2011. február 25., péntek

Pop, csajok, satöbbi

Egy könyv - egy drog.

Hogy szerettem-e ezt a könyvet?
Ittam minden szavát, nem tudtam letenni, tetszett minden szó, minden szófordulat, minden apró poén, minden keserű vagy ironikus kirohanás, elmerülten minden gondolatmenetében.

Emlékszem, utoljára gimis koromban olvastam olyan elánnal a könyveket, mint ezt a regényt. Akkoriban nagyon durván könyvmoly voltam (még órán a pad alatt is olvastam), de egy ideje már más szokásokat vettem fel, és kevés időm jutott az olvasásra. De ez most jó volt, megint visszahozta a régi időket. Még eszembe is jutott róla egy régi regény, ami hasonlóan szókimondó volt és ami szintén ennyire tetszett. Nem mondod a címe. Mondjuk, azt a könyvet szerintem újra fogom olvasni és valószínűleg nem fog annyira tetszeni, mint gimis koromban, de most már másik ember szemével nézem ugyebár... (Észrevette rajtam kívül valaki, hogy mindig telepakolom ilyen full felesleges infókkal a könyvajánlóimat?)

Szóval visszakanyarodva a könyvre fel kell tennem a legnagyobb kérdést ezzel kapcsolatban: Mi is az, amiről ez a regény szól? És mitől is olyan borzalmas a mondanivalója igazából? (Nem mintha ezt a kérdést bárki feltehetné nekem, mivel eddig semmi jelzést nem adtam, hogy ezt meg kéne kérdezni, de hát na...)
A válasz pedig egyszerűen egy szó: az Élet

Adott egy Rob nevű fickó, aki 35 éves és minden szinten a padlón van. A csaja kidobta, a munkáját valahol lélekben nagyon utálja, totálisan le van égve, a szülei csak csesztetni tudják, a barátai sorra tűnnek el, felszínes kapcsolatot folytat felszínes emberekkel, egy csomó komplexussal rendelkezik, képtelen megbocsátani a régi sérelmek miatt, és a legrosszabb talán az, amikor ráébred, hogy semmilyen szinten nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amiket a 35 éves önmagával szemben támasztott még kölyök korában. Szóval minden összefoglalva: Tele van a töke a világgal és ettől olyan düh és megkeseredettség keveredik benne, amit képtelen kezelni, ezért mindenkivel bunkó, folyton csak morog, sosem elégedett és sosem boldog...

És akkor most jöhetne a keserédes költői kérdés, hogy ez a könyv, ezzel a tartalommal már hogy a fenébe ne lenne 10 oldal után a kedvenc könyvem? Egy 22 éves idióta kiscsajnak, aki Rob minden félelmével és komplexusával rendelkezik, akinek tele van a töke a világgal és aki sosem elégedett és sosem boldog? Nocsak.

Amit még érdemes a regényről tudni, hogy Londonban játszódik és van az egészben valami nagyon angol. Amit nem is lehet megfogni másképpen, talán csak ha azt mondjuk rá, hogy nagyon nem amerikai... Hiányzik belőle a giccs és a csillogás (bezony, az az Edward Cullen féle pikkelyes csillogás verzió) és ez asszem a végén is meglátszik. Nem fogom persze lelőni a poént, de annyit elmondok, hogy nem az lett a vége, amit az első 10 oldalon, a könyv közepén, vagy 3 oldallal a befejezés előtt vártam. Néhol kicsit csalódtam Robban, néha kicsit a többiekben, néha meg mindenkiért rajongtam, de nem volt benne púder, amivel kiglancolták volna mindenki pofikáját. Életszagú volt.

Egyébként Robnak egy zeneboltja van, kazettákat és CD-ket árul, de nem nagyon tud belőle megélni. Viszont marha nagy zeneprofi és a könyv során az ember csak kapkodja a fejét a röpködő zenész nevek, album címek és dalok sora között. A fordító magyarosította ezeket is, mert a legtöbbnél fontos, hogy mindenki értse a címet, hogy miért is került oda a dal. Az elején kicsit zavart, de végül beletörődtem, és inkább keseregtem a hiányosságaimon, mint ezen. A felsoroltak között örülhetek, ha volt 6-7 olyan előadó, akiről már hallottam... De mondjuk poén, hogy az ismerős neveknek nem is, ellenben nagyon örültem annak a megjegyzésnek, amikor Rob arra emlékezett vissza, hogy volt olyan osztálytársa, aki Manchester Unitedes tetkót csináltatott magának... Nos, hát, fanatizmus.

És már csak az a kérdés, hogy kíváncsiak vagytok-e az 5 kedvenc idézetemre a könyvből?
(Hát jó, akkor megszámlálhatatlanul megy)

Csak bizonyos lelki alkatú emberek félhetnek attól huszonhat éves korukban, hogy egyedül maradnak életük hátralévő részére; nos mi ilyen lelki alkatú emberek voltunk.

Ha manapság akarok megcsókolni valakit úgy, vagyis nyelvvel meg minden, az azért van, mert mindenféle mást is akarok: szexet, mozit péntek esténként, társaságot, beszélgetőpartnert, a családi és baráti hálózatok fúzióját, hogy valaki az ágyba hozza a kamillateámat, mikor beteg vagyok, egy új pár fület a lemezeimnek és cd-imnek, és esetleg egy Jack nevű kissrácot meg egy Holly vagy Maisie nevű kiscsajt, ezt még nem döntöttem el.

Egy csomó ideig keresem az új névjegykártyáját, amit Raytől kaptunk, amikor elköltözött, de eltűnt, baljósan és jelentőségteljesen eltűnt – hacsak nem én magam dobtam ki, mely esetben a baljós jelentőségteljesség törlendő.

De mégis úgy érzem magam, mintha egyszer véletlenül vágtam volna egy grimaszt, s azóta megváltozott ugyan a szél, de nekem most már így kell végigmennem az életen, ezzel a borzalmas grimasszal a képemen.

– Minek beszéltetek neki a boltról? – kérdezem.
– Nem tudtam, hogy államtitok – feleli Barry. – Úgy értem, tudom, hogy nincsenek vásárlóink meg minden, de aszittem, ez rossz dolog. Azt nem gondoltam, hogy hozzátartozik az üzleti stratégiánkhoz.

Ennyi volt. Hogy hol hibáztam? Első este: park, bláz, smár. Második este: dettó. Harmadik este: dettó. Negyedik este: le vagyok passzolva. Jó, oké, tudom: látnom kellett volna a jeleket. Az is lehet, hogy én magam csesztem el az egészet. Most már értem. Nagyjából a második dettó táján észre kellett volna vennem, hogy kezd sablonossá válni a kapcsolatunk, és engedtem odáig fajulni a válságunkat, hogy Alison másvalakit szemeljen ki magának. De legalább megpróbálhatta volna elmondani! Legalább még két napot adhatott volna, hogy rendbe hozzam a dolgokat!

Ismered azt az érzést, amikor látsz egy halom pólót a boltban, szépen összehajtogatva, fölstószolva meg minden, és megveszed az egyiket? Otthon soha nem látod már ugyanolyannak. És akkor rájössz, hogy csak azért tűnt annyira klafának a boltban, mert ott volt a többi is. Szóval valami ilyesmiről volt szó. Azt reméltem, hogy ha járni kezdek Jackie-vel, akkor rám is átragad valami abból az átható fenségességéből, de persze Phil nélkül minden volt, csak nem fenséges. (Ha erre ácsingóztam, akkor talán úgy kellett volna intéznem, hogy egyszerre járhassak mindkettőjükkel, de hát az ilyesmit elég nehéz nyélbe ütni felnőtt fejjel is; tizenhét éves korában meg az embernek elhűl a vére, ha csak megfordul a fejében ilyen szörnyűséges gondolat.)

Gyakori jelenség, hogy azok az emberek, akik komolyan veszik a munkájukat, nevetnek a hülye vicceken; mintha alultápláltak lennének humorilag, és ennek következtében korai kacajömlésben szenvednek.

Barry le akarta lőni a Beatlest, de figyelmeztettem, hogy azt valaki már megtette.

Szeretem azokat is, akik egy dallamot keresnek, egy dallamot, amely nem hagyja őket nyugodni, amely elvonja a figyelmüket – ezt a dallamot hallják a zihálásukban, amikor futnak a busz után vagy az ablaktörlőjük ritmusában, amikor mennek haza munka után.

– És mióta jársz ezzel a J nevű pipivel?
[…]
– Elég régóta.
– És az mi a picsát jelent?
[…]
– Néhány hónapja.
– És feleségül akarod venni, mi? vagy talán felcsináltad?
– Nem. Egyik se.
– Szóval csak jártok? Semmi grimbusz?
– Ühüm.
– És hogy jöttél össze vele?
– Egyik haverommal járt.
– Nocsak. És mikor szakítottak?
– Szombaton.
– Szombaton! – Erre kiböffent belőle a röhögés. – Tudod, kinek kéne, hogy az anyukád itt rinyáljon nekem. Na, húzás, baszki!
Erre elhúztam, baszki.

És folyton mindenféle listákat kell írnunk neki: „Hé, skacok. Az öt legjobb Dustin Hoffman-film, oksi?” Vagy gitárszólók vagy vak zenészek által készített lemezek vagy Garry és Sylvia Anderson-showk ("Nem hiszem el, hogy a Scarlett-kapitány-t tetted az első helyre, Dick. Az a srác halhatatlan volt! Mi olyan mulatságos ezen?") vagy üveges kiszerelésű édességek ("Ha bármelyikőtök is berakja a rebarbarás cukrot az első ötbe, én azonnal kilépek.")

A zsenialításom, ha szabad ezt így mondanom, abban áll, hogy be tudom illeszteni ezt a sok átlagosságot egy szép keretbe. Mondhatnám, hogy olyanból, mint én, van még pár millió, de igazából nincsen: egy csomó faszinak van kifogástalan zenei ízlése, de nem olvas, egy csomó faszi olvas, de baromian elhízott, egy csomó faszi megértő a feminizmus iránt, de hülye szakállat visel, egy csomó faszinak van Woody Allenes humora, de ráadásul még úgy is néz ki, mint Woody Allen. Egy csomó faszi túl sokat iszik, egy csomó faszi kivetkőzik emberi mivoltából, amikor a volán mögött ül, egy csomó faszi hepciás és verekedős vagy szeret hencegni a pénzével vagy kábítószerezik. Én nem csinálom egyiket se ezek közül, úgyhogy komolyan mondom, ha jó vagyok a nőknél, akkor azt nem az erényeimnek köszönhetem, hanem azoknak a hibáknak, amelyek hiányoznak belőlem.

Asszem azt se bírom ki, hogy még öregebb legyek annál, mint amilyen öreg most vagyok…

Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?

Charlie olyan jelentőségre tett szert, hogy úgy érzem, mintha a Marson élne és minden próbálkozás, hogy kommunikáljak vele, sok millió fontba kerülne, és fényéveket kellene megtenni hozzá. Számomra ő egy földönkívüli, egy szellem, egy mítosz, nem pedig egy ember, akinek üzenetrögzítője van meg rozsdás serpenyője meg havibérlete.

… Az egész a férjemé.
– És jelen pillanatban nincsenek túl jóban, igaz?
– Spanyolországban van egy huszonhárom éves lánnyal. A lányom barátnőjével. És a mocskos gazembernek még volt pofája felhívni, hogy küldjek neki valamennyi pénzt kölcsönbe, ami eszem ágában se volt, erre megkért, hogy adjam el a kislemez-gyűjteményét és küldjem el neki csekken, amit kapok érte, leszámítva tíz százalékot a fáradozásomért. Erről jut eszembe… Tudna úgy fizetni, hogy legyen benne egy ötfontos? Be akarom keretezni és kirakni a falra.

Az ember megnézi azoknak a pompeji manusoknak a képeit, és arra gondol, milyen hátborzongató: egy gyors kockázás tea után, és püff neki, így dermedtél bele az időbe – néhány ezer éven át így fognak ismerni az emberek. És ha ekkor kockáztál először életedben? És ha különben is csak Augustus barátod kedvéért csináltad, hogy ne legyen egyedül? És ha épp akkor fejeztél be egy ragyogó költeményt vagy valamit? Nem lenne bosszantó, hogy kockajátékosként vagy megörökítve az időnek?

… a részvétkártyák az újságosnál borzalmasak voltak – az Addams család tagjai küldhetnek ilyeneket egymásnak a születésnapjukra.

Dick nem az a lelkizős fajta; ha valaha is bevallanék neki bármilyen akár csak távolról személyes jellegű dolgot – mondjuk, hogy van anyám és apám, vagy hogy fiatalabb koromban iskolába jártam –, alighanem elvörösödne, dadogna valamit, majd megkérdezné, hogy hallottam-e az új Lemonheads-albumot.

Mi rossz van abban, ha az ember szeretne otthon lenni, a lemezgyűjteménye társaságában? Ez nem olyan, mint bélyeget gyűjteni, vagy söralátéteket vagy antik gyűszűket. Egy egész világ van benne, egy szebb, piszkosabb, agresszívebb, békésebb, színesebb, erotikusabb, haragvóbb, szeretőbb világ, mint az, amelyikben élünk; van történelme, földrajza, költészete és még egy csomó mindene, amiről tanulnom kellett volna az iskolában, beleértve a zenét is.

És ha igaz is, hogy még nem feküdt le vele, határozottan fenyegetőzött vele. mert végül is mit jelent az, hogy „még”? mit jelent, ha azt mondom, hogy „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t”? nos? azt jelenti, hogy szándékomban áll megnézni, igaz?
– Barry, ha azt mondanám neked, hogy még nem láttam a Kutyaszorítóban-t, az szerinted mit jelentene?
Barry rám néz.
– Csak… úgy kapásból, mit jelentene szerinted? Mármint ez a mondat? „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t.”
– Nekem azt jelentené, hogy hazudsz. Vagy azt, hogy meghibbantál. Kétszer is láttad. Egyszer Laurával, egyszer velem meg Dickkel. Még beszélgettünk is róla, hogy ki ölte meg Mr. Pinket vagy milyen kibaszott szín volt a fickó neve.
– Jó, jó, tudom. de mondjuk, hogy mégse láttam, és azt mondom neked? „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t.” Mire gondolnál?
– Arra gondolnék, hogy beteg ember vagy. És sajnálnálak.
– Jó, de kizárólag ezt a mondatot te úgy értelmeznéd, hogy meg akarom nézni?
– Naná, nagyon remélném, mert különben azt kellene mondanom, hogy nem vagy a barátom.
– Nem, de…
– Sajnálom, Rob, de nekem ez lila. gőzöm sincs, miről beszélgetünk. Azt kérdezed, mit gondolnék, ha azt mondanád, hogy nem láttál egy olyan filmet, amit láttál. Mit kellene mondanom erre?
– Csak hallgass végig. ha azt mondanám neked…
– …hogy „még nem láttam a Kutyaszorítóban-t.”, oké ezt már tudom, gyerünk tovább.
– Az a… az a benyomás alakulna ki benned, hogy szeretném megnézni?
– Hát… azért nem olyan kurvára, különben már elmentél volna rá.
– Pontosan, mi első este elmentünk, igaz?
– De persze ott van benne, hogy "még"… öhö, végülis az lenne a benyomásom, hogy meg akarod nézni. Különben azt mondanád, hogy nem vagy rá különösebben kíváncsi.
– De szerinted biztos, hogy elmennék?
– Azt meg honnan tudjam? Elüthet egy busz, megvakulhatsz, vagy mit tudom én. Vagy meggondolod magad. vagy le vagy égve. Vagy eleged lesz belőle, hogy mindenki rá akar beszélni.

Lehet, hogy végül is nincs semmi összefüggés Ian és Laura lefekvése meg a Kutyaszorítóban között. Ianban nem játszik Harvey Keitel és Tim Roth. És Ian nem mulatságos. Se nem agresszív. És a hangeffektusai is pocsékok, abból ítélve, amit a plafonon keresztül hallottunk. Azt hiszem, ezzel a maximumot hoztam ki a szituációból.

Most már látom. Látok én mindent, amikor már megtörtént – a múlthoz, ahhoz baromian értek. De a jelent sehogy se bírom megérteni.

Asszem megint túlzásba vittem az idézeteket... Nodehátezvanbaszki...

10 megjegyzés:

  1. Kedves Brigi!
    Nagyon tetszett ez a bejegyzés! Nick Hornby nemcsak az egyik kedvenc íróm, de jelentősen alakította a világképemet is a fanyar humorú filozófiájával. Ezt a könyvet én is nagyon szeretem, többször olvastam már, és biztos fogom is még... Nagyon jó, ahogy Rob végre összeszedi magát, és felnő Laurához, és persze, az is nagyon jó, amikor még nem nőtt fel, és minden hülyeségét igazolja az elméleteivel... Most nincs itt nálam a könyv, de nekem az a kedvenc részem, amikor arról elmélkedik, hogy mit gondolna a kissrác róla, aki ő volt korábban, ha találkoznának, és hogy milyen jó pl. Paul McCartney kiskori képét nézni, mert tudjuk, hogy mi lett belőle. Az a rész pedig nagyon vicces, amikor meglép Laura apjának a temetéséről, és lehasal a virágágyásokban, mert Laura utána jön kocsival.
    A belőle készült filmet is nagyon szeretem, igaz, az New Yorkban járszódik, de nagyon jól visszaadja a könyv hangulatát, a három zenebolond karakterét remekül eltalálták!
    El fogom olvasni a könyvet, amit gimis korodban szerettél, érdekel.
    Angi

    VálaszTörlés
  2. Most már biztos, hogy újra el fogom olvasni. :D
    Erre is vadászni kell a következő antikvár túrán.

    VálaszTörlés
  3. Angi:
    Szia!

    Örülök, hogy erre tévedtél tetszett a bejegyzésem :)És pláne örülök, hogy nem csak nekem tetszik a könyv :D Az a két rész, amit említettél nekem is a kedvenceim közé tartozik :D
    Mondjuk a gyerekes visszaemlékezős szerintem elég sokkoló volt, ott én is átgondoltam, hogy mit akartam gyerekként az élettől :S
    A sárban heverős meg olyan jellemző és életszerű XD Persze, hogy az ember sose tud a föld alá süllyedni,a mikor annyira szeretne :D
    A Nem mondod-ot Melvin Burgess írta, de felelősséget nem vállalok érte :D Ha tényleg elolvasod, majd meséld el, milyen volt :)

    Eszter: Már kerestem booklineon és vaterán, de eddig nincs =/

    VálaszTörlés
  4. Nem-nem, az csak jó, ha sokat idézel! A könyvhöz korábban még nem volt szerencsém, örülök, hogy írtál róla. :)))

    Ja, és kukk be hozzám, és örvendj! :))) http://kaevilaga.blogspot.com/2011/02/liebster-dij.html

    VálaszTörlés
  5. Igazából nagyon tetszik most, ahogy a bejegyzéseket írom, szóval ez a sok idézgetős stílus mindenképpen marad :D
    Remélem, hogy majd hozzájutsz ehhez a könyvhöz és elolvasod, mert nekem tényleg kedvencé vált :)

    Na, nézem ezt a linket mindjárt :D

    VálaszTörlés
  6. Ezek alapján tuti elolvasom, sőt antikvár túrán erősen vadászni fogjuk. :D

    VálaszTörlés
  7. Hát az idézetekből csak párat olvastam el, mert miközben olvasom őket az kattog az agyamba, hogy egyszer ezt olvasni fogom és nem lesz már olyan az a rész, ha már egyszer olvastam valahol.

    Egy, nem tudom melyik filmben filmesítették meg, de arról a részről, hogy a gyerekkori vágyaiból semmi sem marad egy Bruce Wilises film jutott eszembe, ami nagyon tetszett anno.

    VálaszTörlés
  8. Az idézeteket egyébként is fakultatív dolognak szántam, én se szeretem, ha lelövik a poént, szóval elég ritkán olvasok előre el részleteket, meg poénokat, szóval teljesen megértelek :D

    A Bruce Willises film, amire te gondolsz, az szerintem a Kölyök lesz, amikor Bruce múltbéli énje megjelenik a jelenben :D

    VálaszTörlés
  9. http://port.hu/pop,_csajok_satobbi_high_fidelity/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=14722

    Film is készült belőle. Asszem nem láttam, de John Cusack-kal nem lehet olyan rossz.

    VálaszTörlés