2015. augusztus 21., péntek

Öngyilkosok klubja

– Mi is az a szó? A brokis. Bocsánat, Maureen.
– Metaforikusan – mondtam. Amikor valaki a „brokis” szót használja, és te azonnal tudod, hogy ez a „metaforikusan” szinonimája, akkor jogodban áll elgondolkozni azon, hogy nem ismered-e már a kelleténél is jobban az illetőt. És még azon is jogodban áll elgondolkodni, hogy ismerned kellene-e egyáltalán.

Nick Hornby írta az egyik abszolút kedvenc könyvemet, a Pop, csajok, stb.-t. Hosszú kihagyás után tavaly elolvastam tőle a 31 dalt, ami nem igazán regény, így ez a könyv volt az igazi "visszatérésem" hozzá. A Hosszú út lefelé pedig abszolút megérte!

A sztori alapötlete nem éppen a vidám kategória: négy ember egy toronyház tetején találkozik, szilveszter éjszaka van és mindannyian meg akarják ölni magukat. De aztán valami furcsa kötődés alakul ki közöttük. Már ott a tetőn, hiszen onnantól kezdve nincs a világon senkijük, aki egy kicsit is megértené azt, amin keresztül mentek. Először nem azért kezdenek együtt lógni, mert meg akarnak menteni bárkit is, még magukat sem, de valahogy mégis egyre inkább úgy alakul, hogy igazi barátok lesznek, és mindent megtesznek, hogy segítsenek egymásnak. Néha a maguk fura és beteges módján. Az elején azonban ők négy nagyon különböző ember, akikben semmi közös nincs, még csak nem is kedvelik egymást.

Először is ott van Martin, aki viszonylag híres, csak hát nem éppen közkedvelt. Egy reggeli beszélgetés műsort vezetett a TV-ben, boldogan élt a feleségével és a két kislányával, amíg egy nap elkövette azt a hibát, hogy úgy lépett félre, hogy nem kérte el a partnere személyigazolványát, a lányról pedig kiderült, hogy korábbi állítása ellenére kiskorú. Martint ezután kirúgták az állásából, elhagyta a felesége, nem láthatja a lányait, és természetesen egy rövid ideig börtönben is ült. Most pedig hiába szív újra szabad levegőt, semmi sincs rendben az életében, és nem is érzi úgy, hogy meg tudná javítani.

Aztán ott van a vallásos Maureen, aki a tolószékhez kötött fogyatékos fiát neveli immáron 18 éve főállásban. Alig jár el, nincs saját élete és elfoglaltsága, csak a fia van. És ez az, ami igazán kikészíti: egy ideje nincs jelene és nincs múltja, nincsenek céljai. Nem zavarja, hogy ápolnia kell a fiát, aki teljesen magatehetetlen; azzal van problémája, hogy úgy érzi, neki az élettől nem jutott más. Maureen utálja, ha káromkodnak, aminek hála a könyv nagy részében mindenki mást sem csinál, csak tőle kér bocsánatot a szóhasználatáért.

JJ Amerikából költözött a történet színhelyét adó Londonba. Közepesen sikeres bandája volt, akikkel sosem érték át azt a bizonyos falat, de viszonylag sok koncertet adtak és jól is csinálták a dolgot. JJ-nek a zene az élete, de amióta feloszlott a bandája, csak a pizzafutárkodás jutott osztályrészéül. Még a barátnője is szakított vele, pedig miatta jött az országba, így nem maradt az egész rohadt városban senki, amit ismerne, és akivel szívesen töltené a idejét. Ez azonban olyan banálisnak tűnik számára, mint öngyilkossági indok, hogy első körben kitalál magának egy halálos betegséget, hogy a többiek ne nézzék idiótának.

Jess a legfiatalabb a társaságban, aki látszólag azért került a tetőre, mert a pasija dobta (akit egyébként elég komoly zaklatás áldozatává tett ezek után...), és igazából teljesen flúgosnak tűnik. De ahogy szépen halad előre a történet, lassan derülnek ki dolgok, amik jobban megviselték Jesst.

– Ide figyelj. Ha bejössz és dumálsz vele egy kicsit, mi a legrosszabb, ami történhet?
– Kétszer megpróbált ölni, és egyszer letartóztattak miatta. Plusz ki vagyok tiltva három kocsmából, kép képtárból és egy moziból. Plusz hivatalosan figyelmeztettek a…
– Oké, oké.

A fülszövegből és a rövid leírásokból arra következtethetünk, hogy a történet a tetőn indul és ott is ér véget és egy percre sem jön le onnan, pedig ez egyáltalán nem igaz. Nagyon hamar lejön onnan, ugyanis a szereplők először arról győzik meg egymást, hogy várjanak 20 percet az ugrással, majd azzal, hogy segítsenek Jess-nek megkeresni az exét, Chast. A srác pedig pontosan az a fajta szemétláda, aki egy kis pénz reményében a saját anyját is eladná, ha jó sztorit látna benne. Martin közelében pedig egyáltalán nem kell az embernek messzire dobnia egy követ, hogy eltaláljon vele egy újságírót...

Szóval a kis csapat hamar a média kereszttüzébe kerül, miközben egy olyan egyezséget kötnek egymással, hogy Valentin napig mindannyian várnak az újabb öngyilkossági kísérlettel. Valentin napon azonban súlyos tragédia történik a toronyház tetején...

Hát, nagyjából ennyit az alaptörténetről, hogy azért ne nagyon spoilerezzek tovább. Azt mindenesetre el kell mondanom, hogy ebben a sztoriban sokkal több van, és sokkal többször képes megújulni, mint ahogy vártam tőle. Nagyon elgondolkodtató és mély érzelmek jelennek meg benne néha. És mindezt úgy csinálja, hogy mellette borzalmasan szórakoztató. egy nagy részét egy Budapest-Pécs vonatúton olvastam, ahol néha nagyon diszkréten kellett röhögnöm, hogy ne nézzen mindenki hülyének. Ugyanakkor még valamit tudni kell a könyvről, és talán kicsit Nick Hornbyról is: ennek az egésznek nem a történet az igazi erőssége, hanem az a hangulat, amit képes megteremteni. Olyan egyedi és olyan jó elveszni benne...

Közvetlenül a könyv befejezése után megnéztem a belőle készült filmet is. Amire először azt gondoltam, hogy hatalmas hülyeség volt részemről... Mert hát lássuk be, nagyon idegesített, hogy mennyi mindent megváltoztattak: először is, hogy a filmben minden jó ötletet Martin vet fel, pedig ez a könyvben nagyon nem így van. De aztán rájöttem, hogy Martint magát teljesen eltüntették, és ha nem dobná fel az ötleteket, akkor teljesen jelentéktelenné válna a sztoriban. És így volt ez végig, hogy csak kerestem és kerestem a különbségeket, amik egyre jobban zavartak. Csak aztán rájöttem, hogy ezeknek a különbségeknek van egy nagyon érdekes hatása: ezek miatt a film teljesen más érzelmeket, érzéseket mutat meg és közvetít felénk. Ez a film félig adaptáció, mégis rengeteg egyediség van benne. És a végére jó volt megnézni. Nem azt adta, amit a könyv, hanem valami nagyon mást, ami értékét tekintve nem volt kevesebb.

Végezetül pedig álljon itt a kedvenc idézetem a könyvből. Rengeteg öniróniával.

– Tudod, hogy nem feküdtem le senkivel az óta az egyetlen este óta, igaz?
– Nem, Chas, ezt nem tudtam. Honnan tudtam volna? Hol lehet ezt olvasni?
– Túlságosan meg vagyok rémülve. Nem követhetem el még egyszer ezt a hibát. Ki van zárva, hogy még egy nő ordítozzon velem a moziban. Tudod, az se érdekel, ha soha többé nem fogok szexelni. Jobb is lesz úgy. Huszonkét éves vagyok. Mire az ember hatvanéves lesz, már úgyse kívánja, nem igaz? Úgyhogy csak negyven évről van szó. Sőt, kevesebbről. Gond egy szál se. A nők kibaszott idegbetegek, testvér.
– Ne beszélj ilyen baromságokat, öreg. Csak balszerencséd volt.
Azért mondtam ezt, mert tudtam, hogy ezt kell mondanom az adott helyzetben, nem mintha az én tapasztalataim mások lettek volna. Jó, persze, nem igaz, hogy a nők kibaszott idegbetegek, naná, hogy nem igaz – épp csak azok idegbetegek, akikkel én feküdtem le eddig meg Chas.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése