A hely, amit Itt-nek hívnak

Sandy Shortt kényszerbeteg.

Ez az első mondat, amelyet Cecelia Ahern Talált tárgyak országa című könyvének (A place called Here) hátoldalán olvashatunk, és talán ez az a kulcsmondat, amit nem szabad elfelejtenünk, ha igazán meg akarjuk érteni ezt a regényt. Illetve a következő, melyet a fent említett elbeszélő, Sandy vall:

"Életem története hemzseg az iróniától."

Ez a könyv a második párbajos könyvem, amelyet Melinda ajánlására vettem fel az olvasandók listájára. Ő nagyon jó ajánlót írt róla, engem pedig komolyan elkezdett érdekelni, de ugyanakkor féltem is tőle kicsit. Az elmúlt időszakban kiderült, hogy nem feltétlenül van átfedésben kettőnk ízlése, sőt vannak dolgok, amik beesnek a kettő közé. Ő sokkal jobban szereti a romantikus (lányos) történeteket, és tini-irodalmat is többet olvas, mint én; én meg jobban szeretem az elvontabb dolgokat, mint ő. Szóval tartottam attól, hogy ez az én szürke irodalmam lesz, de aztán csak nem lett.

Maga az alapötlet valami elképesztően zseniális, ezt már akkor is tudtam, amikor elkezdtem olvasni. Sandy Shortt csak 10 éves volt, amikor a lány, aki vele szemben lakott, egyik napról a másikra eltűnt. Sandy-t nagyon megviselte ez a különös esemény, melynek hatására szépen lassan egy kényszerbetegség fejlődik ki benne, melynek lényege, hogy nem tudja elviselni a tárgyak eltűnését, minden elkallódott ingóság megtalálásába izzó szenvedéllyel veti bele magát. A dolog furcsasága, hogy a két kislány sosem volt barátnő, Jenny-May pedig sosem volt az az angyal, amilyennek a média az eltűnése után beállította, Sandy-nek pedig igazán sosem hiányozz a másik, mégis ő volt az, aki kiforgatta a sarkaiból az életét...

"– Hát, Jenny-May nem szeretett engem – kezdtem lassan. Hirtelen azon kaptam magam, hogy ideges vagyok. 

– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz – válaszolt kedvesen a rendőr. – Miért gondolod, hogy nem szeretett? 

– Langaléta ribancnak nevezett, és megdobált kővel. 

 – Vagy úgy."

Sandy élete ezután fokozatosan az eltűnt tárgyak és emberek köré szerveződik. Először a rendőrség kötelékén belül próbálja kiélni kényszerességét, majd mivel ott sem találja a helyét alapít egy saját ügynökséget, aminek feladata eltűnt emberek felkutatása. Csak aztán Sandy Shortt, a nő, akinek feladata - küldetése! -, hogy másokat megtaláljon, egyszer csak... eltűnik...

Egy reggeli kocogás során téved el az erdőben, majd egy addig ismeretlen világban találja magát. Abban a világban, ahová az eltűnt dolgok és emberek kerülnek. Sandy pedig, amíg korábban mindennél jobban meg akarta találni az eltűnt tárgyakat, most mindennél jobban vágyik arra, hogy valaki rátaláljon. De ki keres egy olyan nőt, aki képtelen mély emberi kapcsolatok kiépítésére? Akinek hobbijává vált az eltűnés és a szó nélküli lelépés? Kinek jut eszébe, hogy pont ma van az a nap, amikor szeretné, hogy megtalálják?

"Olyan emberekért éltem, akik nem is tudtak a létezésemről, míg azok létezéséről, akik értem éltek, nem vettem tudomást."

Az egész könyv Neil Gaiman Soseholjára emlékeztetett (amit egyébként imádok): egy párhuzamosan létező misztikus világ, a saját szabályaival, aminek maga a valóság, a mi valóságunk ad létjogosultságot! Hiszen ki az, aki közülünk még egyetlen apróságát/értékét/ékszerét/pénztárcáját/zokniját sem veszített el? Persze hatszáz másik ilyen párhuzamos világot fel lehetne sorolni, de engem a hangulata is a Soseholra emlékeztetett. No meg kicsit a humora is. Mármint annyiban, hogy mindenek ellenére - a komoly téma, az enyhe romantikus jelleg - van neki, méghozzá elég jó. Egy olyan enyhe humorról beszélek, ami kell ahhoz, hogy igazán tudjak élvezni egy könyvet, de amitől függetlenül még továbbra is komolyan tudom venni. És hát megható volt, nagyon. Voltak benne olyan részek, amik kifejezetten megráztak, és a vége mégsem lett túl idealisztikus. És mindezt nagyon jó stílusban alkotta meg az írónő!

Kellemes csalódást okozott, amit elolvasásra minden nőneműnek* ajánlok! Nekem bejött!

*És Bársony Dávidoknak!

Vidám kaspó

Sajnos mostanában a napjaim jelentős része az államvizsgára való készüléssel megy el, így nem igazán mondhatom, hogy tobzódok a blogolásra szánható időben, vagy éppen a sziporkázásra alkalmas jókedvben. Szóval most egy egyszerű minden Brigizmust nélkülöző bejegyzést fogtok kapni, mert azért valamit csak szeretnék írni ERRŐL, mielőtt elfelejtem!

Íme a nagy mű:

A pöttyös kaspó anyukám névnapjára készült, még hozzá egy elég egyszerű technikával.

Vettünk hozzá egy sima kaspót meg egy kis tálkát (Tesó áruházakban elég olcsón beszerezhető), meg egy adag temperát (600 szín volt az otthoni készletben, csak piros nem), és egy adag dekopázs (Ugye senki se gondolta, hogy ennek a szónak a francia alakját fogom használni?) ragasztót.

A pöttyös rész anyagmaradék, amit Szabina munkamaradmányai között találtunk, ezt simogattuk el szépen a kaspón, miközben szinkronban ecseteltük  ragasztóval mindkét felületet. Egy kis ragasztózás, egy kis simogatás. (Mint valami rossz hippi pornó.) Fontos, hogy bár nagyon vékony anyagot választottunk, így is nagyon megszívta magát ragasztóval, gyorsan is száradt, szóval az angol királynőt nem tudtuk vendégül látni közben egy teára sem.

A dekopázs ragasztó üvegén írták, hogy vízzel hígítva lakkrétegként funkcionálhat. Na, ezt is kipróbáltuk, nem jött be. Az anyag ezt a réteget is magába szívta, szóval lakkozva nem lett, de talán nem is probléma. A cserép felső része és a tálka piros temperával lett átfestve, ennek viszont gyenge pontja, hogy oltárian kell vigyázni a locsolásnál. Erre vajon van-e valami tipp így utólag valakitől? A festés olyan szempontból bizonyult jó választásnak, hogy láthatatlanná varázsolta az anyag illesztését. Viszont a tempera nem a legtutibb ötlet volt. Olvastunk még olyan ötletet is, hogy szalagot ragasztottak a vastag peremre. Ehhez viszont megfelelő méretű szalag kellett, plusz az is koszolódik az öntözésnél, kérdéses hogy lehet-e mosni, nem-e enged el a ragasztó, stb. Egy próbát mondjuk az is megérne.

Viszont van egy eszméletlen nagy ötletem az államvizsga utánra. Remélem, az be fog jönni! Csak origami nincs még mindig. De talán nem is baj :D

A Szent Johanna gimi - ahova mindenki szívesen járna

...vagy nem?

Néha csinálok ilyet, hogy elkezdek olyan könyvekről írogatni, amiknek semmi köze a párbajos könyvekhez, kompenzálva azt, hogy azzal meg nem haladok. Igazából régen volt is egy olyan tervem, hogy majd minden könyvről fogok írni, amit olvasok, de túl sokat olvasok és nincs időm mindenről írni. Szóval abban maradtam magammal, hogy majd arról írok, ami nagyon érdekel, vagy amiről szerintem érdemes dumálni, de aztán ez is elmaradt, pedig hány érdekes könyv fordult meg a kezemben mostanában! Philip K. Dicktől a Vámpírnaplókig terjed a skála. No, de inkább belevágok a dumába erről a könyvről.

Ha a magyar tiniregények palettájára tekintünk, talán ez az a sorozat, ami a legnépszerűbb. Ami pedig ilyen szinten népszerű, az csak rossz lehet, sajnos ezt mind tudjuk. Most nem fogok belemenni a Twilight boncolgatásába, de sajnos már nem azt a kort éljük, amikor a Harry Potter volt az etalon. Na, de aztán sok ismerősöm elkezdte olvasni ezt a sorozatot, és voltak olyanok, akik nem olvas tinikönyveket, de ezt mégis szerette, és volt olyan is, aki meg rendszeresen vesz a kezébe hasonló műveket, ezt mégis utálta. Szóval távolról látni kellett, hogy ezzel a könyvvel valami nem stimmel, csak az alkalom kellett, hogy aztán kíváncsiságból neki is essek az elolvasásának. Az pedig elérkezett. (Zárójelben kérdezem csak, hogy feltűnt, hogy egy csomót pofáztam, de még mindig semmi érdemlegeset nem mondtam? :DDD)

Szóval kezdjük a történettel: Hollywoodból szökött amerikai giccs. Ennyit lehet róla elmondani. Nincs különb története, mint a High Scool Musicalnek, vagy egy Selena Gomes sorozatnak. (Így írják egyáltalán a csaj nevét?)
Adott egy lány, aki most kezdi a középiskolát, tele fusztrációval, mert az általánosban nem voltak barátai, meg egy adag stréberséggel és persze ésszel. Persze pocsék rajzból és reggelente sokat hisztizik, de csak azért, hogy annyira ne legyen Mary Sue. Bella is folyton megbotlik, nemdebár? Van neki két furcsa szülője, aki az átlagnál jobban aggódik és rosszabbul viseli a lánya serdülését, mint ő maga. És akkor persze jönnek a változatosabbnál változatosabb osztálytársak, akik közül hősünk, Reni csak a lúzerekkel tud összebarátkozni. Ami talán nem is lenne baj, ha ezt nem látná hibának az elején még ő maga is.

És aztán jön az egészben a csavar. Méghozzá az, hogy az írónőnek valami fergeteges humora van, amivel gyakorlatilag képes a fentebb leírt összes negatívumot elfeledtetni. A 23 éves ifjú hölgy, aki szereti darabokra szedni a műveket, és aki elől senki sem menekül, most hangosan kacagott és olvasás közben egy cseppet sem érdekelte, hogy valójában hány sebből is vérzik a történet. Akkor meg számít ez az egész egyáltalán? Talán nem is.

Mint fentebb már említettem a sztoriban elég változatosak a karakterek. Ez mondjuk alapköve az egésznek, mivel 12 diák jár egy osztályba, akik közül a többség azonos hangsúlyt kap, így egyszerűen muszáj őket megjegyezni valamiről, különben a végtelenségig összefogod őket keverni. Mindössze hárman vannak lányok, a főszereplő Reni, a halál idegesítő Kinga és a furcsa Virág, akinek Pete Wentz (lásd a képen a sapkás fiatalembert) iránti fanatikus rajongásában egykor én is osztoztam. Igazából annak ellenére, hogy a történet eseményeiben semmi életszagú nem volt, a lányok mégis valahogy valódi tiniként gondolkodtak a szerelemről. Na, talán ez volt még nagyon jó benne. Meg hát Arnold. Ő volt a legszórakoztatóbb szereplő, igazi különc, sose lesz nője, de így imádjuk. Mutatok egy idézetet tőle. A következő párbeszéd akkor zajlott, amikor az osztályfőnök elkérte a diákoktól a szülők elérhetőségeit:

– Tessék, Arnold. 
– Az lenne a kérdésem, hogy milyen biztosíték van arra, hogy az általam leírt adatok harmadik fél felé nem kerülnek ki. 
– Biztosíthatlak róla, Arnold – válaszolta kissé unottan az ofő. 
(…) 
– Szóval biztosít arról, hogy bizalmasan kezeli az adataimat? 
– Igen, biztosítalak. Írásban szeretnéd? 
– Megköszönném – bólintott Arnold.

Nos, Arnold ilyen. Minden élethelyzetben maximálisan tisztában van a jogaival. És sokat olvas. Akárcsak Reni, aki egyébként szerintem gyorsabban olvas, mint én (Ideje honnan van rá? Mindegy.), és a lehető legváltozatosabb témában, tulajdonképpen bekategórizálhatatlan az ízlése. Egyébként Virág Pete Wentzén kívül felbukkannak még modern és menő dolgok a könyvben, szóval Leiner Laurára igazán nem lehet ráverni azt, hogy nem tudja, mit szeretnek a fiatalok. Beszélhetnék most a Green Dayről vagy hasonlókról, bár meg kell mondanom, hogy Barbee és az AFC elég messze áll az én ízlésemtől (ha megengedhetek magamnak egy ilyen poént, akkor már inkább KFC). De arra azért felcsillant a szemem, hogy Ricsi és Cortez folyton Tony Hawk-os (lásd lent) játékkal játszik. *-* Egyébként a két srác nagy deszkás, mindkettő tök jófej, főleg Ricsi nagy arc a folytonos névelfelejtéseivel. Cortez kicsit túl van sztárolva, ő ugyebár a főhősnő szerelme, szóval nálam sose lesz kedvenc. De Ricsi tényleg... Búcsúidézet, mert a Pete Wenzt nekem örök! Örök! Virág-idézetből eljutottunk oda, hogy Pósa Ricsi nekem örök! Örök! ♥

Név: Szatmáry Kinga (Kinga) 
[…] 
Magamról: „Egy ló lovas nélkül is ló, de a lovas ló nélkül csak egyszerű ember.” 
[…] 
Név: Pósa Richard (Ricsi, Ricsie, Rich) 
[…] 
Magamról: Kinga! Ez csak neked: „Egy deszka deszkás nélkül is deszka, de a deszkás deszka nélkül elesik.” LOL. Ennyi béna idézetet… Ez most megy?

Összegzés: Adjatok neki egy esélyt, de a siker nincs borítékolva. Ja és ahogy Tony Hawk mondaná, ne felejtsétek, hogy a dohányzás 110%-osan nem király.