Azok az áldott jó férfiak

Ismét egy cserekönyv érkezik, méghozzá a Burok című könyv helyett, amit egyik barátnőm most kezdett el olvasni, de az általa tapasztalt szenvedés nekem sem hozta meg a kedvem igazán. Szóval inkább passzolom és helyette előveszem ezt, a B listáról.

A Védett férfiakat még februárban olvastam, de azt hiszem, az eltelt idő csak javított a dolgokon, most valahogy tisztábban látom, mit is gondolok erről a könyvről. Akkor a Moly.hu-s értékelésembe azt írtam, nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Most már egyértelműen tudom, hogy nem volt nagy szám. De ezzel kapcsolatban szerintem velem van a gond. Robert Merletől már olvastam korábban, a Mesterségem a halált, amit nagyon szerettem, erre a témára viszont láthatóan nem vagyok fogékony. Ugyanis - itt az ideje bevallani - az 1984 ugyanúgy nem lett a szívem csücske, ahogy ez a regény sem. Nem tartom magam egy hülye gyereknek, pontosan értem, miről szólnak ezek az utópisztikus társadalomkritikák, valahogy mégsem jutnak el úgy hozzám, hogy érzelmileg meg tudjanak ragadni, és talán ezért nem tartom őket annyira zseniális műveknek, mint a közvélemény. No, dehát nem baj, mint tudjuk, nem baj az, ha nem vagyok mindenki.

"…ha az ember sokáig szabad volt, eltart egy ideig, amíg megszokja a szolgaságot."

A történet az 1980-as évek Amerikájában játszódik, amikor is a férfiakat egy furcsa vírus kezdi megtámadni. Olyan vírus, melybe szépen sorba belehalnak. Hamarosan pedig azt tapasztalhatjuk, hogy csak egy maroknyi maradt belőlük, akiket koncentrációs táborokhoz hasonló rezervátumokban, óvóhelyeken őriznek fegyveres nők, akik egyébként a világot is irányítják. Az alapötlet tehát érdekes, és valamilyen az események lefolyása is elég reálisnak tűnik. Ez a realitás főleg a politikai rendszerek alakulásában érezhető nagyon élesen, ami a regény során nagyon szépen nyomon követhető. Aztán valami mégis hibádzik...

"Különös politikai szemlélet. Sose az a fontos, amivel itthon gyűlik meg a bajunk, hanem ami a világ másik végében történik."

A főszereplő Ralph Martinelli professzor, akit a nők annak reményében (vagy csak azzal a címszóval?) tartanak fogva, hogy ő lesz az, aki majd megtalálja az ellenszert, mellyel lehetősége nyílik megmenteni férfitársait. Ezt leszámítva talán annyit érdemes tudni Martinelliről, hogy egy papucs, aki borzalmasan unszimpatikus. A molyos értékelésemben azt a kifejezést használtam rá, hogy ő "a nő" a történetben, és ez igaz is. Borzalmas, hogy mennyire tutyi-mutyi és köze nincsen a férfiasság igazi fogalmához, ezt a nők egyébként sorozatosan a szemére is vetik a regény során, hogy egyáltalán semmi kezdeményezőkészség nincs benne, hogy tulajdonképpen egy szerencsétlen balfácán. És ennek ellenére mégis ő az, akiért a történetben minden nő oda meg vissza van. Érthetetlen.

>>De nemcsak neki, hanem – őket idézem – az én „latin vonzerőmnek”.<<

Sajnos a történet többi szereplője is hasonló mértékben unszimpatikus számomra. A nők mind elvakult hívei valamilyen elvnek. Fanatikusok. Borzalmasak. Ráadásul ez a fanatizmus is elég árnyalt. A felszínen az összes nő férfigyűlölővé válik az új rendszerben, ugyanakkor viszont a könyv során egyre több és több nőről derül ki, hogy valójában nem így áll a hímnemű egyedekhez. Akkor kérdem én, mégis hogy lehet működőképes ez az új rendszer, amikor a rendszer tagjainak olyan 95%-a nem hisz a rendszer egyik alapelvében?

"A férfiakat nem gyűlölni kell, hanem átnevelni."

No de aki lélekben nem elvakult fanatikus híve a férfigyűlöletnek, az egy másik rendszernek az, amiben én szintén nem látok semmi vonzót, szóval maradjunk annyiban, hogy a könyvben kivétel nélkül mindenki tőlem élesen eltérő értékrenddel rendelkezik, így igazán nem is volt senki, akivel szimpatizálhattam volna a történet alatt.

"Kezdem belátni: amit a férfiak női logikátlanságnak neveznek, voltaképp logika, csak nem olyan, mint az övék." 

Megőrzés becserélve

Fodor Sándor Megőrizlek  című könyve B listás könyvem, de kénytelen vagyok becserélni. Nagyon közel van már a vége, de nem sikerült megbirkózni még csak a gondolatával sem annak, hogy el kell olvasnom a Jane Eyre-t. Ez talán azért van, mert fejben valahol az Üvöltő szelekkel pakolom egy kategóriába, amivel nagyon sokat szenvedtem eddig, mégse jutottam még a végére. Plusz a film sem tetszett annyira.

"Látod, ilyenek az emberek, hajlamosak arra, hogy félreértsenek, de hidd el, nem rosszak."

A történet 1970-ben játszódik, a főszereplője pedig egy Eszti nevű 18 éves lány. Ma talán már butácskának tűnhet, de akkoriban még más világ volt, nem volt tele koravén 14 évesekkel. Akkoriban talán a jó szó Esztire a naiv lett volna, meg persze az ártatlan és a tiszta. Ő egy olyan személyiség, aki mindig mindenkinek a legjobbat akarja. Mindig vidám és ezért megakad rajta az emberek szeme. Mit tesz a kisugárzás, mi? Csakhogy az emberekből nem mindig a legjobb véleményt váltja ki. A férfiakból persze többségében igen, de a nők irigykedve figyelik. Aztán egy idő után, ahogy ez lenni szokott, olyan pletykák kapnak szárnyra, melyek alapját mindössze 1-1 mosoly jelenti, Eszti pedig örökös kedvességével olyan bajokba sodorja magát, amiket csak akkor vesz észre, mikor már késő. Hiába minden, amikor már a saját apja is inkább a pletykáknak hisz, nem pedig a lányának...

"Mert jól jegyezd meg magadnak, ha eddig nem vetted volna észre: ítélkezni a legkönnyebb. És mindnyájunkban megvan a hajlam, hogy egykettőre kimondjuk a szentenciát – másokra. Tudod mi a nehéz? Igazságosnak lenni. Mert igazság is sokféle van."

Elég vegyes érzéseim voltak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is tudni kell, hogy elég rövid és a stílusa is nagyon könnyed, olvasmányos. Szóval azt hiszem, az ember nem is veszi észre, milyen komoly témáról olvas, egészen addig, amíg el nem érkezik a regény végéhez, ami meglepő, sokkoló és szerintem egyáltalán nem várható, én legalábbis nem gondoltam, hogy a dolgok idáig fognak fajulni. Szóval nekem tetszett a könyv, a maga kis egyszerűségével, mert tulajdonképpen azt hiszem, hogy az "egyszerű" szó a legjobb rá. És ezzel is üt leginkább, azzal, hogy olyan egyszerű, mint az élet maga. És egyébként a maga finom módján még humoros is. Búcsúzóul két ezt bizonyító idézet:

"– Nézze – tekintett rá a kopaszodó asszony jelentőségteljesen –, én tudom, amit tudok. Higgye el, nem vagyok mai csirke.
– Az már biztos."

"– Te, Miki. Azt hiszem, nagy marhaságot csináltam.
– Tőled kitelik. Gyerektartás lesz belőle?"

Hogy ajánlom-e ezt a könyvet? Ajánlom persze. Bár Csilláknak, akik happy end mániások, azoknak nem. Akik arra vágynak, hogy megálljon velük az idő egy könyvvel, azoknak igen.

Azok a fontos dolgok

"30. Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e."

Van 50 parancsolat a gépemen, amiket követve az embernek elvileg boldog élete lesz. A fentebb idézett a 30. paragrafus a listán. És ez az egyik gondolat, amely végig kísérte számomra a regényt.

A gyertyák csonkig égnek az első regényem Máraitól, szóval nem nagyon voltak elvárásaim. Reméltem, hogy jó lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire. Most már kimondhatom, hogy ez az a regény, amire egész nyáron vártam, hogy majd jön és lelkileg megérint, hát elérkezett. De ezek persze csak nagy szavak...

"Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember…"

Az alaptörténet szerint két barát, Henrik és Konrád 40 évvel korábban elszakadtak egymástól, most pedig, életük végéhez közeledve, Konrád ismét felkeresi barátját, hogy lezárják lezáratlan ügyeiket. A történet tulajdonképpen egy éjszakán át tartó beszélgetést ír le, ami során Henrik a másik fejére olvassa az általa elkövetett bűnöket, a gyertyák pedig csonkig égnek.

"Az emlékezés csodálatosan átszűr mindent. Nagy eseményekről kiderül tíz, húsz év múltán, hogy nem változtattak benned semmit. Aztán egy napon emlékezel egy könyv egyik részletére, vagy erre a szobára."

Nem egy egyszerű történet ez. Több szempontból sem. Pedig roppant egyszerűnek tűnik: adott két barát, akik már 40 éve nem látták egymást, a múltban pedig majdhogynem átlagosnak számító sérelmek és konfliktusok zajlottak közöttük. Ugyanakkor ezek a bűnök bár hétköznapiak, de nem feltétlenül megbocsáthatóak. Különlegessé teszi ezt a történetet még az, hogy ennyi év távlatában az ember már egészen másképpen látja a dolgokat. Már egészen más dolgok fontosak neki, mint akkor, amikor a sérelmek érték.

"S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el, tagadtam önmagam előtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmetes meglepetést és felfedezést: mi most is, még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, tönkretetted életemet, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit, s aztán visszaengedlek Londonba vagy a trópusra, vagy a pokolba, s mindig barátom maradsz."

Nehezen beszélek erről a könyvről nagyon, mert tényleg mély benyomást tett rám. Olyan dolgokat gondoltam át,  amik talán túl személyesek egy ilyen jellegű naplóhoz. Nem fogok leállni boncolgatni, hogy vajon melyik barátságom lesz az, amelyre 40 és ezernyi sérelem után is azt tudom majd mondani, hogy ez barátság. Kik lesznek azok az emberek, akikről 40 év múlva is azt tudom mondani, hogy igen, te elárultál és ez a mai napig bánt valahol. Meg hogy hány és hány olyan ember van, akikkel semmiségek miatt nem beszélek. Hogy 40 év múlva mennyire, de mennyire nem fog érdekelni, hogy az az idióta csaj mit mondott rólam a hátam mögött, hogy azt a könyvet 200 forinttal drágábban vettem, hogy az a srác egy másik csajjal ment el randizni, hogy azt a poharat összetörtem, hogy azt a levest elrontottam, hogy azon a bulin nem voltam ott. Ezer meg ezer dolog, ami csak egy porszem, ha az egész életemet nézem és most meg szikla, amikor csak a mai napot.

Nem mondanék többet, beszéljenek helyettem az eredeti sorok.

"Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?… Mit akartál igazán?… Mit tudtál igazán?… Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?… Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel."

"Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."

"A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt."