2011. február 21., hétfő

WoLAND

Még mindig a párbajon kívülről... Történt ugyanis, hogy másfél héttel a párbaj kezdete előtt befejeztem a Sosehol című regényt, szóval választanom kellett valami könnyed olvasmányt, amit a kezdés előtt legyűrhetek. Éppen aznap reggel indultam egy kisebb Szegedi kiruccanásra, szóval felkaptam az első - nem túl vastagnak tűnő - könyvet az asztalról (ami már 2-3 éve olvasásra várva hevert ott), és meg se néztem, hány oldal, csak bedobtam a táskámba. Arra persze nem gondoltam, hogy olcsó diákkönyvtáros kiadásról beszélünk, aminek az 500 oldalas kötete olyan vastag, mint egy átlag 250-300 oldalas regénye... Éljen a minőségi papír, amin kb átlátunk. Ráadásul hozzá kell tenni, hogy ez a csodás kiadás a 3 hét alatt, amíg olvastam a könyvet teljesen szétesett... De olyan szinte, hogy a könyv belső része kijár a borítóból, holott én vagyok a kötet első olvasója... Akkor ezek után igazán nem tudom, volt-e értelme érte kifizetni azt a 850 forintot, amibe egy ilyen kerül.
No, de visszakanyarodva: elég sok időbe telt, mire átverekedtem magam ezen a köteten, köszönhetően a sulikezdésnek, a betegségemnek, a lustaságomnak és minden másnak... De kész vagyok vele, szóval ha megírtam ezt a beszámolót, akkor már neki is állhatok a párbajos könyveknek :D (zárójelben megjegyzem, a két hetes csúszásomat javítom a kezdő könyvvel, ami a nem túl hosszú Kis herceg lesz :$)

A következő információkkal indultam neki a sztorinak: Oroszokról szól. Ennél többet nem tudtam róla.
Az első fejezet után a következő információkkal rendelkeztem: Halálunalmas orosz hülyékről szól.

Aztán jött egy nagyon erős váltás. A második fejezettől mintha egy teljesen más sztoriba kerültem volna. Jó, mondjuk tény, hogy a második fejezet ténylegesen egy másik korban és helyszínen játszódik, mint az első, de utána visszatérünk az első fejezet világába, mégsem éreztem a könyv egyetlen részét sem olyan unalmasnak, mint az első fejezetet. Azon talán többször is elaludtam... Igazából az első fejezet elolvasása után nem is voltam benne biztos, hogy végig fogom szenvedni magam a könyvön... Egyébként is rendelkezem egy elég nagy előítélettel az orosz művekkel szemben, mivel eddig csak és kizárólag nagyon rossz tapasztalataim voltak. Ez a könyv azonban túllépett mindenféle előítéleten.

Nagyon nehéz úgy beszélni róla, hogy senki számára se lőjek le semmilyen poént, de azért igyekszem.
A főszereplőszerűség (azért csak szerűség, mert nehéz meghatározni, hogy ki is az pontosan) egy Woland nevű fickó. Elég rejtélyes személyiség és igazából egészen a sztori végéig nem is voltam benne biztos, hogy kicsoda pontosan. Mert persze nyilván egy ideig megy a ködösítés, hogy ki is lehet, aztán azért kiderül, de a karaktere továbbra is olyan rejtélyes marad, hogy az ember nem lepődne meg, ha még egy csavar lenne a sztoriban.
A fickó egyébként elég érdekes, mondhatni furcsa kinézetű. A kora meghatározhatatlan, utalásai szerint több ezer éves, amit mindenki elég nagy hitetlenkedéssel fogad, viszont van tehetsége a jövőbe látni és megjósolni eseményeket. A kenyerét illuzionista ként keresi, és nyilvánvalóan külföldi. Ennyit tudunk meg róla a történet elején, amikor is nagy zűrzavart kelt a színházban. A zűrzavar egyébként is általános a történetben, hiszen bárhol is tűnik fel Woland vagy annak 4 társa, ott bizonyosan káosz alakul ki.
Valahol a sztori közepén járhattunk, amikor meg kellett állapítanom, hogy lassan nem marad olyan szereplő, aki találkozott volna az érdekes ötössel, és ne került volna diliházba, ne tűnt volna el nyom nélkül, ne halt volna meg, vagy esetleg ne tartóztatták volna le... Persze a legvégén mindenkinek meg lett a maga helye, de egy idő után az ember kicsit beleszédült, és mindenkihez úgy állt, hogy: "Háháhá, ne menj oda, mert neked is véged!" (Persze mindig odamentek.)

A kedvenc szereplőm: Behemót a macska (A fenti kép a Kijevi szobrát ábrázolja), aki szintén Woland kíséretébe tartozik. Ennek a bejegyzésnek a végére majd rakok be pár idézetet, amiknek a nagyon nagy része róla fog szólni. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok nagy macskapárti, de ez a dög megfogott :D

Ami a címválasztást illeti.... elég fura. A sztori ugye két részre van szedve, de az első könyvben Margarita egyáltalán nem szerepel, a Mester is csak éppen feltűnik. A második könyv már sokkal inkább róluk szól, de véleményem szerint igazi középpontba nem kerültek. Nem volt annyi közük az egészhez, mint a cím sugallta.

A befejezéssel is elégedett voltam, bár nem ilyen lezárásra számítottam. Maga a vége szerintem nagyon látványosan lett kialakítva. Én szinte láttam magam előtt az eseményeket.

Összegzés: Mindenképpen érdemes elolvasni! :) Akkor is, ha sok időmet vette el, és ha az első fejezet borzalmas, mert a második fejezettől egy nagyon jó sztori! Nagyon jó stílussal, nagyon érdekes momentumokkal :)

------------------------------------------------

És akkor megint nem olvassa tovább, aki nem akarja lelőni magának a poént!

Most nem fogok semmiféle különös dolgot beírni, szerintem elég jól írtam a dolgokról eddig, szóval nincs nagyon mit hozzátennem, inkább csak idézeteket adok :)

Hát mit lát? A különös kandúr odalép a megállóban veszteglő „A” villamos motorkocsijához, pimaszul félrelódított egy sikoltozó nőt, megkapaszkodott a fogódzóban, sőt a hőség miatt leeresztett ablakon át megpróbálja odaadni a kalauznőnek a viteldíjat.
A kandúr viselkedése olyannyira megdöbbentette Ivant, hogy valósággal földbe gyökerezett a lába a sarki fűszerbolt előtt; és ekkor másodízben, de még sokkal jobban megdöbbentette a kalauznő viselkedése. A kalauznő ugyanis, mihelyt meglátta a villamosra erőszakkal felkapaszkodó kandúrt, dühében szinte reszketve kiabálni kezdett.
– Macskának nem szabad! Macskával nem szabad! Sicc! Pusztulj innét, mert rendőrt hívok!
Sem a kalauznőnek, sem az utasoknak nem tűnt fel a dolog lényege: nem is az a legfurcsább, hogy a macska fel akart szállni a villamosra, ez még hagyján; hanem hogy fizetni akar! A kandúr nem csak fizetőképes, hanem fegyelmezett állatnak is bizonyult.

Mikor csuromvizesen odatáncolt a gránitlépcsőkön ahhoz a helyhez, ahol ruházatát a szimpatikus szakáll őrizetében hagyta, kisült, hogy nemcsak az elsőt rabolták el időközben, hanem a másodikat is – azaz nemcsak a ruháját, hanem magát a szakállast is.

A kandúr leugrott a székről, hátsó lábára állt, mellső mancsát csípőre vágta, eltátotta pofáját, és megismételte:
– Igenis, én küldtem a sürgönyt. Mit óhajt?
Makszimilian Andrejeviccsel egyet fordult a világ, keze-lába elzsibbadt, elejtette kofferját, és lerogyott egy székre, szemközt a kandúrral.
– Azt hiszem, elég érthetően beszélek, nem? – förmedt rá a kandúr szigorúan. – Mit óhajt?
Poplavszkij azonban képtelen volt válaszolni.
– A személyi igazolványát! – rivallt rá a kandúr, és kinyújtotta párnás mancsát.

– Miért aranyoztad be a bajszodat? És mi az ördögnek a nyakkendő, ha nincs rajtad nadrág?
– Macska nem visel nadrágot – válaszolta a kandúr rendkívül méltóságteljesen. – Tán csak nem óhajtja, hogy csizmát is húzzak? A csizmás kandúr csak a mesében létezik, Messire. De látott-e már valaha valakit bálba menni nyakkendő nélkül? Nem vagyok hajlandó nevetségessé tenni magamat, hogy bárki a galléromnál fogva kipenderíthessen. Mindenki úgy cicomázza magát, ahogy tudja.

A kandúrnak ehhez is volt hozzáfűznivalója:
– De én igazán olyan vagyok, mint egy hallucináció. Nézze meg a profilomat holdfényben! – Azzal pózba vágta magát a holdfénypászmában, és folytatni akart mondókáját, de leintették, s erre csak annyi mondott: – Jó, jó, elhallgatok. Néma hallucináció leszek.

Nincs dokument, tehát ember sincs!

– A háztartási alkalmazott mindig mindent tud – jelentette ki a kandúr, mancsát a nagyobb nyomaték kedvéért fölemelve. – Nagy tévedés azt hinni, hogy vak!

Nyikolaj Ivanovics rémülten nézett körül, de amikor megszólalt, kérése erélyesen, nyomatékosan hangzott:
– Szíveskedjenek nekem igazolást adni arról, hogy hol töltöttem az éjszakát.
– Milyen célra? – kérdezte a kandúr szigorúan.
– Rendőrségnek és háztartásnak való bemutatás céljából – válaszolta keményen Nyikolaj Ivanovics.
– Igazolást általában nem szoktunk kiadni – mondta a kandúr szigorúan –, de az ön kedvéért ez egyszer kivételt teszünk.
És mire Nyikolaj Ivanovics kettőt pislogott, a pucér Hella már írógép előtt ült, és a kandúr már diktálta is a szöveget:
– Ezennel igazoljuk, hogy jelen írásunk bemutatója, Nyikolaj Ivanovics az éjszakát a sátán bálján töltötte szállítóeszköz minőségében… tegyél zárójelet, Hella, és a zárójelbe írd be, hogy „ártány”. Úgy, ni. Aláírás: Behemót.
– És a keltezés? – akadékoskodott Nyikolaj Ivanovics.
– Mi soha semmit sem keltezünk, a keltezéssel az igazolás érvényét veszti – jelentette ki a kandúr, elvette a papirost, aztán valahonnan bélyegzőt kerített, annak rendje-módja szerint rálehelt, rápecsételte a papirosra, hogy „megerősíttetik”, aztán átadta Nyikolaj Ivanovicsnak.

Lévi felfogta, és elcsendesült, de kijelentette, nem távozik, hanem jelen akar lenni a temetésnél. Azt mondta, akkor se megy el, ha megölik, sőt erre a célra felajánlotta a nála lévő kenyérvágó kést.


És végül a kedvenc részem :D

… a szalonban pedig a kandallópárkányon, egy csiszolt kristályváza szomszédságában, hatalmas fekete kandúr üldögélt, mellső mancsai közt gyorsforralót fogva.
A szalonba némán behatoló férfiak megálltak, és jó hosszú ideig behatóan szemlélték a kandúrt.
– Ejha… ez aztán a jól megtermett állat! – jegyezte meg az egyik súgva.
– Nem rosszalkodom, nem bántok senkit, a benzinfőzőt javítom – közölte a kandúr, barátságtalanul meresztve szemét a betolakodókra. – Kötelességemnek tartom továbbá, hogy figyelmeztessem önöket: a macska ősidőktől fogva szent és sérthetetlen állat.
[…]
Azzal letette a forralót, és revolvert kapott elő a háta mögül. Rászegezte a hozzá legközelebb állóra, de még mielőtt ráért volna elsütni, a férfi kezében valami villant, és a kandúr – szinte a dörrenéssel egy időben – fejest lezuhant a kandalló párkányáról a padlóra, kiejtve mancsából a revolvert, és magával sodorva a gyorsforralót.
– Végem van – nyöszörgött a kandúr, és elnyúlt az egyre terjedő vértócsában. – Álljatok félre, hadd búcsúzzam el a földtől. Ó, hol vagy, Azazello barátom? – nyögte elvérezve, s kihunyó szemét az ebédlőajtóra vetette. – Nem jöttél segítségemre az egyenlőtlen küzdelemben, elhagytad a szegény Behemótot, elárultad egy pohár, igaz, elsőrangú konyakért! Nem bánom, halálom ám terhelje lelkiismeretedet, rád hagyom a revolveremet…

Remélem, másoknak is vannak pozitív élményei a könyvről :)

2 megjegyzés:

  1. Az egyik örök kedvencem... Ezért a könyvért egyszer meg akarok tanulni oroszul! No meg a Félkegyelműért. Amúgy miket olvastál az oroszoktól, hogy nem bírod őket? Nekem a 19. századi orosz regény volt a nagy kedvencem, amíg a kortárs irodalom nem előzte be... :)

    Woland a legelején megmondja, kicsoda, nem? O.o Számomra is ő a főszereplő, meg a legnagyobb arc, de azért a Mester is lényeges, végül is az ő története is benne van a regényben.. :) (Jahh, én azt a betétregényt szerettem kb. a legjobban, imádom az alternatív Jézus-történeteket.) De Margarita nekem sem jött át annyira.

    És nem az az eleje, amikor Sátán barátunk megjósolja, hogy le fogja vágni az egyik ember fejét a villamos? Mert ha igen, az az egyik kedvenc fejezetem. XDXD Még illusztrálva is volt a könyvemben, hát én lehidaltam tőle. Elég morbid kép volt. XD

    VálaszTörlés
  2. Nem olvastam sok orosz dolgot, mert régen mindenki azt mondogatta nekem, hogy: pfff, orosz irodalom... Aztán elolvastam a Bűn és bűnhődést és nem tetszett... Puskintól az Anyegint se szerettem. És Gogoltól se tetszett se a Köpönyeg, se az Orr, se a Csinovnyik halála. És Csehovtól a Cseresznyéskert sem. Asszem így nagyjából ennyi az orosz művekkel való találkozásom. Remélem, csak a legrosszabbakat fogtam ki XD

    Most már 3 hete, hogy olvastam a könyv elejét, de úgy emlékszem, hogy Woland egyáltalán nem mondja meg, hogy ki, sőt, szerintem egyetlen egyszer sem mondja ki ő maga. Vannak rá elég erős célzásai, de mivel neki is és a kíséretének is mások átvágása a kedvenc szórakozása, így bennem végig él az a lehetőség, hogy mi van, ha az egész egy nagy átvágás.
    Egyébként most így visszagondolva, az elbeszélő részekben se emlegetik őt soha Sátánnak, mindig csak ilyen konkrét kijelentések vannak, hogy Behemót írja az igazolást: "részt vett a sátán bálján", meg Mester és Margarita hitetlenkedve beszélnek róla, hogy tényleg a Sátánnál voltak-e, de maga a szerző sem mondja ki egyértelműen.

    És igen, igen, az az első fejezet :D Mondjuk lehet, hogy újraolvasva nekem is tetszene, de az eleje akkor még nagy katyvasz volt nekem. És az én könyvemben nincsenek illusztrációk :(

    VálaszTörlés