2012. augusztus 19., vasárnap

Azok a fontos dolgok

"30. Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e."

Van 50 parancsolat a gépemen, amiket követve az embernek elvileg boldog élete lesz. A fentebb idézett a 30. paragrafus a listán. És ez az egyik gondolat, amely végig kísérte számomra a regényt.

A gyertyák csonkig égnek az első regényem Máraitól, szóval nem nagyon voltak elvárásaim. Reméltem, hogy jó lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire. Most már kimondhatom, hogy ez az a regény, amire egész nyáron vártam, hogy majd jön és lelkileg megérint, hát elérkezett. De ezek persze csak nagy szavak...

"Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember…"

Az alaptörténet szerint két barát, Henrik és Konrád 40 évvel korábban elszakadtak egymástól, most pedig, életük végéhez közeledve, Konrád ismét felkeresi barátját, hogy lezárják lezáratlan ügyeiket. A történet tulajdonképpen egy éjszakán át tartó beszélgetést ír le, ami során Henrik a másik fejére olvassa az általa elkövetett bűnöket, a gyertyák pedig csonkig égnek.

"Az emlékezés csodálatosan átszűr mindent. Nagy eseményekről kiderül tíz, húsz év múltán, hogy nem változtattak benned semmit. Aztán egy napon emlékezel egy könyv egyik részletére, vagy erre a szobára."

Nem egy egyszerű történet ez. Több szempontból sem. Pedig roppant egyszerűnek tűnik: adott két barát, akik már 40 éve nem látták egymást, a múltban pedig majdhogynem átlagosnak számító sérelmek és konfliktusok zajlottak közöttük. Ugyanakkor ezek a bűnök bár hétköznapiak, de nem feltétlenül megbocsáthatóak. Különlegessé teszi ezt a történetet még az, hogy ennyi év távlatában az ember már egészen másképpen látja a dolgokat. Már egészen más dolgok fontosak neki, mint akkor, amikor a sérelmek érték.

"S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el, tagadtam önmagam előtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmetes meglepetést és felfedezést: mi most is, még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, tönkretetted életemet, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit, s aztán visszaengedlek Londonba vagy a trópusra, vagy a pokolba, s mindig barátom maradsz."

Nehezen beszélek erről a könyvről nagyon, mert tényleg mély benyomást tett rám. Olyan dolgokat gondoltam át,  amik talán túl személyesek egy ilyen jellegű naplóhoz. Nem fogok leállni boncolgatni, hogy vajon melyik barátságom lesz az, amelyre 40 és ezernyi sérelem után is azt tudom majd mondani, hogy ez barátság. Kik lesznek azok az emberek, akikről 40 év múlva is azt tudom mondani, hogy igen, te elárultál és ez a mai napig bánt valahol. Meg hogy hány és hány olyan ember van, akikkel semmiségek miatt nem beszélek. Hogy 40 év múlva mennyire, de mennyire nem fog érdekelni, hogy az az idióta csaj mit mondott rólam a hátam mögött, hogy azt a könyvet 200 forinttal drágábban vettem, hogy az a srác egy másik csajjal ment el randizni, hogy azt a poharat összetörtem, hogy azt a levest elrontottam, hogy azon a bulin nem voltam ott. Ezer meg ezer dolog, ami csak egy porszem, ha az egész életemet nézem és most meg szikla, amikor csak a mai napot.

Nem mondanék többet, beszéljenek helyettem az eredeti sorok.

"Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?… Mit akartál igazán?… Mit tudtál igazán?… Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?… Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel."

"Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."

"A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt."

4 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Ajánlom kiemelésre, biztos vagyok benne, hogy neked tetszene :)

      Törlés
  2. Na, most akkor csinálok egy polcot molyon, ahova bepakolom azokat a könyveket, amiket általatok ajánlok majd apának elolvasásra. Ez tuti rajta lesz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azok alapján, amit eddig mondtál az olvasási szokásairól, szerintem tetszene neki :D

      Törlés