A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy Könyv. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy Könyv. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 19., hétfő

Anonim Bibliofilek Klubja

A nevem Brigi és bibliofil vagyok. Az egész nyaramat azzal töltöttem, hogy olvastam, ahelyett, hogy zúztunk volna az éjszakában, én meg pár haver. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam egy F.L.U.O.R. koncerten sem... "De te visszatérsz hozzám, de te visszatérsz hozzám..."♪♫

Szóval ez a nyár az olvasás nyara volt. Olvastam egyedül itthon, asztalnál, ágyban párnák közt hal... izé , meg erkélyen. Olvastunk a pécsi olvasóligetben és olvastunk a Millenárison (Itt megszereted a Kárpát-medencét ♥) HoldfényCon alatt. Elképesztő mennyiségű könyvet olvastam, de tényleg annyit, hogy úgy érzem, már azért sem tudok olvasni, mert belefáradtam az olvasásba. Persze mostanában - hogy a suli elkezdődött - időm sincs rá. Korábban meg semmi másra nem volt időm az olvasás mellett. Észrevette már valaki, hogy én mindig milyen rohadt elfoglalt vagyok? Mintha valami kicseszett fontos ember lennék. Ja és igen, megint tök sokat káromkodok, annak ellenére, hogy a nyáron volt egy elég klassz fogadásunk: egy káromkodás = 50 forint a következő bulialapba. Asszem nem kell mondanom, hogy az alkoholfogyasztó képességemet bőven meghaladta a pénz, amit kemény munkával összekáromkodtam. Nem baj igazából, mert a benzinpénzt is ki tudtam belőle fizetni...


Na de visszakanyarodok oda, ahonnan indultam. Éppen a szobámban kuporgok, egy jó kis zenét hallgatva, az SP pizsigatyómban, amit nem SPtől kaptam, de még csak nem is az ő feje virít rajta, hanem egy vele kapcsolatos fogadáson nyertem, vagy mondjuk úgy inkább, hogy a megfelelő emberrel fogadtam, akiből vereség esetén is ki tudom csalni a nyereményt... Szóval itt kuporogva éppen azon voltam, hogy a köz elé tárjam a nyári olvasmányaim listáját, amik a következők (mindegyikre mutat moly.hus link):

Fercsik Erzsébet: Dolgozatírás – felsőfokon

Kiss Ádám: Szütyiő

Nógrádi Gábor: PetePite

Barney Stinson – Matt Kuhn: A Tesó Kódex

Majoros Pál: A kutatásmódszertan alapjai

Andrew Matthews: Legyél boldog most!

Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot?

Kőrössi P. József – Pomogáts Béla (szerk.): Nyugat – 34 év, 34 író, 34 novella

Joseph Conrad: Nyugati szemmel

Yuya Aoi – Funato Akari: Csillagsivatag – A Talshas éjjele

Kuziak-Rzepczynski: Tanuljunk meg írni – A kérvénytől a szakdolgozatig

Mikszáth Kálmán: A fekete város

Bryan Lee O'Malley: Scott Pilgrim kivételes átlagélete

Bryan Lee O'Malley: Scott Pilgrim a világ ellen

Rideg Sándor: Indul a bakterház

Bryan Lee O'Malley: Scott Pilgrim végtelen bánata

Claire Nielson: Tao babák számára

Louise Howard: Zen barikák számára

George Orwell: 1984

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

J. D. Salinger: Zabhegyező

Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát

Szabó Katalin: Kommunikáció felsőfokon

Bill Watterson: Kázmér és Huba

Závada Pál: Jadviga párnája

Gerald Durrell: Állatkert a poggyászomban

Bill Watterson: Valami folyik az ágy alatt

Andrew Matthews: Hallgass a szívedre!

Bill Watterson: Irány Észak!

Fehér Klára: Bezzeg az én időmben

Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut!

Shoko Tendo: Jakuzák holdja

Szerb Antal: A Pendragon legenda

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Philip K. Dick: Ubik

Gárdonyi Géza: Ida regénye

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

Philip K. Dick: Kizökkent idő

Szabó Magda: Für Elise

Rejtő Jenő (P. Howard): Piszkos Fred, a kapitány

Tsai Chih Chung: Beszélő Zen – A semmi kiáltásai

P. G. Wodehouse: A kék ruhás lány

Robert Merle: Mesterségem a halál

Geoff Johns: Zöld Lámpás

Mike Mignola – John Byrne: Hellboy 1. – A pusztítás magja

Philip K. Dick: Visszafelé világ

Barney Stinson – Matt Kuhn: Tutikalauz tesóknak

Darren Shan: Kojaszan – Várnak a szellemek…

Tóth Krisztina: Az árnyékember

Tóth Krisztina: Őszi kabátlobogás
Iancu Laura: Karmaiból kihullajt
Vári Fábián László: Harminchárom év

Ez a lista olvasási időrendben tartalmazza a legutóbbi vizsgámtól a mai napig elolvasott könyveket. Ahogy az ízlésem, úgy ez a lista is elég vegyes, vannak rajta komolyabb és komolytalanabb könyvek, meg képregények, verses és novellás kötetek, sőt még szakirodalom is. Egy részükről írtam már ide, egy részükről talán fogok, de csak akkor, ha valaki nagyon igényli, hogy 1-1 terítékre kerüljön, de a többiről nem nagyon áll szándékomban. Mostantól inkább új könyvek felé fordulok.

Ami új infó még, hogy véget ért a 7könyves7hónapos könyvmolypárbaj. Itt egy ideje már szervezőként működtem közre, ugye. Ugyan csak nyolcan fejeztük be a hatvanvalamennyi jelentkezőből, de mégis valahogy tök sikeresnek látom az egészet. A többiek bejegyzéseiből tök sokat tanultam, szóval remélem, hogy ezek a tapasztalatok felhasználásával sokkal jobbak lesznek azok a bejegyzések, amiket ide írok majd. Információs műveltség, ugyebár.
Mert a blogot egyébként továbbra is folytatni fogom, annak ellenére, hogy a nyáron nagyon elhanyagoltam.

Ennek a folytatási szándéknak jeléül át is alakítottam kicsit. Kapott új hátteret, betűtípusokat és színeket. Szerintem így sokkal inkább illik hozzám. Az előző témával egy komoly könyves blog volt, most meg az én blogom teljes egészében. Kicsit talán a téma is változni fog, de személyes vizekre továbbra sem fogok átevezni, mivel még mindig úgy gondolom, hogy a magánéletem nem az internet lapjaira tartozik. Szóval ha éppen olyan kedvem lesz, akkor talán zenéről vagy az élet furcsa dolgairól fogok itt elmélkedni, meg értelmet fejtegetni.
Új címet is kapott a blog, mert az eddigit nagyon elcsépeltnek éreztem, szóval kapott egy saját alkotást. Moly+koherencia= Moherencia. Nem egy Halenda, de azért megteszi :D Most egy ideig ilyen lesz minden, aztán talán egy-két hét, hónap vagy év múlva megint átöltözünk, majd kiderül :)

A bejegyzés végére be akartam nyomni egy számot, de sehogy sem akarja feltölteni... Hát, mindegy, ennyi szövegelés után, csendben, zene nélkül zárom a bejegyzést.

További jó olvasást mindenkinek! ;)

2011. június 7., kedd

CserePite

Mostanában össze-vissza olvasok mindent, amihez éppen kedven van. Ezzel csak az a gond, hogy így egyetlen komolyabb művet se fejezek be. Tegnap pl 80 oldalt olvastam az egyik párbajkönyvemből, de ma nem volt kedvem folytatni és inkább mást kezdtem el, ezt itt ni, a PetePitét. Pedig van egy Nyugatos novelláskötet is nálam a könyvtárból, amiből szintén olvastam már egy adagot, de ahhoz se volt ma kedvem... Kicsit bűntudatom volt már amiatt is, hogy se a Párbajos könyvekkel, se a Nagy Könyves listával nem haladok, így ma gyorsan kivégeztem ezt a könyvet.

És milyen véleményt tudok alkotni róla? Nagyon jó kis gyerekkönyv. No, igen, ha már a Lassiet annyira lehúztam, akkor azt hiszem, hogy a jó gyerekkönyveket is illik dicsérnem.

A sztori sokak szerint lerágott csont, ezt Moly.hu-n többen is írták róla. Valamilyen szinten persze igazuk is van. Szülő-gyerek szerepcsere, ezt már megszámlálhatatlan sok filmben is könyvben láthattuk korábban, de én mégsem éreztem ennek a súlyát most. Biztosan a tálalás miatt... A könyv nyelvezete, humora és apró kis fordulatai szerintem egyaránt élvezhetőek egy felnőtt és egy gyerek számára is. Jó, nyilván nem azt mondom, hogy nagymamám szórakozásból, magányos estéin ezt venné elő és végig izgulná a könyvet, de nem az a fajta könyv, amit az ember nem képes felolvasni a gyerekének, mert közben háromszor a falhoz vágja. Kifigurázza a felnőtt-gyerek viszonyt úgy, hogy közbe senkit sem helyez a másik fölé. Megmutatja, hogy egy felnőtt sem ér többet, csak a kora miatt, és megmutatja azt, hogy nem hiába gyerek a gyerek... A fiatalabbak számára nagyon évezhető, az idősebbek számára, pedig kis könnyed történet, ami egyszer senkinek se árthat meg.

Másolok pár idézetet, ami nekem kimondottan tetszett:

„Ez nem én vagyok” – gondolta. De aztán eszébe jutott, hogy ha ő gondolja azt, hogy nem ő az, akkor mégiscsak ő az…

A szemüveges Csatai Jenőke, aki mindig barátkozni akar vele, mert mindenki más csúfolja, csak Petya nem, biztosra mondta, hogy az ember a majomból lett. „Lehet, hogy visszaváltoztam?”

– Csak igen! – mondta Ádám. – Karó. És ráadásul puskázásért. Holnap be kell menned Klárinyóhoz. Hív.
– Engem? – bámult az apjára elképedten Pite.
– Nem – mondta Ádám. – Nem téged, hanem engem. Vagyis az apádat. De miután én most nem tudok bemenni azzal, hogy én vagyok a saját apám, kénytelen vagy te megkeresni az osztályfőnöködet.

Milyen különös… Kezdődött azzal, hogy a doktor úr „Szia, Kata néni!”-vel köszönt. Azután megitta a fia kakaóját. (Mert Kata tudta, hogy a férfi itta meg. Egy óvónőt nem lehet kakaóügyben olyan könnyen átverni. A kakaóbajusz árulkodik.)

– Most kibújok a takaró alól, de ne ijedj meg!
– Nem fogok. Tudom, mekkora vagy. Tegnap még én is akkora voltam…

Ezt a könyvet nem fogják kihagyni a gyerekeim :P

2011. április 13., szerda

A borzalmak ura


Ma két bejegyzést írok, mert most sikerült befejeznem A Legyek Urát, és addig szeretek írni valamiről bejegyzést, amíg még kéznél van a könyv, holnap pedig vissza akarom vinni a könyvtárba. Talán csak meg akarok szabadulni tőle? Lehet.

Az alaptörténet a következő: Egy csapat angol kölyök (pontos számokat sosem tudunk meg) lezuhan egy repülővel és egy lakatlan szigeten köt ki. Tiszta LOST, nem? Eszembe is jutott, hogy talán innen jött az ötlet a sorozat készítőinek is... Szóval egyedül lesznek egy szigeten, felnőttek nélkül. Először megpróbálnak közös megegyezéssel szabályokat és törvényeket hozni. Szentként tisztelnek egy kagylót, mely tulajdonképpen a rendteremtés jelképévé válik számukra. Mindent megtesznek, hogy életben tartsák a jelzőtüzet, hogy aztán megmentsék őket, még akkor is, ha a cél elérésének ösvényén sikerült félig felgyújtaniuk a szigetet.
Szóval egy kis, újan alapult, csetlő-botló társadalomról beszélhetünk, ami egész jól működik, amíg végleg el nem romlik minden, ahogy az már csak lenni szokott.

Elég sok előítéletem és elvárásom volt ezzel a könyvvel szemben. Mindenki, akivel csak beszéltem róla azt mondta, hogy nagyon jó, mindenképpen megéri elolvasni, de készüljek fel rá, hogy megrázó lesz. Ezért sokáig vaciláltam, hogy érdemes-e most belekezdenem, főleg pár nappal zh és kiselőadás előtt, vagy hagyjam inkább a nyári szünetre. Az olvasás mellett döntöttem, amivel elképzelhető, hogy sikerült megkeserítenem a következő éjszakámat, de akkor is megérte elolvasni. De nem azért, mert olyan hihetetlen jó könyv...

Ez a sztori nekem egy nagy csalódás volt. És azt hiszem, ha még többet vártam volna az elolvasásával, még jobban rákészülök, akkor ez most még rosszabb lenne. Szóval igen, jó döntés volt...

Végig idegesen olvastam a könyvet, mert vártam, hogy mikor jönnek már olyan részek, amiktől majd kiakadok. Csak vártam és vártam... és aztán jöttek is, kb a 180. oldal környékén. Ami talán nem is lenne rossz, ha nem 230 oldalas lenne a könyv. Szóval elmondhatjuk, hogy mire elértünk egy olyan részhez, ami számomra izgalmas lehet, már átverekedtem magam a könyv négyötödén. Ami tele volt leírással... Nekem általában semmi bajom az ilyen részekkel, én Jókainál se éreztem zavarónak, de itt igen. Tulajdonképpen úgy éreztem, hogy a dzsungel minden levelét ismerni fogom lassan, holott egy pihepöttynyit se érdekel. Egyik este még el is aludtam az ilyen részeken, szóval...
Tehát elmondhatjuk, hogy az elejétől nem voltam elragadtatva, az utolsó ötven oldal pedig... Először csak azt éreztem, hogy talán most elkezd kibontakozni a történet és ez az érzés megvolt 20 oldalon keresztül... És amikor már éppen megfogalmaztam magamban, hogy ez a könyv nem is olyan rémes, nos akkor jött a katarzis és minden felborult. Az utolsó 20-30 oldal viszont túlságosan nyomasztó lett. Vagyis igen, elmondhatjuk, hogy 180-200 oldalt olvastam azért, hogy aztán 20 oldalon keresztül remegjek mint a kocsonya... A végén meg arcon csapjanak a befejezéssel, annyira a semmiből jön.

Szóval mit mondhatok még? Moly.hu-n 4-es értékelést kapott, mert vannak benne azért nem jó dolgok, és itt most jó alatt nem a klasszikus jó értelmezését értem, mert ennek a könyvnek a tartalma borzalom. Vagy van ennél jobb szó arra, ami az emberekből lesz/lehet?

Ugyanakkor egyetlen idézetet sem írtam ki belőle, mivel egyetlen szófordulatnál sem éreztem azt, hogy ez megfogott, hogy ez igaz, ezt meg kell jegyeznem, ezen mosolygok egy jót...

Nem, nem mondanám, hogy tetszett.

2011. április 7., csütörtök

Maktub

A párbaj ötödik könyvét két nap alatt olvastam el. Gondolom erre mindenkinek az lesz majd az első gondolata, hogy: Ilyen jó volt? :O A válasz viszont nem. És igen...

Egy percig se lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy megragadott ez a könyv. Semmi olyasmit nem éreztem ezzel, mint a Pop, csajok, satöbbivel vagy az Én, a robottal kapcsolatban. Nincs meg benne a félig olthatatlan vágy további Coelho kötetek olvasására... Persze, meg van tőle 3 könyv, amiket később el fogok olvasni, de maradjunk annyiban, hogy nem kapkodom majd el.

Ugyanakkor nem mondanám azt sem, hogy ez egy rossz könyv, mert nem az. A cselekmény ugyan elég lassan hömpölyög, sőt igazából kicsit egyszerűnek és szegényesnek is mondható, viszont nem is ez a lényeg benne. A kötet tele van olyan filozofikus gondolatokkal, amiket az ember a saját életére kivetítve tud értékelni. Ehhez persze kell egy bizonyos hangulat, amivel a lelkében leül olvasni. Senki se fogja ezt élvezni, aki totál felpörögve, akcióra éhesen csapja fel ezt a könyvet. Mondjuk úgy, le kell menni alfába...

A történet egy pásztor fiúról szól, aki kétszer egymás után ugyanazt az álmot látja, ami nem hagyja nyugodni. Ezért előbb elmegy egy jós cigány asszonyhoz, majd találkozik egy királlyal az utcán, akik útbaigazítják az álmával kapcsolatban. Így kezdődik meg egy hatalmas utazás, mely során a fiú célja, hogy Andalúziából eljusson a piramisokig, ahol az álom által ígért kincsét meglelheti. Az út során követnie kell a jeleket, melyek az irányt mutatják számára. A könyv tulajdonképpen az Életről szól. Arról, hogy mindannyian egy utat teszünk meg, ahol néha nagyon balszerencsésen járunk, néha mindenünket elveszítjük és a nulláról kell újrakezdenünk, viszont menni kell tovább. Meg persze az álmokról is szól, arról hogy sokan feladják őket és a könnyebbik utat választják akkor is, ha ez nem teszi őket igazán boldoggá. És szól a lehetőségekről is, arról hogy az életben mindent elérhetünk, csak igazán kell akarni, és a helyes döntéseket kell meghozni.

Ez persze a saját értelmezésem, ami merőben eltérhet mások gondolataitól. Hiszen erre a könyvre fokozottan igaz az, hogy mindenkinek mást jelenthet. Én magam tudtam is azonosulni vele, de mégsem. Sok olyasmi hangzott el benne, amiben hiszek, és ami belefér az én világszemléletembe. De volt egy erősen vallásos háttérfuvallata is, ami nekem annyira nem jött be. Néha hiszek egy felsőbb hatalom létezésében, néha nem, de nem nagyon hiszem azt, hogy ez a felsőbb hatalom Isten lenne. No, mindegy, nem bocsátkozom most a vallási nézeteim kifejtésébe (valszeg később se, de jobb, ha semmit se ígérek, még lehetek én is olyan, mint Zseni... könyörgöm, olvassátok el az Én, a robotot, hogy értsétek a vicceimet XD).

A vallásos vonulaton kívül nekem még két dolog nem tetszett:
Fentebb már említettem, hogy ehhez kell egy bizonyos hangulat. Nekem viszonylag lassan, kb 40-50 oldal után sikerült csak ráhangolódnom. Azután már semmi gond sem volt, tudtam élvezni a történetet. Egészen addig (és itt most rátérek a második zavaró pontra), amíg Coelho úgymond át nem esett a ló túloldalára. Voltak ugyanis olyan részletek, amire már azt mondtam, hogy "oké, nekem ez már sok". Kicsit túl giccsesnek, kicsit túl nyálasnak, kicsit túl filozofikusnak, kicsit túl mesésnek és a valóságtól elrugaszkodottnak tűntek.

Ami viszont nagyon komolyan megfogott és elkezdett érdekelni, az a sivatagi emberek kultúrája. Korábban még semmit sem olvastam róluk, így nem tudom, hogy Coelho mennyire reálisan írta le a világnézetüket. Mielőtt ezt a könyvet a kezembe vettem volna, sosem gondoltam úgy a sivatagra, mint most. Ha behunyom a szemem és rá gondolok, már egy forró, gőzölgő gyilkos tengert látok, hanem a végtelen nyugalom világát. Mondhatnám azt, hogy bárcsak én is oda, abba a világba születtem volna, viszont nem tartom magam olyan alkatnak, aki képes lenne elviselni az ottani megpróbáltatásokat, szóval én ide tartozom. Maktub*.

És akkor most jöjjenek a megszokott idézetek:

– Többet kapok, mint amennyit a szívességért érdemlek – jegyezte meg a szerzetes.
– Ilyet sose mondjon. Meghallja az élet, és legközelebb kevesebbet ad.

Kékbe öltözött lovasok voltak, turbánjukon fekete dísszel. Az arcuk is kék kendővel volt eltakarva, és csak a szemüket lehetett látni.
Ezekből a szemekből messze látszott a lélek ereje. És az, ami megszólalt belőlük, a halál volt.

…mindig a virradat előtti óra a legsötétebb.

Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra, de minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is!

A szem megmutatja a lélek erejét.

A szenvedéstől való félelem rosszabb, mint a szenvedés maga.

Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket.

Olyan vagyok, mint mindenki: úgy látom a dolgokat, ahogyan szeretném, hogy történjenek, nem úgy, ahogy valójában történnek.

Az emberek nem az ismeretlentől félnek, mert minden ember képes mindent elérni, amit akar és amire szüksége van. Attól félünk csak, hogy elveszítjük, amink van, legyen az az életünk vagy a földünk. De a félelmünk elmúlik, mihelyt megértjük, hogy a mi történetünket és a világ történetét ugyanaz a Kéz írta.

Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok.

A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban lévő két csepp olajról.

De ha előbb el kell indulnod, menj a történeted szerint. A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.

Ha majd harcolnom kell, lehet, meghalok egy napon, amelyik ugyanolyan jó lesz a halálra, mint bármelyik másik. Mert, én sem a múltamban, sem a jövőmben nem élek. Csak jelenem van, engem az érdekel. Ha mindig a jelenben tudsz maradni boldog leszel. Meglátod, hogy a sivatagban élet van, az égen csillagok, a harcosok pedig harcolnak, mivel ez az emberi nem alkotórésze.

Amikor a férfiak háborúznak, a Világlélek is megérzi a csatakiáltást. Senki nem menekülhet semmi olyasminek a következményei elől, ami ezen a földön történik.

Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani.

Hogy ajánlom-e ezt a könyvet? Nem tudom. Véleményem szerint egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, de nem hiszem, hogy én magam újra kézbe veszem majd. Annak, aki egy kis nyugalomra vágyik, talán jó lehet. Annak, viszont csalódás lesz, aki igazán kalandos sivatagi útra számít. Ez egy belső utazás, ami mindenkinek mást jelent.

*Maktub szó jelentése kb: meg van írva, előre elrendelt.

2011. március 18., péntek

Kínkeserves hazatérés

Becsapós a bejegyzésem címe, ugye? Mert mindenki arra gondol, hogy szegény Lassie mit összeszenvedett, amíg hazaért, de valójában, aki nála is többet szenvedett, az ÉN voltam... Te atya ég... Én komolyan nem számítottam arra, hogy ez a könyv ennyire nem fog tetszeni. Persze, elhiszem én azt, hogy ennek a könyvnek nem a 22 évesek a célcsoportja, de akkor is...

Benne vagyok egy másik netes kezdeményezésben is a Moly.hu oldalán, aminek a lényege, hogy pótoljuk be a Nagy Köny 100-as listáján azokat a könyveket, amiket eddig még nem olvastunk. Most pedig a Lassire került a sor, ami egy elég rövidke történet, és gondoltam, gyorsan letudom. Tévedtem...

Véleményem szerint ennél a könyvnél a szerző is, meg annak a verziónak a fordítója is nagyot hibázott, amit én olvastam. Néhány helyen meg se tudom állapítani, hogy ki a ludas...
A kötet szókincse elég gyér, gyakran bocsátkozik szóismétlésbe, és vannak benne magyartalan mondatok is.
A könyv nagy részében nem tudtam megállapítani, hogy milyen napszak van, mert annyira ellentétes utalásokat ad... A kedvencem az a rész, amikor Lassie sötétedés után befekszik egy bokor alá és még hajnal előtt ébred, amit az elbeszélő úgy kommentál, hogy el tud bújni a napsugarak elől! Hogy mi van?!

Ezenkívül nem tetszik a pasi nézőpontja se... Néha úgy beszél a kutyákról, mintha a fejükbe látna, vagy legalább kutya lett volna előző életében, máskor meg olyan baromságokat mond, hogy hihetetlen... Valahogy nem tudom elképzelni, hogy a kutyák ne érzékeljék a távolságot... De nagy kedvenc még az a beszólás is, hogy az embereknek már nincs semmilyen ösztönük, az állatoknak még talán (!) van... Talán...

Lassie mindent túlél, olyan dolgokat is, amikbe egy ember belehalna... Ez talán nem is lenne baj, mégis csak egy kitalált történetről beszélünk, de a szerző folyamatosan olyan megjegyzéseket tesz, amivel azt bizonygatja, hogy Lassie is csak egy átlagos kutya és a kutyák is csak átlagos állatok és stb. Superman se ugrik ki az ablakon, repül egy kört, aztán közli a kamerába, hogy semmi baj gyerekek, én tök átlagos vagyok!

És akkor arról még nem is ejtettem szót, hogy a főszereplő srác rohadtul idegesített... Oké, ragaszkodik Lassiehez, én se csípném, ha elvinnék a kutyámat (aki egyébként átlagos kutya és néha üdítően hatott rám a jelenléte egy-két fejezet elolvasása után), de amikor a szülei többször leültetik és elmondják neki, hogy annyi pénzük sincs, hogy ők rendesen egyenek, és a kutya csak éhen halna velük, akkor is csak nyafog... Igen, nyafog, mert amúgy az egész kötetben mást sem csinál, csak ezt! De igazán ott verte ki a biztosítékot, amikor a végén a családja anyagi biztonságba kerül, minden visszaáll a régi kerékvágásba és ő megállapítja, hogy azért okés minden, mert Lassie hazajött, és előtte azért volt rossz minden, mert elment... Azért szerintem az ilyen fokú álomvilághoz és naivitáshoz ő már igencsak túlkoros.

És az idézetek... Összesen 2 idézet volt benne, amit tényleg betennék ide. Az egyik - és az egyetlen tényleg - vicces momentum:

– Itt kéne lennie döglötten, de hol van?
– Átugrott a falon, Mr. Fergusson.
– Hat láb magas falon egy döglött kutya? Nem is kutya volt ez, Donnell, hanem egy elátkozott vámpír.


A másik idézetet csak azért se találom, pedig 3x is kerestem. A kutyák mosolyáról szólt, és ez még igaznak is találtam, mivel az én kutyám is szokott úgy mosolyogni :D

Egyébként a kötettel kapcsolatban még annyit mondanék, hogy a többség, akiknek elmondtam, hogy szerintem elég nagy gázok vannak a könyvvel, azt válaszolta, hogy jó, de ezt gyerekeknek írták, ők még ezt nem veszik észre... És? Ez még nem magyarázat arra, hogy miért szúrjuk ki a szemüket valami gyenge minőségű dologgal. (Most persze mondhatnám, hogy egy olyan könyvvel, ami nem üt meg egy szintet, de ugye mindenki azt olvassa, ami a maga szintje...)
Én tényleg nem akarom megcáfolni ennek a könyvnek az alapjait, mert valamiért biztosan híres lett, és megszerették a gyerekek, viszont kb 2000x jobban is meg lehetett volna írni. És az, hogy ez "csak" gyerekeknek szólt, még nem mentség az alacsony minőségre.

2011. március 6., vasárnap

Az a bizonyos Útikalauz


Ezzel a képpel nyitok, bár a filmből van, amit sosem láttam, de mégis valahogy ez illik ide a legjobban. :D

Szóval a következő könyv, amiről írni fogok a Galaxis útikalauz stopposoknak, amiről meg kell mondanom, nem lett a szívem csücske... Lehet, hogy az előtte olvasott könyv, a Pop, csajok, satöbbi miatt van ez, talán az túlságosan tetszett és így nehéz volt olyat mutatni utána, ami le tud kötni, nem tudom. Az is lehet, hogy ez a könyv nem az én humoromnak való, bár voltak benne elég érdekes részek is, meg jó poénok is. De lehet, hogy egyszerűen túlságosan sok ember szeme csillant fel, amikor megemlítettem, hogy ezt kezdem el olvasni, és túlságosan sokan mondták, hogy az milyen jó, így túl magasra raktam a mércét... Nem tudom, erre talán nincs is jó válasz.

És ha már a válasznál tartunk, meg ugye azzal együtt a kérdésnél, akkor jobb ha rá is térek a történetre. Szóval adott egy Föld nevű bolygó, meg azon egy kis emberke, akinek a neve Arthur és akinek a házát azon a bizonyos csütörtökön le akarják rombolni. Viszont (mert ugye a rossz dolgoknak meg van az az ostoba szokása, hogy mindig csoportban jönnek) nem elég, hogy a háza szúrja bizonyos emberek szemét, de kiderül, hogy maga a bolygója is, és a Föld egyszer csak volt, aztán meg nincs... Arthur is majdnem volt, aztán meg nincs, de micsoda szerencse, hogy az egyik legjobb barátja titokban földönkívüli, és úgy gondolja, kihasználja a remek alkalmat, és ha már úgyis itt a világvége, inkább meglép, Arthurt pedig viszi magával.

Szóval van két stopposunk, akiknek sikerült kimenekülnie a pusztulásra ítélt Földről, de a folytatás sem kevésbé veszélyes. Egyik vészhelyzetből és biztos halálból a másik vészhelyzetbe menekülnek... A lényege ez a sztorinak. Vannak benne nagyon érdekesen kitalált dolgok, de egészen addig, amíg Marvin nem került a képbe, nem érdekelt különösebben az egész <3

És akkor ami eddig asszem nyilvánvaló lett, kedvenc szereplőm: Marvin <3
Marvinról annyit kell tudni, hogy robot és mániás depressziós. Olyasmiket szeret mondani, hogy: "Engem mindenki utál.", vagy: "Gyerünk, lépj csak át felettem, tudom, hogy téged se érdekellek..." Az olvasók között többen most biztosan ráismernek egy közös ismerősünkre, igen, szerintem is kísérteties a hasonlóság...

Marvinhoz kapcsolódik egyébként a befejező poén is, ami miatt érdemes volt végigolvasni a könyvet. Ennek a poénnak hála most kedvem támadt végigolvasni az 5 részes trilógiát, bár nem hiszem, hogy erre sort tudok keríteni a közeljövőben.

Most meg jöjjenek a megszokott idézetek:

– Mi ez a zaj? – sziszegte Ford.
– Én üvöltök! – üvöltötte Arthur.

– Mit gondolsz – kérdezte Artur –, megbánnám, ha megkérdezném, hol a pokolban vagyunk?
– Biztonságos helyen – mondta.
Ford felállt.
– De jó – mondta Arthur.
– A Vogon Építész Flotta egyik űrhajójának a konyharészlegében vagyunk, egy kis kabinban – mondta Ford.
– Úgy tűnik – mondta Arthur –, ez a „biztonságos” szónak valami egészen szokatlan értelmezése, melyről eddig nem volt tudomásom.

Ford az ajtóhoz lépdelt.
– Nézzétek, drágcsálóim – mondta –, sajnálom, de szerintem nem kötünk boltot.

– Ó, a Paranoid Android...

– Ha nem nyitod fel a kijáratot ebben a minutumban, nagybaltával programozom át az adattáraidat. Világos?

– Hát ez az – mondta Arthur. – Meg fogunk halni.
– Igen – mondta Ford –, azaz… nem! Várj egy cseppet!
Keresztülvetődött a kamrán valamiért, ami Arthur látószögén kívül volt.
– Mi ez a kapcsoló?! – kiáltotta.
– Micsoda? Hol?! – kiáltotta Arthur, és megperdült.
– Á, csak vicceltem – mondta Ford. – Tényleg mindjárt meghalunk.

Semmilyen körülmények között se hagyd, hogy egy Vogon a jelenlétedben olvassa fel a verseit.

Többé soha, soha többé nem ébredünk ezzel a gondolattal: ki vagyok én? Meg hogy minek élek? Meg hogy igazán számít-e, van-e kozmikus jelentősége, ha ma nem kelek fel, és nem megyek dolgozni? Mert ma végre egyszer és mindenkorra megkapjuk a rövid, világos választ ezekre a bosszantóan jelentéktelen kérdésekre, hogy Élet, a Mindenség meg Minden.

Úgy látszik nemigen avatom be magamat a titkaimba. Bár – tette hozzá némi gondolkodás után – ez nem is meglepő. Fikarcnyit sem bízom magamban.

…arcára olyan vigyor ült, melyért az embert többnyire puhára bélelt falú szobába zárják.

– Tudod – mondta Arthur –, valahányszor Vogon légzsilipekbe zárnak a Betelgeuséről származó pasasokkal, hogy kilökjenek a világűrbe, és megfulladjunk, nagyon szeretném, ha figyeltem volna arra, amit anyám mondott, amikor kicsi voltam.
– Miért, mit mondott?
– Nem tudom. Nem figyeltem.

– Mintha azt mondták volna, hogy nem akarnak lőni ránk…
– Én is úgy hallottam – jegyezte meg Ford.
Egy veszélyes pillanatra Zaphod kidugta a fejét.
– Hé! Mintha azt mondtátok volna, hogy nem akartok lőni ránk!
Vártak.
Kisvártatva megszólalt egy hang:
– Nehéz zsarunak lenni.
– Mit mondott? – kérdezte Ford döbbenten.
– Azt mondta, hogy nehéz zsarunak lenni.
– Ez mégiscsak az ő problémája, nem?
– Szerintem is.

– … A tudománynak persze számos csodás eredménye van, én azonban sokkal jobban élvezem a boldogságot, mint az igazságot.
– És legalább boldog?
– Nem. Itt omlik össze az egész elmélet.
– Kár – mondta Arthur együttérzően. – Pedig amúgy egész jó életstílusnak tűnt.

– Tudja – Arthur elmélázott –, azért ez sok mindent megmagyaráz. Nekem például egész életemben volt egy különös, megmagyarázhatatlan érzésem, hogy történik valami a világban, valami nagy, sőt baljós, csak éppen senki se hajlandó megmondani, hogy mi.
– Nem – mondta az öregember –, ez csak a normális paranoia. Mindnyájunknak van a világegyetemben.

– Elloptam, hogy sok mindent megkeressek.
– Sok mindent? – Ford meglepődött. – Mi mindent?
– Nem tudom.
– Tessék?
– Nem tudom, mit keresek.
– Miért nem?
– Mert… mert… azt hiszem, azért, mert ha tudnám, mit keresek, akkor nem tudnám megkeresni.
– Mondd, bolond vagy?
– Ezt a lehetőséget még nem zártam ki – mondta Zaphod nyugodtan. – Csak annyit tudhatok magamról, amennyit az elmém jelenlegi állapotában ki tud bogozni. És az elmém jelenlegi állapota nem túl jó.

Acsargó Kagylók bolygójának mocsaraiban növő matracokat nagyon gondosan megölik és kiszárítják, mielőtt használatba vennék. Legfeljebb egy-egy éled fel közülük olykor.

Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.

Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?

Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születtünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?

Itt vagyok én akkora aggyal, mint egy egész planéta, és a dolgom az, hogy felkísérjelek benneteket a hídra. Ez aztán az önmegvalósítás!

-Azt hiszem, tudnotok kell, hogy nagyon lehangolt vagyok – mondta. Hangja halk volt, és reményvesztett.
-Uramisten! – nyögött fel Zaphod, és egy székbe csuklott.
-Nos – mondta Trillian vidám és együttérző hangon – , most legalább elfoglalhatod valamivel az agyadat.
-Reménytelen – dünnyögte Marvin. -Kivételesen nagy agyam van.
-Marvin! – figyelmeztette Trillian.
-Jól van na, – mondta Marvin. -Mit kell tennem?
-Menj a kettes számú bejárati zsiliphez, és hozd ide a két idegent. Felügyelet alatt.
Marvin egy mikroszekundumnyi késlekedéssel, a hangszín és hanglejtés finoman mérlegelt mikromodulációjával – tehát anélkül, hogy a sértődésre konkrét alapot szolgáltatott volna – mélységes megvetést és borzadályát fejezte ki minden iránt, ami emberi:
-Ennyi az egész?
-Igen – mondta Trillian határozottan.
-Nem lesz sok örömöm benne – mondta Marvin.

– Valóban létezik Válasz – erősítette meg Bölcs Elme.
– Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.
– Igen. (…) Bár nem hinném – tette hozzá Bölcs Elme –, hogy tetszeni fog.
– Nem számít! – felelte Foochg. – Tudnunk kell most!
– Most? – érdeklődött Bölcs Elme.
– Igen! Most…
– Felőlem… – A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.
– Egész biztosan nem fogtok örülni – jegyezte meg Bölcs Elme.
– Ki vele!
– Jó – mondta Bölcs Elme. – A Válasz a Nagy Kérdésre…
– Nos?…
– Az Élet, a Mindenség Meg Minden… – mondta Bölcs Elme.
– Tehát?…
– A Válasz… – mondta Bölcs Elme, és megállt.
– Igen?…
– A Válasz…
– Igen???…
– Negyvenkettő – mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel.

Ez Ford szerint egyike volt a legérthetetlenebb emberi dolgoknak: az a szokás, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat leszögezik és ismételgetik, például: „Szép napunk van”, vagy „Maga nagyon magas”, vagy “Ó, kedvesem, harminc láb mélyre zuhantál, jól vagy?" A jelenség magyarázatára Ford kidolgozott egy elméletet. Eszerint az emberi lények szája összenő, ha nem járatják. Néhány hónapi megfigyelés és megfontolás eredményeképp elvetette ezt az elméletet, és újabbal állt elő. Eszerint ha az emberek nem járatják a szájukat, akkor az agyuk kezd dolgozni.

Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. Amikor az Azgót Költők Nagymestere, Dagályos Morrogh előadta Óda a Kis Csomó Zöld Dagadékhoz, Melyet A Hónom Alatt Leltem Egy Nyári Reggelen című poémáját, a hallgatóságból négyen a helyszínen kimúltak belső vérzés következtében, és a Közép-Galaktikus Művészet-Manipuláló Tanács elnöke is csak úgy menekült meg, hogy lerágta a saját lábát. Morrogh mint jelentették, »csalódottan értesült« a költemény fogadtatásáról, és Kedvenc Fürdőszobai Gargarizálásaim című, tizenkét kötetes eposzának felolvasására készült, amikor is a saját vastagbele elkeseredett gesztusra szánta el magát az élet és a civilizáció védelmében. Egyenesen keresztül szökkent Morrogh nyakán, és kiszorította agyából a szuszt. A világmindenség mindenkori legrosszabb költészete a szerzővel, Paula Nancy Millstone Jenningsszel (Greenbridge, Essex, Andlia) elpusztult, amikor megsemmisítették a Föld nevű bolygót.

A gyorsforgalmi utak olyan eszközök, melyek lehetővé teszik, hogy egyesek A-ból B-be rohanhassanak, míg mások B-ből A-ba rohannak. Azok az emberek, akik az A és B pontok közötti tetszőleges C helyen élnek, gyakran eltűnődnek rajta, vajon mi lehet olyan remek A-ban, hogy annyian odasereglenek B-ből, és hogy mi lehet olyan remek B-ben, hogy annyian odasereglenek A-ból. A C-beliek leginkább azt szeretnék, ha a népek egyszer s mindenkorra eldöntenék végre, hogy hol a fenében akarnak lenni tulajdonképpen.

Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal. Például a Földön az ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek csak vidáman lubickoltak. A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél – pontosan a fenti okok miatt.

– Tricia McMillan? – hebegte. – Mi a fenét csinálsz te itt?
– Amit te. Stoppoltam. Mi mást tehettem volna a matematikai és asztrofizikai doktorátusaimmal?

Az Encyclopaedia Galactica szerint a robot olyan mechanikai berendezés, melyet az ember munkájának elvégzésére terveztek. A Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutató részlege szerint a robot „A Te Műanyag Haverod, Akivel Pompásan Érzed Magad ”.
A GALAXIS Útikalauz szerint a Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutató részlege „eszetlen semmirekellők csürhéje, akiket elsőként állít majd falhoz a forradalom”; a szócikket egy lábjegyzet egészíti ki, melyszerint a szerkesztők szívesen látnák azok pályázatait, akik robotikai tudósítói állás iránt érdeklődnek.
Érdekes módon az Encyclopaedia Galactica egyik kiadása, mely szerencsés véletlen folytán az idő egy elhajlásán át az ezer évvel későbbi jövőből idecsúszott, úgy jellemzi a Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutatási részlegét, mint „eszetlen semmirekellők csürhéjét, akiket elsőként állított falhoz a forradalom”

No, asszem ennyit akartam mondani erről a könyvről. Nem vett le a lábamról, de nem is tartottam hű, de borzalmasnak, ahogy az elején képzeltem... Szóval végül egyszer olvasható történet lett belőle. No, de nem baj, azért egyszer mindenképpen megérte. :)

... és amit sosem szabad elfelejteni, és amit az AegiSub nevű program is ismételget és a Galaxis útikalauz hátoldalán is szerepel:
NE ESS PÁNIKBA!

2011. február 22., kedd

Rajzolj nekem egy bárányt...

22 éves vagyok és eddig sosem olvastam A kis herceget. Ezért került fel az olvasási listámra, és nem azért, mert rövid és ha éppen nincs időm, akkor is elég jó, hanem mert most már kezdtem elég nagy hiányosságnak érezni.

Nem tudom, hogyan lehet, hogy engem gyerekként teljesen elkerült ez a könyv, hiszen azt se mondhatjuk, hogy nem tudok elég régóta a létezéséről, de tény, hogy valahogy sosem volt alkalmam elolvasni. Nem hiszem, hogy ha évekkel ezelőtt olvastam volna, akkor ugyanolyannak láttam volna, mint most. Nyilván "felnőtt" fejjel az ember nem izgul azon, hogy sikerül-e lerajzolni a bárányt, vagy rájön-e valaki, hogy a kalaprajz nem is kalap, hanem elefántot nyelt kígyó... Nekem sokkal többet jelentett ez a könyv, mert szerintem nagyon sok érdekes gondolat van benne, olyasmik amiket a fölnőtteknek se árt végiggondolni. Mit jelent például a barátság? Megéri-e megszelídíteni valakit, ha utána elveszíted? Jobb elhagyni valakit, akivel nehezen jössz ki vagy utána egész életedben bánni fogod, mert később jössz rá, hogy mennyire szeretted? Ráadásul azt sem árt végiggondolni, hogy a mogorva viselkedésünkkel kiket üldözünk el magunktól... Most ezt a részt nem mintha magamra vettem volna, vagy ilyesmi... No de hát na, megeshet, hogy mégis.

– Isten veled – mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
– Isten veled – ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
– Ostoba voltam – mondta végül a kis hercegnek. – Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
– Hát igen, szeretlek – mondta a virág. – Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
– De a szél…
– Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
– De az állatok…
– Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.
– Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan – tette hozzá. – Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.

A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.

– Megszelídíteni, azt jelenti: kapcsolatot teremteni.
– Kapcsolatot teremteni? – kérdezte a kis herceg.
– Úgy bizony – mondta a róka.
– Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel a számomra a világon. És én is egyetlen leszek a számodra.

Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

– Nálatok – mondta a kis herceg – az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
– Nem találják meg – mondtam.
– Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…
– Minden bizonnyal – feleltem.
– Csakhogy a szem vak – tette hozzá a kis herceg. – A szívünkkel kell keresni.

Hát akkor ítélkezzél saját magadon – mondta a király – Ez a legnehezebb.
Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.

– Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
– Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem.

Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

Szóval van benne sok értelmes gondolat, és azt hiszem, hogy ebből a könyvből a gyerekek nagyon sokat tanulhatnak akkor is, ha nem értik meg teljesen a lényegét. Bár azért ugye a lényeg is elég relatív fogalom...
Mostanában elég sok alkalmam (tanóra, különböző beszélgetések és olvasmányok, stb.) nyílt végiggondolni, hogy mi is jó a gyerekeknek, és azt hiszem, hogy erről végre nyugodtan mondhatom, hogy igen, ez az.

Többet nem is nagyon mondanék erről, mert úgy gondolom, hogy aki olvasta a könyvet, az ennyiből is érti, hogy mit gondolok. Aki viszont nem olvasta, az úgysem fogja megérteni. Erre a könyvre talán halmozottan igaz az, hogy nem beszélni kell róla, hanem olvasni.

2011. február 21., hétfő

WoLAND

Még mindig a párbajon kívülről... Történt ugyanis, hogy másfél héttel a párbaj kezdete előtt befejeztem a Sosehol című regényt, szóval választanom kellett valami könnyed olvasmányt, amit a kezdés előtt legyűrhetek. Éppen aznap reggel indultam egy kisebb Szegedi kiruccanásra, szóval felkaptam az első - nem túl vastagnak tűnő - könyvet az asztalról (ami már 2-3 éve olvasásra várva hevert ott), és meg se néztem, hány oldal, csak bedobtam a táskámba. Arra persze nem gondoltam, hogy olcsó diákkönyvtáros kiadásról beszélünk, aminek az 500 oldalas kötete olyan vastag, mint egy átlag 250-300 oldalas regénye... Éljen a minőségi papír, amin kb átlátunk. Ráadásul hozzá kell tenni, hogy ez a csodás kiadás a 3 hét alatt, amíg olvastam a könyvet teljesen szétesett... De olyan szinte, hogy a könyv belső része kijár a borítóból, holott én vagyok a kötet első olvasója... Akkor ezek után igazán nem tudom, volt-e értelme érte kifizetni azt a 850 forintot, amibe egy ilyen kerül.
No, de visszakanyarodva: elég sok időbe telt, mire átverekedtem magam ezen a köteten, köszönhetően a sulikezdésnek, a betegségemnek, a lustaságomnak és minden másnak... De kész vagyok vele, szóval ha megírtam ezt a beszámolót, akkor már neki is állhatok a párbajos könyveknek :D (zárójelben megjegyzem, a két hetes csúszásomat javítom a kezdő könyvvel, ami a nem túl hosszú Kis herceg lesz :$)

A következő információkkal indultam neki a sztorinak: Oroszokról szól. Ennél többet nem tudtam róla.
Az első fejezet után a következő információkkal rendelkeztem: Halálunalmas orosz hülyékről szól.

Aztán jött egy nagyon erős váltás. A második fejezettől mintha egy teljesen más sztoriba kerültem volna. Jó, mondjuk tény, hogy a második fejezet ténylegesen egy másik korban és helyszínen játszódik, mint az első, de utána visszatérünk az első fejezet világába, mégsem éreztem a könyv egyetlen részét sem olyan unalmasnak, mint az első fejezetet. Azon talán többször is elaludtam... Igazából az első fejezet elolvasása után nem is voltam benne biztos, hogy végig fogom szenvedni magam a könyvön... Egyébként is rendelkezem egy elég nagy előítélettel az orosz művekkel szemben, mivel eddig csak és kizárólag nagyon rossz tapasztalataim voltak. Ez a könyv azonban túllépett mindenféle előítéleten.

Nagyon nehéz úgy beszélni róla, hogy senki számára se lőjek le semmilyen poént, de azért igyekszem.
A főszereplőszerűség (azért csak szerűség, mert nehéz meghatározni, hogy ki is az pontosan) egy Woland nevű fickó. Elég rejtélyes személyiség és igazából egészen a sztori végéig nem is voltam benne biztos, hogy kicsoda pontosan. Mert persze nyilván egy ideig megy a ködösítés, hogy ki is lehet, aztán azért kiderül, de a karaktere továbbra is olyan rejtélyes marad, hogy az ember nem lepődne meg, ha még egy csavar lenne a sztoriban.
A fickó egyébként elég érdekes, mondhatni furcsa kinézetű. A kora meghatározhatatlan, utalásai szerint több ezer éves, amit mindenki elég nagy hitetlenkedéssel fogad, viszont van tehetsége a jövőbe látni és megjósolni eseményeket. A kenyerét illuzionista ként keresi, és nyilvánvalóan külföldi. Ennyit tudunk meg róla a történet elején, amikor is nagy zűrzavart kelt a színházban. A zűrzavar egyébként is általános a történetben, hiszen bárhol is tűnik fel Woland vagy annak 4 társa, ott bizonyosan káosz alakul ki.
Valahol a sztori közepén járhattunk, amikor meg kellett állapítanom, hogy lassan nem marad olyan szereplő, aki találkozott volna az érdekes ötössel, és ne került volna diliházba, ne tűnt volna el nyom nélkül, ne halt volna meg, vagy esetleg ne tartóztatták volna le... Persze a legvégén mindenkinek meg lett a maga helye, de egy idő után az ember kicsit beleszédült, és mindenkihez úgy állt, hogy: "Háháhá, ne menj oda, mert neked is véged!" (Persze mindig odamentek.)

A kedvenc szereplőm: Behemót a macska (A fenti kép a Kijevi szobrát ábrázolja), aki szintén Woland kíséretébe tartozik. Ennek a bejegyzésnek a végére majd rakok be pár idézetet, amiknek a nagyon nagy része róla fog szólni. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok nagy macskapárti, de ez a dög megfogott :D

Ami a címválasztást illeti.... elég fura. A sztori ugye két részre van szedve, de az első könyvben Margarita egyáltalán nem szerepel, a Mester is csak éppen feltűnik. A második könyv már sokkal inkább róluk szól, de véleményem szerint igazi középpontba nem kerültek. Nem volt annyi közük az egészhez, mint a cím sugallta.

A befejezéssel is elégedett voltam, bár nem ilyen lezárásra számítottam. Maga a vége szerintem nagyon látványosan lett kialakítva. Én szinte láttam magam előtt az eseményeket.

Összegzés: Mindenképpen érdemes elolvasni! :) Akkor is, ha sok időmet vette el, és ha az első fejezet borzalmas, mert a második fejezettől egy nagyon jó sztori! Nagyon jó stílussal, nagyon érdekes momentumokkal :)

------------------------------------------------

És akkor megint nem olvassa tovább, aki nem akarja lelőni magának a poént!

Most nem fogok semmiféle különös dolgot beírni, szerintem elég jól írtam a dolgokról eddig, szóval nincs nagyon mit hozzátennem, inkább csak idézeteket adok :)

Hát mit lát? A különös kandúr odalép a megállóban veszteglő „A” villamos motorkocsijához, pimaszul félrelódított egy sikoltozó nőt, megkapaszkodott a fogódzóban, sőt a hőség miatt leeresztett ablakon át megpróbálja odaadni a kalauznőnek a viteldíjat.
A kandúr viselkedése olyannyira megdöbbentette Ivant, hogy valósággal földbe gyökerezett a lába a sarki fűszerbolt előtt; és ekkor másodízben, de még sokkal jobban megdöbbentette a kalauznő viselkedése. A kalauznő ugyanis, mihelyt meglátta a villamosra erőszakkal felkapaszkodó kandúrt, dühében szinte reszketve kiabálni kezdett.
– Macskának nem szabad! Macskával nem szabad! Sicc! Pusztulj innét, mert rendőrt hívok!
Sem a kalauznőnek, sem az utasoknak nem tűnt fel a dolog lényege: nem is az a legfurcsább, hogy a macska fel akart szállni a villamosra, ez még hagyján; hanem hogy fizetni akar! A kandúr nem csak fizetőképes, hanem fegyelmezett állatnak is bizonyult.

Mikor csuromvizesen odatáncolt a gránitlépcsőkön ahhoz a helyhez, ahol ruházatát a szimpatikus szakáll őrizetében hagyta, kisült, hogy nemcsak az elsőt rabolták el időközben, hanem a másodikat is – azaz nemcsak a ruháját, hanem magát a szakállast is.

A kandúr leugrott a székről, hátsó lábára állt, mellső mancsát csípőre vágta, eltátotta pofáját, és megismételte:
– Igenis, én küldtem a sürgönyt. Mit óhajt?
Makszimilian Andrejeviccsel egyet fordult a világ, keze-lába elzsibbadt, elejtette kofferját, és lerogyott egy székre, szemközt a kandúrral.
– Azt hiszem, elég érthetően beszélek, nem? – förmedt rá a kandúr szigorúan. – Mit óhajt?
Poplavszkij azonban képtelen volt válaszolni.
– A személyi igazolványát! – rivallt rá a kandúr, és kinyújtotta párnás mancsát.

– Miért aranyoztad be a bajszodat? És mi az ördögnek a nyakkendő, ha nincs rajtad nadrág?
– Macska nem visel nadrágot – válaszolta a kandúr rendkívül méltóságteljesen. – Tán csak nem óhajtja, hogy csizmát is húzzak? A csizmás kandúr csak a mesében létezik, Messire. De látott-e már valaha valakit bálba menni nyakkendő nélkül? Nem vagyok hajlandó nevetségessé tenni magamat, hogy bárki a galléromnál fogva kipenderíthessen. Mindenki úgy cicomázza magát, ahogy tudja.

A kandúrnak ehhez is volt hozzáfűznivalója:
– De én igazán olyan vagyok, mint egy hallucináció. Nézze meg a profilomat holdfényben! – Azzal pózba vágta magát a holdfénypászmában, és folytatni akart mondókáját, de leintették, s erre csak annyi mondott: – Jó, jó, elhallgatok. Néma hallucináció leszek.

Nincs dokument, tehát ember sincs!

– A háztartási alkalmazott mindig mindent tud – jelentette ki a kandúr, mancsát a nagyobb nyomaték kedvéért fölemelve. – Nagy tévedés azt hinni, hogy vak!

Nyikolaj Ivanovics rémülten nézett körül, de amikor megszólalt, kérése erélyesen, nyomatékosan hangzott:
– Szíveskedjenek nekem igazolást adni arról, hogy hol töltöttem az éjszakát.
– Milyen célra? – kérdezte a kandúr szigorúan.
– Rendőrségnek és háztartásnak való bemutatás céljából – válaszolta keményen Nyikolaj Ivanovics.
– Igazolást általában nem szoktunk kiadni – mondta a kandúr szigorúan –, de az ön kedvéért ez egyszer kivételt teszünk.
És mire Nyikolaj Ivanovics kettőt pislogott, a pucér Hella már írógép előtt ült, és a kandúr már diktálta is a szöveget:
– Ezennel igazoljuk, hogy jelen írásunk bemutatója, Nyikolaj Ivanovics az éjszakát a sátán bálján töltötte szállítóeszköz minőségében… tegyél zárójelet, Hella, és a zárójelbe írd be, hogy „ártány”. Úgy, ni. Aláírás: Behemót.
– És a keltezés? – akadékoskodott Nyikolaj Ivanovics.
– Mi soha semmit sem keltezünk, a keltezéssel az igazolás érvényét veszti – jelentette ki a kandúr, elvette a papirost, aztán valahonnan bélyegzőt kerített, annak rendje-módja szerint rálehelt, rápecsételte a papirosra, hogy „megerősíttetik”, aztán átadta Nyikolaj Ivanovicsnak.

Lévi felfogta, és elcsendesült, de kijelentette, nem távozik, hanem jelen akar lenni a temetésnél. Azt mondta, akkor se megy el, ha megölik, sőt erre a célra felajánlotta a nála lévő kenyérvágó kést.


És végül a kedvenc részem :D

… a szalonban pedig a kandallópárkányon, egy csiszolt kristályváza szomszédságában, hatalmas fekete kandúr üldögélt, mellső mancsai közt gyorsforralót fogva.
A szalonba némán behatoló férfiak megálltak, és jó hosszú ideig behatóan szemlélték a kandúrt.
– Ejha… ez aztán a jól megtermett állat! – jegyezte meg az egyik súgva.
– Nem rosszalkodom, nem bántok senkit, a benzinfőzőt javítom – közölte a kandúr, barátságtalanul meresztve szemét a betolakodókra. – Kötelességemnek tartom továbbá, hogy figyelmeztessem önöket: a macska ősidőktől fogva szent és sérthetetlen állat.
[…]
Azzal letette a forralót, és revolvert kapott elő a háta mögül. Rászegezte a hozzá legközelebb állóra, de még mielőtt ráért volna elsütni, a férfi kezében valami villant, és a kandúr – szinte a dörrenéssel egy időben – fejest lezuhant a kandalló párkányáról a padlóra, kiejtve mancsából a revolvert, és magával sodorva a gyorsforralót.
– Végem van – nyöszörgött a kandúr, és elnyúlt az egyre terjedő vértócsában. – Álljatok félre, hadd búcsúzzam el a földtől. Ó, hol vagy, Azazello barátom? – nyögte elvérezve, s kihunyó szemét az ebédlőajtóra vetette. – Nem jöttél segítségemre az egyenlőtlen küzdelemben, elhagytad a szegény Behemótot, elárultad egy pohár, igaz, elsőrangú konyakért! Nem bánom, halálom ám terhelje lelkiismeretedet, rád hagyom a revolveremet…

Remélem, másoknak is vannak pozitív élményei a könyvről :)