú után, és nem követte."

Silasról a furcsa gyámról, aki egyébként a kedvenc szereplőim egyike, számomra a végére sem derült ki, hogy pontosan milyen szerzet is. A viselkedése és a tulajdonságai alapján nagyon emlékezteti az embert egy klasszik vámpírra, ám a történetben szerepelnek vámpírok és ők nagyon mások. A történet egyébként tele van mindenféle természetfeletti lényekkel, akik extra érdekességet adnak a sztorihoz, legalábbis számomra azt adtak.

"A sort Kandar zárta, egy bepólyált asszír múmia hatalmas sasfülekkel és rubinszemmel, aki egy kisdisznót vitt. 
Eredetileg négyen voltak, de Harount elveszítették az egyik barlangban messze fenn… […] 
– Akkor hárman maradtunk – mondta. 
– Meg a disznó – jegyezte meg Kandar. 
– Miért? – kérdezte Miss Lupescu farkasnyelvvel, farkasfogakon át. – Miért a disznó? 
– Szerencsét hoz. 
Miss Lupescu nem volt meggyőzve. 
– Miért, Harounnál volt disznó? – kérdezte Kandar."

A könyvnek az extra érdekességet meg a rajzok adják. Kicsit komorak, kicsit groteszkek, de valahogy mégis elképesztően jók, megadják az alaphangulatot. Nekem nagyon tetszettek. Ami még ilyen plusz pontos dolog volt nálam, hogy a szerző egy-egy kísértet megemlítésének alkalmával zárójelben odaírt, mettől meddig éltek és a szöveget az emberke sírkövéről.

Összességében azt kell mondanom, hogy nekem nagyon tetszett ez a regény. Olvastam sok olyan véleményt, amelyben azt írják, hogy Gaimannek ez egy vérszegényebb (hahaha) alkotása, és én is mondogattam magamnak egy ideig, hogy hát nem ez a legjobb, amit olvastam tőle... De a végére nagyon jó sztori kerekedett belőle, pontosan az, amit vártam és amire szükségem volt. A kedvencem tőle továbbra is a Sosehol, de ez a regény felküzdötte magát a második helyre. Élmény volt olvasni, már csak ezért megérte összeállítani így a listát. Már alig várom, hogy a többi könyvem is olvashassam!

"Akárhová mégy, saját magadat is viszed."

A velencei

Mindjárt startot is veszek az egyik párbajos könyvemmel, ami egy vékonyka kis füzet, ám annál több dolog mondható el róla...

Márai Sándor Egy úr Velencéből című könyve tulajdonképpen egy dráma, vagyis ahogy a borítón is szerepel: Farkas Ferenc operájának szövegkönyve. A sztori viszont eredetileg egy regény volt, amit szintén Márai írt, és Vendégjáték Bolzanóban címmel jelent meg 1940ben. A dráma verzió 20 évvel később született, 1960ban.

A történet 1756 egyik téli éjszakáján játszódik, a főszereplője pedig a méltán híres velencei, Giacomo Casanova. A helyszín azonban nem Velence, hanem - ahogy az eredeti regény címéből is következtethetünk - Bolzano, amely egy észak-olaszországi város, Dél-Tirol székhelye. Itt található a Fehér Szarvas vendégfogadó, melynek egyik szobájában töltjük a történet mind a két felvonását és 70 oldalát.

Szóval van nekünk egy Casanovánk, ám ő valahogy nem olyan mint várnánk. Sőt, igazából az egész történet nem olyan, mint várnánk... Casanova frissen szökött a velencei börtönből, jelenleg bújkál, ám a hírneve mégis kilométerekkel előtte jár. Sok látogatója akad, akik mint valami nagy tudású bölcset keresik fel őt különböző szerelmi problémáik miatt, ő pedig pénzért ad tanácsot a bajbajutottaknak. Ahogy a vendégek szavaiból megtudjuk: jelenleg ebből él. Ám a látogatók között felbukkan egy régi ismerős is, Párma grófja, és a két férfi beszélgetéséből szövevényes múltbéli szálakat kezdhetünk kibogozni. A két férfi 5 évvel korábban párbajozott egy hölgy kezéért, a gróf nyert, övé lett a nő. Casanova pedig kapott egy komoly sebet, meg több év börtönt. De hiába lett a grófé a nő keze, ha a szíve a másiknál maradt... A látogatás oka tehát, hogy a gróf nem tudja tovább nézni felesége szenvedéseit, aki láthatóan a mai napig nem tudta kiheverni 5 évvel korábbi kedvesét.

A két férfi pedig üzletet köt, melynek komoly tétje van: Casanova menlevelet (menedéklevél, azaz védelmet nyújtó levél) kap a gróftól, cserébe pedig csak annyit kell tennie, hogy eleget tesz a grófné szerelmi vágyainak, ám az este végére ráébreszti, hogy mégsem ő az, akit a nő valójában szeretne... Kemény feladat meggyőzni egy szerelmes nőt, hogy mégsem szerelmes...

A történet nem Velencében játszódik, ám Bolzanóban valamilyen álarcosbál zajlik a háttérben, a maszkok pedig nagy (szimbolikus) szerepet kapnak a történetben, így kicsit valahogy mégis Velencében érezhetjük magunkat. Commedia dell'arte, jutott eszembe elsőre, és felrémlettek előttem Carlo Goldoni általam olvasott művei, de ez valami más.

Ez mégiscsak Márai. Persze, első körben elcsavarja a fejünket az a világ, az a hangulat, amit képes elénk tárni. A könnyed Márai, azt hiszem ilyen véleményt láttam a drámáról valahol. És ez valahol igaz is, mert nyilván 70 oldalon, két felvonásban, nem megy olyan mélyre, mint egy-egy olyan művében, amikkel korábban találkoztam. De mégis mélyebbre megy, mint elsőre látszik. Mert mint mondtam, Casanova már nem az, akinek vártuk. Megöregedett, vannak érzései, akkor is, ha valahogy a végén egy furcsa gunyoros jelenettel letakarja őket. Mert bizony nem csak a végjáték eredménye ez, őt már a történet közepén is megérintették a toscanai nő szavai, aki nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmét: lefeküdhetett 100 nővel, attól még szeretni egy sem szerette igazán.

De mit ér az a kalandor, akinek vannak érzései? És mit ér egy olyan dráma, amely a felszínen komikus, ám elég komoly mondanivalót kapargat. Mindezt pedig rímekbe szedve... Egyszer mindenképpen megéri elolvasni!

A 2013-mas év idézete

"Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják, vagy kigondolják, vagy elhiszik, vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van.
Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv amellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveket fel is sorakoztatják. Akkor van vége, amikor vége van.
Ha szerdán délután háromkor vége lett, attól még lehet, hogy este hatkor vagy csütörtök reggel ismét úgy érezzük, javában tart, és csak két évvel később, kedden délelőtt tízkor leszünk benne biztosak, de vége nem akkor van, amikor biztosak leszünk benne, hanem amikor vége van. És lehet, hogy közben még azt is hisszük néha, hogy úgy van, mint régen, pedig dehogy. Mindig úgy van, ahogy most van, most pedig vége van. Amikor vége van, akkor nehéz. Ezért van az, hogy egyesek abbahagyják, mielőtt vége lenne, mások viszont továbbcsinálják, amikor már rég vége van."

András László: Egy medvekutató feljegyzései

Élek - avagy kezdjük újra, ami nem ment

Március óta nem volt frissítés a blogon és ha őszinte akarok lenni, kicsit meglepődtem, hogy ilyen jó dizájnom van, mert már nem nagyon emlékeztem erre... Dehát igazából ha belegondolok, mi minden történt velem az elmúlt időszakban, március óta... Hát, ajjaj.

Többek között történt az, hogy nem tudtam befejezni az előző Könyvmoly párbajt, sőt igazából el sem kezdtem, hiszen csupán egy könyvet olvastam el, azt is a B listáról, ám bejegyzés ide arról sem született. Sokat gondolkodtam, hogy most idén akkor mi legyen, ugye a párbaj szervezését is abbahagytam, szóval talán ez lenne a tökéletes alkalom arra, hogy a versenyzésből is kiszálljak. Csak hát ez így nem éppen az, amire azt mondhatnám, hogy a csúcson kell abbahagyni...

Szóval sokat, sokat és nagyon sokat gondolkodtam. Túl sokat. Mint mindig. De azért kivételesen most valami jóra jutottam. Újra felveszem a harcot és újra megpróbálom. De ez alkalommal már az elején más lesz a hozzáállásom... Aki rendszeresen olvasta a blogomat, az tudja, hogy ide mindig egy "I can do it" kép kerül, de idén nem. Idén mást mondok... Lehet, hogy nem fogom befejezni ezt a párbajt idén sem, de számít ez? Nem. Mert majd önmagamat adom, olyan könyveket olvasok, amiket szeretek, és ha nem fejezem be, hát nem fejezem be... Ez egy játék, mint az egész élet.

Na, de felesleges szövegelés helyett jöjjenek a listák:

A lista
1. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
2. J. D. Salinger: Franny és Zooey
3. Cecelia Ahern: Lány a tükörben
4. Neil Gaiman: A temető könyve
5. Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln
6. Márai Sándor: Egy úr Velencéből
7. Anne Rice: A hegedű
8. Meg Cabot: Isten veled, Villámlány
9. Nick Hornby: 31 dal
10. Ulf Lüdeke: Terence Hill

B lista
1. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké
2. Leiner Laura: Bábel
3. J. D. Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok / Seymour: Bemutatás
4. Cecelia Ahern: Bennem élsz
5. Neil Gaiman – Terry Pratchett: Elveszett próféciák
6. Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet
7. Márai Sándor: Válás Budán
8. Anne Rice: A múmia
9. Esze Dóra: Bodzagőz
10. Nick Hornby: Fociláz

Legyen jó szelünk!

Pi élete - A film

 Olyasmi következik most, amire ezen a blogon elég ritkán van példa: filmajánló.

Úgy érzem ugyanis, hogy tartozom ennyivel ennek a történek azok után, hogy a könyvet annyira lehúztam (a bejegyzés >>itt<< olvashat). Mert ez egy jó történet, kifejezetten jó alapötlettel, sok apró színesítő elemmel, és rengeteg tartalommal.

Az indiai származású Pi hajótörést szenved a családjával a Csendes óceánon. Pi az egyetlen túlélő. Nem elég családja elvesztésének sokkja, de hirtelen egy mentőcsónakban találja magát egy törött lábú zebrával, egy pofátlan hiénával, egy szomorú orangutánnal és egy kifejlett bengáli tigrissel. Fél év története.

Nos, igen, az valóban igaz, hogy a könyvről továbbra sem vagyok jó véleménnyel, de rövidebb formában sokkal emészthetőbb volt a dolog. A filmben kijöttek azok a mély értelmű dolgok, amikre a könyv olvasása közben nem voltam képes odafigyelni, annyira idegesített. A képi világ csodája pedig még az erősen pocsék mozis verzión is átütött. Hát mit mondjak még? Nézze meg mindenki!

Richard Parker játéka pedig valami fenomenális. Oscart érdemelt volna ezért!

Ennyi lenne a történet...

Ankara

Sok gondolkodás után úgy döntöttem, hogy írok egy blogbejegyzést az élményekről, így több emberhez tudom eljuttatni a beszámolót. Kérdezni lehet bátran!

Szóval január 22. és 27. között szakmai konferencián Ankarában tartózkodtam. Minden szempontból hihetetlen nagy élmény volt, és valamilyen szinten még most is az, hiszen a hazaérkezésem óta eltelt napok a többi előadóval való kapcsolatfelvételről, a beszámolók megírásáról, a képek rendszerezéséről, a csomagok és szuvenírek kipakolásáról szóltak. Az emlékek tehát elég lassan halványulnak...

Nézzük az utat először a szakmai oldaláról: A Bobcatsss könyvtáros szakmai konferenciát 1993 óta évente mindig más országban szervezik. Idén Törökországra, azon belül is a fővárosra, Ankarára került a sor. Ide azonban nem könnyű dolog eljutni, mi is átszállással érkeztünk, és alig volt valaki, aki ne kényszerült volna ugyanerre vagy Münchenben vagy Isztambulban. Valószínűleg ez is az egyik oka annak, hogy a rutinosabb résztvevők szemmértéke alapján jóval kevesebben voltunk, mint a korábbi években. De így is 29 országból érkeztek résztvevők, közöttük a kilenc fős magyar csapat. Az előadások színvonala pedig (szerintem) elég jónak volt mondható. Persze sok volt a diák, akik nem rutinosak az ilyesmiben (köztük én magam is), az előadások módján ez pedig nagyon meglátszott. Viszont a kutatási témák és kutatási módok sok esetben elgondolkodtattak és továbbgondolásra sarkalltak. Így a konferencia után négy előadóval is felvettem a kapcsolatot, hogy pontosabb információkat szerezzek tőlük a kutatásaikról. Tele a zsákom témákkal, már csak idő kellene, hogy mindent meg tudjak vizsgálni...

A saját előadásommal nem voltam kimondottan elégedett. Én sem vagyok rutinos előadó, ha idegen nyelven kell beszélni, ráadásul iszonyatosan izgultam. De úgy gondolom, hogy nem csak jobb, de rosszabb előadók is voltak nálam, szóval egy középmezőnyös kezdés után jövőre ez már sokkal jobban fog menni! Akkor Barcelonában rendezik a konferenciát. Hát ki lehet azt hagyni? Ugye, hogy nem.

Hat napot töltöttünk Ankarába, ebből az első és az utolsó nagyjából teljesen a pakolásra és az utazásra ment rá. A konferencia három napos volt, a várostól szinte teljesen elszeparált helyen, így mindössze egy napunk maradt arra, hogy körbenézzünk a városban. Mondjuk meglepő, de olyan sok látnivalót nem találhattunk volna, így a teljes város körbejárására is elég lett volna 2-3 nap. Két múzeumot néztünk ki magunknak, amiket meg akartunk nézni, ám ezek közül az egyik teljesen zárva volt, a másikban viszont az 5 részből csak 1 volt megtekinthető, ám ez is a teljes belépő áráért. A múzeumozás tehát kimaradt, ahogy minden szívfájdalmamra sajnos könyvtárat sem láttunk. Ennek ellenére azt hiszem, elég jól belekóstoltunk az ankarai életbe. A szombati nap egy nagy részét a vásárban töltöttünk, ahonnan rengeteg mütyürt hoztunk haza... Az ékszerektől a hűtőmágneseken és faliórákon át a poharakig mindent. A vásár közepén egyébként rátaláltunk a legcoolabb helyre Ankarában, ez a Gramofon kávézó, ahol sok ismerős arccal futottunk össze. Lásd a képen a Királyt. :)

Innen elég fáradtan botorkáltunk haza, kezdett már sötétedni is, de azért rászántuk magunkat, hogy elinduljunk megnézni a nagy mecsetet. És milyen jól tettük! Pedig azt hittük, hogy már nem is lesz nyitva, főleg amikor a török biztonsági őr megszólított minket és tengernyi török szöveget zúdított ránk. Ez mondjuk nagyon is jellemző a törökökre, ahogy tapasztaltam. Ha mondani akarnak valamit, hiába mondod, hogy nem beszélsz törökül, nem zavartatják magukat csak mondják tovább...
Szóval miközben a biztonsági őr nagyban magyarázott nekünk, odaszaladt hozzánk egy nő és angolul megkérdezte, segíthet-e nekünk. Oh, mennyire megörültünk! Ahogy tapasztaltuk, minden 25. török beszél angolul, még a vásárban is küszködnünk kellett, pedig azt hittük, legalább ott felkészülve lesznek a turistákra. Szóval a hölgy, aki egyébként középiskolai tanár és az egyetemen tanult angolul, bekísért minket a mecsetbe, egy csomó mindent elmagyarázott a vallásukról, megnézhettünk egy imát, aztán pedig a barátnőjével meghívtak minket vacsorára, ahol rengeteget beszélgettünk a hétköznapi török életről. Szóval török barátokat is szereztünk :)

A legbizarrabb élmény talán a közlekedésük volt. Ha egy kétsávos körforgalomban hárman állnak egymás mellett, az teljesen megszokott. A lámpák piros és zöld jelzése tulajdonképpen semmilyen jelentést nem birtokol. A dudálás viszont minden problémát megold...

Örülök, hogy nem hagytam ki! És köszönöm mindenkinek, akik ott voltak velem és színesítették ezt a hat napot! Illetve tartozom egy köszönettel a PTE FEEK-nek, a PTE FEEK HÖK-nek, illetve a Campus Hungarynek, akik ezt az egész utat anyagilag lehetővé tették!

The big hungarian team