2012. augusztus 14., kedd

Aki a vizilovakkal van...

"A film is olyan mint a sport: a ma hősét holnapra elfelejtik."

De el fogjuk-e mi valaha felejteni ezt a férfit, akin annyit nevettünk, aki a mai napig képes mosolyt csalni az arcunkra, és akiben sokkal több van, mint valaha gondoltuk volna? Kétlem.

Bud Spencer életrajzi könyve Csilla olvasónaplójának hatására került a listámra. Ennek nem csak az volt az oka, hogy ő olyan nagyon jó élményekről beszélt, hanem az is, hogy én magam is osztozom az ő rajongásában ezen férfiú - és persze Zsugabubus - iránt. Kíváncsi voltam tehát, ki is az a Bud Spencer valójában, amire azt hiszem, nagyjából meg is kaptam a választ.

A könyv maga személyes hangvételű, őszinte és meglepően olvasmányos. Sosem gondoltam volna, hogy Bud képes így írni, ennyire élvezhető stílusban. Szóval mindenképpen pozitív meglepetés volt. Mondjuk én ritkán olvasok önéletrajzi könyveket, szóval lehet, hogy ezért.
Egy fontos momentumot azt hiszem muszáj kiemelnem még az elején a kötet szerkesztésével kapcsolatban, mert számomra fontos. Minden fejezet elején szerepelt egy idézet egy híres embertől, alatta pedig egy idézet Bud Spencertől. Ezek a kis szösszenetnyi gondolatok mindig bevezették az adott fejezetet, de kicsit Spencer filozófiájából is közvetítettek.

„Ami a hernyónak a világ végét jelenti,
az jelenti a világnak a pillangót."

LAO CE

„A nulla megszűnésével a senki Létezővé válik.”

BUD SPENCER

Na, de akkor most az életút: Carlo Pedersoli Olaszországban, 1929. október 31.-én látta meg a napvilágot, vagyis immáron 83 éves. Jómódúnak mondható nápolyi családból származik, ám a második világháború az ő életét is gyökeresen megváltoztatta. Nem csak az anyagi körülményekben volt ez érezhető. Egy alkalommal, egy bombázás során kis híján életét vesztette, ami egyébként közös benne és Terence Hill-ben. Állítása szerint, ha valaki ilyen élményen esik át, akkor a jövőben, függetlenül attól, hogy hány éves, sokkal jobban fog ragaszkodni az életéhez. De akikre Carlo a háború előtt és után is számíthatott, az a családja...

"Nem kérdés, hogy a családom jelentette későbbi sikereim alapját. Talán hangzatosnak tűnik ez a kijelentés, de a valóság mindig akkor a leghangzatosabb, ha igaz."

A könyv elején megható módon beszél hazaszeretetről, a nápolyi életfilozófia lényegéről és családi értékekről, a második világháborút követő kivándorlásról. A Brazíliából szóló résztől például kedvem támadt oda utazni. De úgy egyébként is, az egész könyv alatt olyan hangulatot teremt, hogy az emberben elképesztő vágy ébred azoknak a tájaknak a megtekintésére, ahol ő is járt. Mert Bud Spencer tulajdonképpen egész életében utazott: gyermekként a családjával, sportolóként, emigráns munkavállalóként, színészként.

"Nápoly nem csupán földrajzi helység; nápolyinak lenni lelkiállapot."

Meglepően kevesen tudják, hogy Bud Spencer, 27 éves koráig sikeres úszó és vízilabdázó volt, a nemzeti csapatban játszott, Olimpián is többször szerepelt, rengeteg érmet nyert. Különlegesség az egészben, hogy bár már kölyök korában sikeres volt, a világháborút követő külföldi évek alatt egyáltalán nem úszott, 3 év kihagyás után pedig úgy tért vissza a medencébe, mintha semmi se történt volna. Versenytársait kikészítette ösztönös tehetségének és laza nemtörődömségének keveréke. Hogy lehetett ilyen sikeres valaki, aki még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy a dohányzást abbahagyja a sport kedvéért? Egyébként Carlo életstílusa és értékrendje is sokkal másabb volt, mint később. Tökéletesen példázza ezt a tény, hogy sportkarrierje alatt ritkán aludt egyedül, hogy szépen fogalmazzak, ám karrierje befejezése után ismét elhagyta Olaszországot és fizikai munkát vállalt, hogy megtalálja önmagát. 30 évesen tért haza, és vette feleségül azt a nőt, aki azóta is, vagyis több, mint 50 éve a felesége. Állítása szerint pedig sosem adott okot rá, hogy a nő kételkedjen hűségében.

"Ám ritkán tesszük fel a kérdést: vajon miféle anyagból gyúrtak bennünket? Talán mert félünk attól, hogy milyen választ kapnánk."

A sportkarrier és kb 10 év útkeresés után talált csak rá a film világa. Bud Spencer személye csak 1967-ben született meg, amikor Carlo már 38 éves volt. Sosem akart igazán színész lenni, nem is tanulta és elmondása szerint nem is tartotta magát jó színésznek soha. Sikerének kulcsát abban látta, hogy a kamera előtt valamilyen szinten önmagát kellett adnia, szórakoztatnia kellett a közönséget. Ezzel szemben nagyon nagy tisztelettel beszél a könyvben végig szinte állandó színésztársáról Terence Hill-ről, akit tehetséges és felkészült színésznek tart, egy igazi profinak.

"Sohasem akadt semmilyen problémánk a másik egója vagy a rivalizálás miatt. Sőt hamar fölfedeztük, hogy nagyon jól kijövünk egymással, olyannyira, hogy magunk is kitaláltunk néhány poént és humoros jelenetet, ami a forgatókönyvet is jegyző Barboni rendező változatában nem szerepelt. Amikor egy film készítői jól szórakoznak munka közben, a közönség is érzékeli az összhangot, és ennek hatására lejön a filmvászonról valamiféle plusz töltet, amit egyébként egyetlen forgatókönyv vagy költségvetés sem biztosítana. Csakis a barátság."

Néhány filmes tény, amiről nem tudtam és számomra nagyon pozitív meglepetés volt:
  • A Banános Joe forgatókönyvét Bud Spencer írta, ezt tartja a filmjei közül a kedvencének.
  • A Fél lábbal a Paradicsomban forgatókönyvének egyik szerzője Bud fia, Giuseppe.
  • Az Aladdin című filmjében egyik lánya, Diamante is feltűnik.
  • A Bunyó karácsonyig című filmet Terence Hill rendezte, a forgató könyvet pedig Terence fia írta.
A könyvet tehát minden rajongónak ajánlom, kötelező darab! De azok is kézbe vehetik, akik nem kötődnek különösebben ehhez a pasashoz, vagy a filmjeihez, mert egy olyan őszinte ember gondolatait olvashatja itt, aki vitte valamire az életben, és mégis képes volt megmaradni egy hétköznapi fickónak.

Egyéb könyvajánlók, amik eszembe jutottak ennek olvasása közben:
Michael J. Fox: Szerencsés ember - Egy másik önéletrajzi kötet, ami nagyon tetszett.
Marcello D'Orta: A lestrapált tanító - Egy kis szelete annak, milyen is Nápolyban az élet.

"Az ellentétek vonzzák egymást, de köztünk ez a vonzalom úgy működött, hogy harminc éven keresztül egy harmadik pólust vonzottunk magunkhoz: az egész világ nézőközönségét."

2 megjegyzés:

  1. Bár kétségem se volt afelől, hogy egy hozzád hasonló rajongónak tetszeni fog a könyv, azért jó volt olvasni bejegyzésben is. :D Valamikor kellene tartani egy BS-TH maratont, mert hát nincs kettő négy nélkül, és a pisztácia is kifogyott, csokoládé pedig nem is volt. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jól hangzik ez a maraton, lehet, ezzel kéne tölteni a Halloweent :P

      Törlés