A posztmodern punk tündérmese

Hm... Korábban nagyon sokat gondolkoztam arról, hogy mit is írjak erről a könyvről, vagy írjak-e egyáltalán. Aztán azt gondoltam, hogy kell egy kis bemelegítés a nagy megmérettetés előtt :)

Neil Gaiman - Sosehol

Gaimantől korábban két könyvet olvastam, talán a két legismertebb könyvét, melyeket az ismerőseim főleg a belőlük készült filmek alapján tudnak beazonosítani, ezt könnyen le is tudtam mérni az utóbbi időben, hiszen egyre fogynak az olyan emberek, akik nem látták vagy a Coraline című rajzfilmet vagy a Csillagpor című filmet.

A Csillagpor nem lett a szívem csücske. Bár egyértelműen le lehet szűrni belőle, hogy Gaiman elképesztően tehetséges, ennek ellenére ezzel a könyvvel valamit nagyon elhibázott. Nagyon klassz alapötlet, nagyon klassz szereplők, ötletes történet, minden klassz, aztán a végére mintha elfáradt volna... Az utolsó oldalakon úgy éreztem, mintha Neilnél ketyegett volna az óra és a végét már sebtiben dobta volna össze, nehogy lemaradjon a saját temetéséről, vagy nem is tudom...

Ezt a kapkodást kicsit egyébként a Soseholban is éreztem. Amikor Vadász Varney ellen harcol... Komolyan az jutott eszembe, hogy Neil bent felejtette az eredeti jegyzeteit és elfelejtette ezt a részt rendesen kidolgozni. Ami egyébként azért poén, mert az utószóban leírtak alapján ezt a könyvet egy csomószor átdolgozta... Talán nem akart szót fecsérelni erre a harcra, nem tudom. Valószínűleg mást ez nem is zavart, talán nekem is csak azért tűnt fel, mert amikor ehhez a részhez értem, pont az jutott eszembe, hogy remélem ennek nem lesz olyan összecsapott a vége, mint a Csillagpornak... Erre fel észrevettem, hogy a közepe összecsapott...

No, de kanyarodjunk vissza a Neil Gaimanes előtörténetemre. Szóval a Csillagpor vége csalódás volt, kicsit ki is ábrándultam miatt az a egész könyvből. Ami persze hülyeség volt, mert a végét leszámítva a Csillagpor egy nagyon jó könyv. Sőt, meglepő módon a film is nagyon jó, még a könyv elolvasása után is tetszett.

Ezután elolvastam a Coraline című könyvet. A filmet sajnos még nem láttam (nem mintha nem lenne már ezer éve letöltve...), de már elég határozott tervben van a megnézése. A könyv viszont iszonyatosan jó volt, rögtön kedvenc is lett belőle. Annak ellenére, hogy ugye egy gyerekkönyvről beszélünk... De legyünk már őszinték: Ki a fene ad egy ilyen könyvet a gyereke kezébe? Oké, hogy nagyon jó az alapsztori, de ezért ez egy gyereknek túl beteg és túl rémisztő... Szerintem.

No, de akkor Sosehol... Szóval még decemberben elkezdtem olvasni. A sztori a következővel indul:

"Pedig az este még igencsak élvezetesen indult: élvezettel olvasta a búcsúkártyákat, és élvezte az öleléseket a nem minden báj nélküli ismerős hölgyektől; élvezettel hallgatta, ahogy óva intik London veszélyeitől és bűneitől, és élvezettel fogta az ajándék fehér esernyőt, amibe minden barátja beszállt pár shillinggel, és amire a londoni földalatti térképét nyomtatták; élvezte az első pár korsó sört is, ám aztán minden következő korsó jelentősen csökkentett az élvezeten, most pedig dideregve gubbasztott a járdán, egy pub előtt, egy kis skót városkában, a hányás-nemhányás előnyeit-hátrányait latolgatta, és nem, cseppet sem élvezte a helyzetet."

És akkor azt mondtam, hogy oké, ez a sztori érdekel. Persze, hogy megfog egy olyan embert ez a bekezdés, aki a gyomoridegének hála többször közölhette már, hogy semmi személyes problémája nincs a gyomorsavával, csak szeretné kicsit kevesebbet látni...

Aztán ez lett a vizsgaidőszakom túlélőfelszerelése (a több üveg kóla [nem koala, mert az nem iszik] mellett természetesen). Minden este a több órás tanulás után olvastam belőle. Nem sokat, mindig csak egy kicsit, egy 10-15 oldalt, ami bőven elég volt, hogy helyretegye az agyamat. Lassan haladtam vele, és nem mondhatom, hogy olyan könyv volt, amit nem tudtam letenni se (nincs olyan könyv, amit nem lehetne letenni, ha az ember már olyan fáradt, hogy elalszik bármi felett... kivéve persze, ha másnap reggel vizsgázik az adott könyv tartalmából...), mégis mondhatom, hogy elvarázsolt. Nem emlékszem, hogy mikor olvastam utoljára olyan sztorit, ami ennyire tetszett volna. Mert ez a sztori nagyon más volt, mint bármi, amit eddig olvastam...

A két legnagyobb újdonság közül az egyik az volt, hogy egyik karakterrel sem éreztem semmiféle azonosulást. Ez nagyon furcsa, mert a jó könyveknél általában mindig találok magamnak valakit, akinek a helyzetébe bele tudom képzelni magam, de ez itt nem volt meg. Ugyanakkor hiányzott a "fannolnivaló" pasi is... Chhh... És mégse hiányoltam igazán egyiket se, csak utólag végiggondolva tudatosult bennem. Ugyanakkor igazából olyan szereplő sem volt, akit utáltam volna, a legnegatívabb karakternek Jessicát találtam, de ő pontosan az a típus, akit valószínűleg az életben is utálnék. Még Mr. Vandemart és Mr. Croupot is zseniálisnak találtam. Mondjuk ez talán a tökéletesen kidolgozott, de éppen csak meglibbentett múltjuknak tudható be. Mert azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a sztori háttérvilága és a szereplők múltja tökéletesen kidolgozott. Gaiman egy számára kényelmes világban mozog és az olvasó az utószó elolvasása során nagy kedvet érez, hogy még többet kapjon ebből a világból, és ha lehet, akkor megnézhesse a tévésorozatot.

Visszatérve talán a márki lett a kedvencem, bár rá se mondanám azt, hogy magamra tetováltatom a nevét, de a kabátja abszolút 10/10es.

A Főgonosszal kapcsolatban pedig annyit mondanék, hogy igen meglepőnek találtam a kilétét. Amíg Neil nem akarta, hogy tudjam, ki az, addig eszembe se jutott, hogy ő lehet. De a történet többi fordulatára is igaz ez.

A másik megdöbbentő dolog... Nos, ilyen könyvvel talán még nem is találkoztam, szóval történelmi pillanat... Megtörtént, hogy életemben először olvastam egy könyvet (méghozzá jó könyvet) úgy, hogy egyetlen percig sem tudtam, hogy én hogyan fejezném be a sztorit. A többség ezt nyilván nem érti, aki meg igen, annak jó. [Pff... Dehogy jó. Átok.]

Tömtötömtömtöm... Nem emlékszem, mit akartam még írni... Öhm, a kedvenc idézetem még be akartam rakni:

"Amikor elérte az ételrészleg ajtaját, visszakiáltott: – Halott vagy! Kibaszottul halott! – de olyan hangon, mintha mindjárt sírva fakadna, majd kirohant a teremből.
– Amatőrök – sóhajtott Vadász."

~ Vagy ezt Vonák Barbara mondta...?

Ja és amit még tudni kell, hogy ezt a könyvet úgy tettem le, hogy a végével is tökéletesen elégedett voltam. Szóval mondhatjuk, hogy ez a könyv abszolút kedvenc lett :) 10/10 :)

-------------------------------------------------

Figyelem! Innen már csak az olvassa tovább, aki olvasta a könyvet vagy nem zavarja, hogy esetleges cselekményleírást és spoilert tartalmazó részleteket árulok el neki!!!

Igen, ahogy fentebb is írtam, nagyon tetszett a könyv vége is, bár meg kell mondani, hogy Fruzsi rendesen beijesztett, mert még az elején jártam, amikor egyszer a Csillagpor apropóján megjegyezte, hogy majd kíváncsi lesz, ennek a végéhez mit fogok szólni... Szóval tulajdonképpen az utolsó 10 oldalon attól rettegtem, hogy Richard öngyilkos lesz. Ezért még jövök egy-két kellemes perccel Fruzsinak :) <3

A feltámadós dolognak meg eléggé Kikyou feelingje volt... A halál se végleges... De ennek ellenére az is nagyon bejött. Uhh, igazából minden bejött ebben a könyvben. XD

És akkor még pár idézet, amiket nem akartam feljebb rakni, mert azt hiszem, ezeket a sajt szövegkörnyezetükben élmény igazán először olvasni :)

"Kissé zsíros, kissé rojtos fekete öltönyt viseltek, és a zakójuk szabását még Richard is furcsának tartotta, aki pedig a szabászatilag diszlexiások közé számította magát."

"– Elhagysz? Csak így?
A márki humortalanul elmosolyodott.

– Még ennél is ígyebben. Én egy igen elfoglalt ember vagyok. Sok-sok elintézni való dolog. Meg ember."

"Kívánhatnék sok szerencsét a karrieredhez, de őszintén kétlem, hogy élsz addig, amíg találsz egyet."

"Nevesincs Gingerli egy kora tizennyolcadik századi korhelyre emlékeztetett, aki nem talált igazi korhelyruhát, és be kellett érnie üdvhadseregi holmikkal. Arcát fehérre púderezte, ajkát vörösre festette. Ruislip, az ellenfél egy olyan rossz álomra hasonlított, amit szumóbirkózás után lát az ember, ami közben végig Bob Marley szól a háttérben. Böszme nagy raszta volt, aki leginkább egy falánk, irdatlan csecsemőt formázott."

"– Ezek a rohadt járatok tök egyformák – jegyezte meg Richard, egy pillanatra felfüggesztve a képzeletbeli naplóírást. – Hogyan tudod megmondani, merre menjünk?

– Sehogy – felelte a márki szomorúan. – Reménytelenül eltévedtünk. Sosem kerülünk elő. Pár napon belül egymást faljuk fel.
– Tényleg? – kérdezte Richard, és már ahogy kimondta, rühellte magát, amiért lépre ment.
– Nem."

"– Megijeszteni? Gyilkosok vagyunk, nem madárijesztők.

[…]
– Ki volt az? – érdeklődött Mr. Vandemar.
– Ki a hóhér macskája lett volna?
Mr. Vandemar elgondolkodva rágott, rágott, majd beszívta az egész csigát a szájába, akár egy vastag, nyálkás, fekete-narancssárga spagettit:
– Egy madárijesztő-bérlő?
– A munkaadónk.
– Az lett volna a következő tippem."

"– Ne gyilkosnak és marconának tekintsen bennünket a kisasszony – csevegett Mr. Croup. – Inkább kísérőknek, akik mindenben állnak a szolgálatára.
– No, azért nem mindenben – kotyogott közbe némileg szégyenlősen Mr. Vandemar.
– Nem is úgy gondoltam, mister Vandemar – nézett rá Mr. Croup. – Gondoskodunk róla, hogy a szép hölgy biztonságban eljusson oda, ahová igyekszik. Nem úgy értettem, hogy udvarhölgyek lennénk, és nem is közönséges éjszakai pillangók.
– Kísérőt mondott – durcáskodott Mr. Vandemar. – Tudom én, mi az a kísérő manapság.
– Töröljük a táblát, mister Vandemar."

"– És milyen? – kérdezte kíváncsian Old Bailey. – Milyen a halál?

A márki sóhajtott, majd ajkait mosolyra erőltette; régi énje csillant meg egy pillanatra. – Élj sokáig, Old Bailey, és tapasztald meg magad.
Az öreg csalódott képet vágott.
– Szemét. Ez a hála, hogy visszahoztalak a halálbó', ahonnét nincs visszatérés. Mármint általába'."

"– Megölhetnéd.
– Ha nem lesz más lehetőség, meg is fogom, de nem szívesen ejtek ki egy lehetőséget addig, amíg nem muszáj. Különben is a halál olyan végleges, nem?
– Az?
– Előfordul."

Ennyi lettem volna =)