Virágot Charlie Gordonnak

"Ez az értelem éket vert közém és mindazok közé, akiket ismertem és szerettem, és kiűzött a pékségből. Magányosabb vagyok, mint azelőtt bármikor. Szeretném tudni, mi lenne, ha Algernont visszatennék a nagy ketrecbe, a többi egér közé. Ellene fordulnának?"

Daniel Keyes talán leghíresebb regénye a Virágot Algernonnak, de én korábban csak Az ötödik Sally című munkáját olvastam, így úgy gondoltam, hogy jó ötlet lesz felvenni az idei párbajlistámra. A tavaly elhunyt szerzőről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy pszichológia szakon végzett, a műveiben pedig ennek megfelelően elég erőteljesen jelen van ez a vonal is.

Van ugye az a mondás, hogy minél többet tudunk, annál inkább tudatában vagyunk annak, hogy mennyi mindent nem tudunk... Így történik ez Charlie Gordonnal is, aki a regény elbeszélője. A harmincas évei elején járó férfi csökkent értelmi képességű, egy pékségben dolgozik takarítóként, de rengeteg barátja van és mindig vidám. Elszántan látogatja azt a kisegítő iskolát, ahol felnőtteket tanítanak meg írni és olvasni. Charlie nagyon szeretne tanulni, hogy okos lehessen, ez minden vágya.

Aztán hirtelen egy kísérletben találja magát, amelynek során elvégeznek rajta egy agyműtétet, neki pedig fokozatosan növekedni kezd az IQ-ja, egyre könnyebben tanul és a végére már kb. 10 nyelven beszél és több tudományterületen is aktívan publikál. A képlet viszont nem ilyen egyszerű, csak a felszínen ilyen csodaszép rózsaszín.

Az IQ-ja növekedésével ugyanis Charlie elkezdi másképpen látni a dolgokat: a világot, önmagát, a múltját, a barátait. Rájön például, hogy az a rengeteg ember, akikre a barátaiként gondolt sokáig, sokszor inkább csak rajta nevettek, nem pedig vele. Aztán elkezdenek visszatérni azok a régi gyerekkori emlékei, amiket korábban képtelen volt felidézni. Ezek a régi dolgok pedig most hagynak igazán nyomot rajta: nehezen dolgozza fel például az anyja viselkedését, aki kiskorában nagyon szigorú volt vele, folyamatosan hajtotta, hogy tanuljon, de ugyanakkor mindenkivel szemben megvédte és nem volt hajlandó elismerni a értelembeli hiányosságait. A nő azonban a második gyermeke, a teljesen átlagos Norma megszületése után magára hagyta Charliet, sőt ellene fordult, torzszülöttként kezelte és végül a fiúnak miatta kellett elkerülnie a háztól. Az anyja szinte kínozta őt, és a nővére sem volt sokkal kedvesebb vele.

Azonban nem csak a gyenge képességű Charlienak, hanem az okosnak sincs meg a helye a világban: IQ-ja növekedésével összhangban egyre kevésbé jön ki az emberekkel. És bár egy rövid ideig felfelé ível a pályája a pékségben, előléptetést és fizetésemelést is kap, hamarosan kirúgják, mert a munkatársai nem nézik jó szemmel az új viselkedését. A férfi az új emberek között sem találja igazán önmagát. Sok időt tölt a tudósokkal, akik az operációt végezték és a fejlődését vizsgálják, de végig úgy érzi, azok nem igazán a barátai, még csak emberi lényt sem látnak benne, csupán egy kísérleti egeret.

És ha már kísérleti egér... A kötet címlében is megjelenő Algernon nem más, mint az a fehér egér, akin ugyanazt a műtétet végezték el, mint Charlien. Algernon az első olyan állat, amely képes volt látszólag tartósan megőrizni azt az IQ emelkedést, amelyet a műtét okozott. Ez a siker után döntöttek úgy a professzorok, hogy emberen is kipróbálják a módszert. Algernon és Charlie között különleges kapcsolat van. Charlie ugyanis sokszor látja önmagát, a saját sorsát a fehér egérében. Először csak abban, hogy az emberek ugyanúgy kezelik őt is, ugyanúgy bánnak vele, ketrecbe zárják, teszteket végeznek vele, sőt versenyeztetik is őket egymással. Később azonban kiderül, hogy Algernon egyáltalán nincs jól, furcsa tüneteket produkál, amelyről először nem eldönthető, hogy csupán egyedi eset, vagy a műtét nem hozott igazi sikert. Innentől kezdve pedig Charlie komoly aggodalmakat táplálhat azzal kapcsolatban, hogy ő is az egér sorsára jut-e.

Egyébként van egy olyan rész a könyvben, amikor Charlie egy konferencián megelégeli a professzorok viselkedését, kiengedi Algernont, amivel teljes káoszt okoz, majd amikor senki sem figyel rájuk, egyszerűen megszökik az egérrel együtt. Egy rövid ideig pedig együtt élnek kettesben egy New Yorki lakásban, ahol Charlie gondoskodik Algernonról és próbálja őt úgy tanítani, hogy nem élelemmel motiválja. Ez a rész számomra azt mutatja, hogy Charlie szemében Algernon volt az egyetlen olyan lény a világon, aki tényleg a barátja volt, mert ő volt az egyetlen, aki képes volt kicsit is átérezni azt, amin keresztülment. Ő volt az igazi sorstársa. És vicces, de ezt még Algernon viselkedésén is éreztem.

Miről is szól ez a regény? Azt hiszem, kicsit olyan, mint a Birdman című film, hogy leülhetnénk és órákig beszélhetnénk, hogy miről is szólt ez. Valakinek biztosan arról fog szólni, hogy Charlie milyen kitartó volt, de a sors sokszor ellene dolgozott. Megint másnak meg arról, hogy egy fehér egér is lehet a barátunk. Nekem meg a magányról szólt és a kirekesztésről. Arról, hogy azok az emberek, akik kicsit mások, mint az átlag, gyakran képtelenek megtalálni a helyüket az emberek között. És teljesen mindegy, hogy itt egy olyan emberről beszélünk, aki szellemileg visszamaradott, vagy éppen egy olyanról, aki lángésznek számít. Mert ugye ha az emberek bántani akarnak minket, akkor mindig meg fogják találni rá az okot, hogy miért tegyék azt, teljesen mindegy, hogy van-e rajtunk sapka vagy nincs. Ugyanakkor azt is kell látni ebben a történetben, hogy Charlie hiába volt mindig magányos és látta mindenkiben azt, hogy azok nem törődnek vele, az utolsó pillanatban is akadtak olyan emberek, akik vittek neki levest, megpróbálták megvédeni vagy éppen kifizették a számláját. Szóval sok esetben éppen mi vagyunk azok, akik elszeparáljuk magunkat attól a pár, ritka, de jó embertől, akik igazán fontosak lehetnének nekünk, ha hagynánk.

"Lángész vagyok? Nem hiszem. Egyelőre legalábbis nem. Ahogy Burt az egyetemi zsargon finomkodásain gúnyolódva mondaná, kivételes vagyok – demokratikus jelző, arra való, hogy kikerüljük az olyan kárhozatos címszavakat, mint: tehetséges és szerény képességű (ami okosat és szerény képességűt jelent valójában), és mihelyt a kivételes szó kezd valamit jelenteni, nyomban megváltoztatják. Az elv úgy látszik az: csak addig használj egy kifejezést, amíg az senkinek nem jelent semmit. A kivételes szó érvényes a színkép minden végére, én tehát egész életemben kivételes voltam."

A könyv egyébként írásmódjában végig Charlie aktuális állapotát tükrözi, vagyis az elején az embernek át kell küzdenie egy elírásokkal, helyesírási hibákkal és zavaros gondolatokkal tarkított részen, hogy aztán a tiszte elméjű Charlie gondolataiban eligazodva egy igencsak izgalmas és érdekes könyvet olvasson. Én annyit mondok, hogy szerintem ez az átküzdés abszolút megéri.