Franny & Zooey

J.D. Salingertől a Zabhegyező nagy szerelmem, annak ellenére, hogy nem tudom megmagyarázni, mit szeretek benne igazán, mert töménytelen okoskodás az egész. Sokan nagyon utálják, sokan nagyon szeretik, megosztó könyv. Mióta olvastam azóta kacérkodom egy Salinger életmű végigolvasásával, de az ilyenek nálam mindig halasztódnak. A Könyvmoly Párbaj egy Franny és Zooeyval tudott hozzájárulni ehhez a kezdeményezéshez.

A magyar borítókon csak a cím és a szerző neve van, a legtöbb Salinger könyvvel ez így van, azt hiszem, ezt ő akarta így anno, szóval nagy nehezen találtam csak olyan borítót, ami sokat elmond a könyvről. Igazából nem is vagyok benne biztos, hogy ez egy hivatalos borító, mindenesetre nagyon megtetszett a hangulata. De lássuk csak, miért is...

Ez egy nagyon becsapós könyv, főleg ha az ember csak úgy minden infó nélkül áll neki az olvasásának. Először egy regényre számítottam, ami két lányról, Freniről és Zoéról fog szólni. Aztán amikor kinyitottam a könyvet láttam, hogy valójában két novellaszerű írást tartalmaz, egyet Freniről és egyet Zoéról.

Az első történet (vagy inkább fejezet?) Franny címmel egy lány és egy fiú történetét meséli el, akik együtt járnak, ám egymástól távol járnak egyetemre. A lány elutazik meglátogatni a fiút, hogy együtt töltsenek egy klassz hétvégét. Ám a fiúnak azt kell tapasztalnia, hogy a lány nagyon furcsán viselkedik: szinte minden szavába beleköt, rengeteg dologról változtatta meg a véleményét az utolsó találkozásuk óta, tulajdonképpen mintha el is veszett volna a lány tisztelete a fiú iránt, mintha kifejezetten lenézné őt és mindent, amit a fiú képvisel. Ennek a kb. 50 oldalas szakasznak a végén a lány rosszul is lesz, összeesik, teljesen befejezetlen az egész. Nem nagyon tudtam vele mit kezdeni.

Ezek után következik a könyv második része, Zooey címmel. No, itt jött az igazi felismerés: először is Zooey az nem Zoé, sokkal inkább Zúi (Zachery becézése), szóval nem nőről beszélünk, hanem férfiról, aki ráadásul Franny bátyja. Szóval mégis olyan regény féléről van szó, hiszen ennek a történetnek a cselekménye kb. ott folytatódik, ahol az előző abbamarad, Franny pedig aktív részt vállal benne, és nagyon sok olyanra ébreszti rá ez a sztori az embert, amire nem jött rá korábban az utalásokból. Ez pedig egy nagyon pozitív élmény.

Franny és Zooey tehát tesók, de egy nem akármilyen családban, ugyanis heten vannak testvérek (ők ketten a legfiatalabbak) és Az okos gyerek című tévéműsorban a Glass porontyok közül valamennyi szerepelt annak idején. A bátyáik közül ketten már halottak: Seymour öngyilkos lett, Walt (Waker ikertestvére) pedig a háborúban halt meg. No, ezzel érkezett a következő kellemes meglepetés: Seymour öngyilkosságát ugyanis már olvastam egy másik Salinger novellában angolul (A Perfect Day for Bananafish). Mondjuk ez a mondat így visszaolvasva elég morbid lett... de már mindegy. :D

A történet második szakaszának nagy részében Zooeyt a fürdőszobában találhatjuk. Először egy régi levelet olvas, amelyet a bátyja, Buddy írt neki még évekkel korábban. Ez egy ronggyá olvasott levél, amiből arra következtetünk, hogy eléggé meghatározó Zooey számára, és igazából ahogy láthatjuk a későbbiekben, mind számára, mint pedig Franny számára maga Buddy és Seymour is nagyon meghatározó személyiségek voltak gyermekkoruktól kezdve, akik nagyon sok mindenre megtanították őket. Ez még alapból nem is lenne furcsa, csak amikor kicsit úgy tűnik, mintha ez teljesen a szülők tudomása nélkül történt volna... Kicsit olyanok ők, mintha a kisebb gyermekek életében csak statiszták lettek volna, nem is igazi nevelők. Ezek után pedig érthető, hogy Seymour öngyilkossága még így sok év távlatából is, de valamennyiük életén otthagyta az árnyékát.

Aztán ott van ez Az okos gyerek TV műsor história, amelyben valamennyi gyerek részt vett, és igazából valamennyiükre rányomta a bélyegét. Zooeyval kapcsolatban meg is tudjuk, hogy számtalan pszichiátriai kísérletet végeztek rajta a műsor miatt, hogy megtudják, miért olyan okos, illetve pontosan mennyire az. Valószínűleg Franny sem maradt ki a mókából, szóval ezeket tekintve valahol érthető, hogy ennyire elcseszettek lettek... A vallási nézeteiket pedig nem szeretném nagyon boncolgatni, mert ebben a témában még magamról se tudom eldönteni néha, hogy nekem mi a véleményem és nem érzem úgy, hogy ez lenne az a hely, ahol ezt meg kéne vitatni.

Szóval Zooey ül a kádban, elolvassa a levelet, majd beleolvas egy új forgatókönyvbe (színész az úriember ugyanis), majd megérkezik az anyja, aki egyszerűen beköltözik a fürdőszobába beszélgetni. A nő nagyon aggódik a lánya miatt, aki ugye elájult a randin az étteremben. A fia pedig lazán viselkedik, próbálja lerázni, folyamatosan kigúnyolja, tiszteletlen. (Néha pedig megereszt néhány meglepően értelmes és komolya gondolatot.) De ugyanakkor ezt valamiért roppant szórakoztatóan teszi, mert Zooeynak van stílusa, visszaköszön benne az az igazi Salinger humor, amit már a Zabhegyezőben is megszerettem. Ugyanakkor az anya-fiú kapcsolatról is sokat elárul, de elárul magáról Zooeyról is. Lazán viselkedik, nem úgy tűnik, hogy kimondottan érdekelné a húga, és igazából a beszélgetésekből úgy tűnik, hogy ez az érzés kifejezetten kölcsönös. És amikor Zooey a nagy lazaság ellenére mégis leül, hogy beszélgessen a húgával, a lány pedig ezerszer a pokolra kívánja, azért valahol mégis rá kell jönni arra, hogy ez egy nagyon speciális kapcsolat kettőjük között, egy olyan világban, ahol csak ők vannak ott igazán egymásnak és csak egymásra számíthatnak. Mert Seymour és Walt meghalt, Buddyt és Wakert nem lehet elérni, és Walker amúgyis szentfazék, és ahogy ő, a többiek sem értenek semmit sem. Szóval csak Zooey az, aki megérti a kis zöld könyv jelentőségét, és a Jézus imát és mindent, de ugyanakkor talán nem ért ő sem semmit, ahogy Franny sem.

Ez a könyv, úgy gondolom, ugyancsak egy megosztó könyv, talán maga Salinger a megosztó személyiség. Viszont több olyan véleményt láttam, hogy olyanoknak tetszett, akik a Zabhegyezőt nem szerették. Nem mondhatom tehát, hogy csak azoknak, akik azt imádják, de kétségtelen, hogy ők valószínűleg ezt is fogják. Én imádtam mindkettőt, főleg Zooey felbukkanásától kezdve. Olvastam, hogy csapongó, feleslegesen jártatja a száját, de Salinger ilyen, neki ez a stílusa. Nem mondom, hogy jó vagy rossz, csak ilyen és kész. Engem még az sem zavart, hogy nagyon aprólékosak a leírásai. Jókai után... A karakterek valóban nagyon jól vannak megírva, és olyan mélységben léteznek, hogy komolyan kedvet kapok ahhoz, hogy még és még és még olvassak erről a családról, mert persze nyilván lehet minden spekuláció, amit én itt összehordtam a családi kapcsolatokról.

Nekem tetszett, kifejezetten megérte elolvasni, talán a legjobb könyv lesz az idei párbajos listáról.

Űrből pottyant könyv

Elérkezett az idő, amikor eldöntöttem, melyik könyv lesz a 10+1-es Könyvmolypárbajos listámon a Joker könyv, a győztes pedig: Felméri Péter három ufója.

Két okból esett erre a választás:
1. Én nagyon bírom Felméri Pétert, és amikor láttam, hogy megjelent ez a könyv, nagyon áhítoztam rá, hogy megszerezzem, és elég nagy csúszással csak most, Rukkoláról sikerült hozzájutnom. De hát ez a beszerzés megteremtette a megfelelő alkalmat!

2. Miután elolvastam a könyvet, pont annyira áhítoztam arra, hogy megszabaduljak tőle, mint korábban arra, hogy megszerezzem. Ez a negyedik Dumaszínházas könyv, amit elolvastam és a könyvek közül egyetlen egy sem tetszett, szóval úgy éreztem, itt az ideje kicsit beszélnünk erről az egészről. Senki se lepődjön meg, ha ezt most Hollywood Hírügynökséges kijelentésnek érezte. Abszolút az volt és kicsit a bejegyzés is annak tematikájához fog illeszkedni... Egyszer mindent ki kell próbálni...

Szóval beszéljünk arról, hogy manapság Magyarországon az emberek azt gondolják, hogy ha van egy kis ismertségük, akkor két szakmába bármikor belevághatnak: író és DJ bárki lehet... Na, ezt most felejtsük el! És ez most azok nevében is mondom, akiknek a két szakma közül bármelyikhez van tehetségük, csak éppen befutni nem tudnak, mert nem pakolják ki az intim testrészeket, hanem helyette inkább arra törekednek, hogy letegyenek valamit az asztalra...

Jelen esetben adott egy csapat, akik sztendápolásban elég jók. Szeretem Felméri Petit, Kiss Ádámot, Benk Dénest és Kovács András Pétert is, de kikérem magamnak ezeket a könyveket! Az Ulpius számtalanszor bizonyította számomra, hogy egy-két könyv kivételével nem igazán én vagyok a célcsoportja, de ettől eltekintve szívesen megkérdezném őket, hogy ha valaki jól beszél és az emberek viccesnek tartják szóban, akkor miért következik ebből az, hogy mindjárt írni is tud? Persze, meg lehet rajta zsírosodni nyilván, mert akinek van neve másban, azzal egy könyvet is el lehet adni, de ismerni kéne a határokat szerintem...

Most úgy gondolom, engem nem tudnának rávenni mondjuk, hogy pénzért írjak zenét, amikor egyszer pontosan tudom, hogy erre én totálisan alkalmatlan vagyok... De biztosan csak én vagyok ennyire szar az üzleti világban...

De akkor beszéljünk inkább erről a könyvről. Adott három ufónk, Csabax, Verax és Sándorx, akik ellopnak egy 8-as robotot, ami csodák építésére lett kifejlesztve. Ezzel a robottal pedig megszöknek és menekülés közben véletlenül egy fekete lyukban kötnek ki, ami egyenesen a Földre dobja le őket, azon belül is Vecsésre. Szóval kitalálják, hogy majd itt fognak mindenféle csodákat építeni. De a robottal persze mindenféle baj adódik, szóval elkezdik keresni azokat az ufókat, akik már itt élnek, hogy tőlük szerezzenek segítséget. Kialakul némi autósüldőzés, már majdnem több foglyul ejtés van benne, mint a Hobbitban (pedig ott ugye kb. minden sarkon elkapja őket valaki), felbukkan Pataki Attila és Badár Sándor is, meg japán titkos ügynökök, Nokia töltők és még sorolhatnám.

Ez egy közepesen erős alapötlet szerintem, szóval eléggé kétesélyes, nagyon jó és nagyon rossz dolgokat is ki lehetett volna belőle hozni. És mit sikerült belőle kihozni? Egy közepes értékű semmit. A másik három Dumaszínházas könyvre legalább azt tudtam mondani, hogy szar, idegesítő, de legalább 1-2 jó poén van benne. De ez? Nem szar, nem idegesítő, de nincs benne (szerintem) egy fél darab jó poén se. Nem tudom, mi volt velem, de konkrétan még csak el se mosolyodtam egyszer sem ennek a könyvnek az olvasása közben.

Az egyetlen erőssége talán a rajzok. Mert az tényleg egy jó ötlet volt és az elején még értékeltem is őket. De aztán rájöttem, hogy ez is egy nagyon kétélű fegyver, mert a végén már a rajzok is olyanok voltak, mintha csak a papírt akarnák kitölteni és semmi igazi mondanivalójuk nem lenne. Szóval a nullához nullát tettek hozzá. Ez a könyv számomra közel 270 oldalnyi nagy büdös semmi. Olyan szinten nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, hogy azt nem is tudom más könyvhöz hasonlítani. Nagyon ritkán hagyok félbe könyvet, de ez komolyan elgondolkodtatott, de tudtam, ha félbehagyom most, akkor sose fejezem be, már pedig már olyan 20 oldal után biztos voltam benne, hogy én ezt tovább fogom adni Rukkolán.

Szóval összességében azt a tanulságot tudom elvonni, hogy attól mert valaki híres és vicces és jó bizonyos dolgokban, amikkel a közönséget lehet szórakoztatni, attól még nem lesz minden ilyesmiben az. Ezt a könyvet nem igazán ajánlom senkinek sem... Ahogyan a Dumaszínházas könyvek legtöbbjét sem. Nekem még van egy ilyen könyvem itthon, annak még nem döntöttem el, mi lesz a sorsa, de ezek után...

Ja és persze kommentben lehet jelezni, ha valaki nem ért egyet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy másnak is ennyire rosszak-e a tapasztalatai ezzel a sorozattal kapcsolatban vagy csak nekem.

Hiányoztál, Villámlány!

Nyílt levél Meg Cabothoz

"– Ugye megmaradtunk jó barátoknak? – ismételte meg Rob. – Úgy értem, a történtek után. Egy közös büntetés az Ernie Pyle gimiben egy életre összeköti az embereket, nem?"

Drága Meg!

 Azt számoltam a napokban, hogy több, mint 10 éve már annak, hogy mi ketten megismertük egymást. Emlékszem, olyan emberek mutattak be minket egymásnak, akiket azóta a kollégáimnak nevezhetek, ebben a tényben pedig neked is nagy részed volt. Nem emlékszem már, ki volt itt előbb, te vagy Mr. Potter, de az egészen biztos, hogy a két lotti megelőzött titeket, aztán ti négyen együtt megszerettétek velem az olvasást és a könyveket. És úgy hiszem egyébként, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akinek az életében ilyen módon részed volt, talán ennek a blognak az olvasóinak sem kell bemutatnom téged...

 Azért írok most, mert elolvastam a Hívószám 1-800 című sorozatod befejező részét. Tudom, tudom, kicsit meg voltam csúszva vele, hiszen már régen kijött és a sorozat többi részét mind frissben olvastam, de ez valahogy elmaradt, nem is értem, hogyan. A sztori ugye az, hogy Jessica Mastriani a Villámlány, akibe egyszer belecsapott a villám és azóta megálmodja, merre vannak az emberek. Az első négy kötetben pedig emiatt (és valljuk be, főleg a temperamentumos természete miatt) rengetegszer kerül bajba, de számtalan eltűnt gyereket talál meg. És persze ott a pasi... aki bár veszélyesnek tűnik, de mégis valahogy mindig ő az, aki Jesst kirángatja a bajból. Rob. Részletezhetném még ezt, de te is tudod, meg én is tudom, és lassan már mindenki rájön, aki ezt olvassa, hogy én imádom Robot, az első pillanattól kezdve, hogy megjelent a színen.

"Még mindig furcsa érzés volt Rob Wilkinst a hálószobámban látni. Az azonban még furcsább látvány volt, hogy ott ül, az ablakülést díszítő csipkés párnán. Mintha Batmant látnám a drogériában a samponok vagy mik között válogatni."

A sorozat befejező része 2 évvel a korábbiak után játszódik és tulajdonképpen egy háború utáni helyzetet jelenít meg. Jesst ugyanis terepen is felhasználták, mint titkos fegyvert: meg kellett álmodnia a terroristák hollétét. Ám ez lelkileg megviselte, ráment kicsit ő is és a Robbal való kapcsolata is. Persze, kívülről nem úgy tűnik, mintha igazán komoly baja lenne, hiszen a Juilliardra jár, New Yorkba költözött a legjobb barátnőjével, karrier áll előtte. Ám amikor Rob Wilkins feltűnik az ajtóban, hirtelen mi is rájövünk, hogy itt gond van...

No de kedves, Meg! Megleptél ezzel a könyvvel. Megmondom neked őszintén, hogy nagyon tartottam tőle, mert nagyon régen volt már, amikor mi olyan jól kijöttünk egymással és azt hittem, most talán nem lesz meg a közös hang. De megvolt, bár egy-két dolgot elkapkodottnak éreztem a regényben, de ez még simán belefért.

Főleg mivel számtalan nagyon pozitív dolgot tudok felsorolni:

• Jesst mindig jobban kedveltem, mint Miát (Neveletlen hercegnő naplója). Vele sokkal inkább tudtam azonosulni és most mosolyogva tapasztaltam, hogy Jess és én még mindig rengeteg dologban hasonlítunk.
"– Én is készíthetek valami ennivalót. Szendvicseket meg valami sütit… 
– Jól hallottam? Sütit? 
– Aha. Nem tudom, mi ütött belém – mentegetőztem. – Még sosem fordult elő velem. 
– Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megpróbálod, isteni finom lesz. 
– Dehogy! 
– Hát… valószínűleg igazad van. Mégis szép gondolat volt."

• Azok a szereplők, akiket régen szerettem, most mind visszajöttek, és mind hozták a régi formájukat, bár mindenki mutatott fejlődést, főleg Douglas!
• Bennem nagyon pozitív benyomást keltett, hogy valós tényeket dolgoztál fel. Az a háború, amiben Jess megtette, amit megkövetelt a haza, valóban létezett. Akárcsak a TV sorozat, amelyet a könyv szerint a Villámlányról forgattak. (IMDB)
• Nagyon régen olvastam a többi részt, nagyon kevés dologra emlékeztem, amikor leültem olvasni, és így is tökéletesen képbe kerültem hamar. Őszintén szólva, Meg, szerintem sikerült egy olyan 5. részt írnod egy sorozathoz, ami az első 4 rész nélkül is értelmezhető.
• Pontosan értem, hogy miért írtad meg ezt a könyvet: Jesst véglegesen a helyére kellett tenni, és ez megtörtént. Nagyobb része szól ennek a könyvnek magáról Jessről, mint a megszokott kalandokról, és lehet, hogy éppen ezért szerettem. Jess még mindig badass, még mindig bemosna a világnak, ha lenne arc, akkor is, ha erőszakmentesen él, és akkor is, ha kicsit össze volt törve, mert ő egy kemény csaj. Ugye, hogy hasonlít rám???
• A humorod még mindig a régi! A könyv végén egyszerűen szakadtam a nevetéstől. Mondjuk, lehet, a szomszéd annyira nem örült nekem, de lassan kezd szerintem hozzászokni...
  
  
  "– Tudod, van egy új találmány – súgtam. – Úgy hívják, hogy mobiltelefon. Akár éjszaka is föl lehet hívni vele az embert, ahelyett, hogy sziklákat dobálnának az ablakára. 
  – Nem adtad meg a mobilod számát. - jegyezte meg Rob. 
  – Ja, tényleg! – Sosem állítottam, hogy nem vagyok hülye."

Szóval mindent egybevetve nekem nagyon tetszett ez a könyved is, annak ellenére, hogy már egyértelműen nem tartozom a célcsoportjába. És ha ajánlanom kellene valakinek, akkor ajánlhatnám azoknak is, akik olvasták és szerették a korábbi részeket, meg azoknak is, akik még nem olvasták őket.

Köszönöm ezt a klassz élményt!

Szeretve ölel:

B.

u.i.: Ugye tudod, hogy a magyar kiadás minősége kritikán aluli?